Schiffer János: Budapest sorsa nem múlhat politikai alkukon

1991-ben, a fővárosi törvény parlamenti vitájában két alkalommal is felszólaltam. Akkor úgy gondoltam, hogy nem egyszerűen egy önkormányzati törvényről vitatkozunk. Budapest jövőjéről, a város működéséről és az itt élő emberek érdekeiről kellene döntenünk. Hozzászólásomban hangsúlyoztam, hogy bár a kerületek önállósága alapvető fontosságú a helyi ügyek intézésében, a főváros nem eshet szét 22 (akkor még ennyi) teljesen független „kisvárosra”. Olyan hatásköri megosztást szorgalmaztam, amely garantálja Budapestnek, mint egységes metropolisznak a működését.

Hangsúlyoztam, hogy a kerületek és a főváros közötti hatáskörök kiosztásakor a tömegközlekedést, a közműveket (víz, gáz, csatornázás), valamint a kiemelt kulturális és egészségügyi intézményeket mindenképpen fővárosi szintű (várospolitikai) irányítás és tulajdon alatt kell tartani, mert a kerületi szintre történő túlzott széttagolás finanszírozhatatlanná teszi a rendszert. A hatáskörök mellé kötelezően hozzárendelt források elosztásánál a fővárosi önkormányzatnak koordináló és bizonyos mértékig redisztributív (újraelosztó) szerepet kell biztosítani, hogy a szegényebb és gazdagabb kerületek közötti különbségek ne vezessenek a közszolgáltatások összeomlásához.

Akkor kevesen képviseltük ezt. Az SZDSZ megkötötte saját embereivel az alkut, az MDF örült a megosztott Budapestnek, amit mostanáig minden kormány kihasznált. A kerületi szisztémához a pártok önös és szűklátókörű érdekei miatt nem lehetett hozzányúlni.

Ez ma is igaz. Jellemző, hogy most is 5-8 olyan polgármester tiltakozik (parkolási díj), aki csak a saját érdekét nézi. 18 kerületről – amelyek polgárai egyébként a belvárosban fizetik a parkolási díjat, akiknek ugyancsak támogatniuk kell az étkeztetést a bölcsődét, óvodát – nincs szó.

Kiss László: A kerületek léteznek. De létezik-e Budapest?

Ma, több mint három évtized távlatából, érdemes visszatérni a korábban feltett kérdésekhez, pontosan azért, mert a vita alapvető dilemmája ma is velünk él: hogyan lehet egyszerre biztosítani a kerületek önállóságát és Budapest egészének működőképességét?

Az 1991-es vitában Budapestet élő szervezetként írtam le. Olyan városként, amelynek részei történelmileg és a mindennapi életben is összekapcsolódnak. A budapesti ember az egyik kerületben lakik, a másikban dolgozik, egy harmadikban vásárol, és egy negyedikben jár színházba vagy találkozik a barátaival. A város életét nem a közigazgatási határok szervezik. A közlekedés, a lakhatás, a köztisztaság, a környezetvédelem, a szociális gondoskodás és a városfejlesztés ügyei sem állnak meg a kerülethatároknál.

Már akkor is azt kérdeztem: vajon az a rendszer, amelyet kialakítunk, valóban Budapest működését szolgálja-e? Akkori bírálatom egyik fordulata a „kétszintes földszint” volt. Ezzel arra utaltam, hogy a kétszintű önkormányzati rendszer elnevezése önmagában még nem garantálja a főváros és a kerületek közötti megfelelő munkamegosztást.

A kérdés nem az, hogy hány önkormányzatunk van, hanem az, hogy képesek vagyunk-e együtt működtetni a várost?

Nem a helyi önállóság ellen érveltem. Éppen ellenkezőleg: azt szerettem volna, hogy az önkormányzatiság a valóságos helyi közösségekre épüljön. Ezért javasoltam 1991-ben, hogy a történelmi és új városrészek közösségei a mesterséges kerülethatároktól függetlenül is lehetőséget kaphassanak emberléptékű, a helyi társadalomban gyökerező önkormányzatok létrehozására. A helyi demokrácia ugyanis nem attól lesz erős, hogy egy területet önálló kerületnek nevezünk. Attól lesz erős, ha az ott élők valóban közösséget alkotnak, ismerik a saját környezetük problémáit, és érdemi beleszólásuk van annak alakításába.

Ugyanakkor Budapest egésze sem veszítheti el a cselekvőképességét. A főváros és a kerületek érdekei nem mindig azonosak, de ebből nem következik, hogy egymás ellen kellene működniük. Olyan rendszerre van szükség, amelyben a helyi közösségek önállósága és Budapest egészének érdeke egymást erősíti.

 

Amikor a politikai alku fontosabbá válik a városnál

 

A második felszólalásomban az akkori törvényalkotás folyamatát is bíráltam. A módosító javaslatok és az egyezségek sorozatában egyre nehezebb volt követni, milyen rendszer alakul ki végül. Úgy láttam, hogy a politikai alkuk nem elsősorban Budapest valós működésének biztosítását szolgálták. Azt mondtam: a megállapodásokat nem csupán a politikai szereplők között kellett volna megkötni, hanem a városlakókkal is.

Ez ma is fontos tanulság.

A főváros jövőjéről nem lehet kizárólag pártoknak, polgármestereknek és intézményeknek egymás között megállapodniuk. A döntéseknek azokat kell szolgálniuk, akik ebben a városban élnek. A budapestieket nem az érdekli elsősorban, hogy melyik önkormányzaté egy hatáskör. Hanem az, hogy tiszta, biztonságos és élhető-e a város, megfelelő-e a közlekedés, van-e megfizethető lakhatás, és milyen lehetőségeket kínál Budapest a családoknak, a fiataloknak és az időseknek.

Az 1991-es felszólalásom végén egy képviselőtársam hasonlatát idéztem fel. Eszerint olyan helyzetben vagyunk, amikor azon vitatkozunk, milyen legyen a házasságkötő terem berendezése, miközben a gyereket már kitolták a szülőszobából, felsírt, és meg kellene fürdetni.

Ez a kép ma is felidézhető, valahányszor azt látjuk, hogy az intézményi és hatalmi viták elfedik a megoldandó problémákat. A szervezeti kérdések fontosak, de nem válhatnak öncélúvá. Nem azért van szükség önkormányzati rendszerre, hogy működjenek az intézmények, hanem azért, hogy a város működjön az emberek számára. Nem a közigazgatási rendszernek kell a városhoz igazítania az embereket. A rendszernek kell a város valóságos életét szolgálnia.

Harmincöt év után ideje újra feltenni a kérdéseket.

Nem állítom, hogy minden mai budapesti probléma az 1991-ben kialakított rendszerből következik. Azóta sok minden megváltozott, és az akkori döntések történelmi körülményeit is figyelembe kell vennünk, de az későbbi koncepció nélküli, a fővárost gyengítő újabb jogszabályokat is értékelni kell. Éppen ezért lenne fontos megvizsgálni, mit tanultunk az elmúlt évtizedekből.

Megfelelően képviseli-e a jelenlegi rendszer Budapest egészének érdekeit? Valóban a helyi közösségekhez igazodnak-e a kerületi határok? Összhangban vannak-e a feladatok, a döntési jogkörök és a pénzügyi források? Hogyan lehetne elérni, hogy a főváros és a kerületek közötti viták ne akadályozzák a város fejlődését? És hogyan lehetne a budapestieknek a mainál nagyobb beleszólásuk saját városuk jövőjének alakításába?

Ezekre a kérdésekre nem egy újabb politikai alkuval kellene válaszolnunk, hanem nyilvános, szakmailag megalapozott és a városlakókat is bevonó vitával.

 

Budapest jövője közös ügyünk

 

A parlamenti vitában azt szerettem volna elérni, hogy a törvényhozók ne pusztán önkormányzati struktúrában, hanem Budapest egészében gondolkodjanak. Ma ugyanezt a kérdést tenném fel újra. Nem a fővárosnak vagy a kerületeknek kell győzniük egymással szemben. Nem az a cél, hogy az egyik önkormányzati szint a másik rovására szerezzen hatalmat. Az a cél, hogy Budapest egésze működőképes legyen, a helyi közösségek megőrizzék önállóságukat, és mindez a városlakók érdekeit szolgálja.

Ezért gondolom, hogy harmincöt év után érdemes lenne újra elővenni az 1991-es parlamenti vita dokumentumait, és megvizsgálni, mit kellene ma másként csinálnunk. Nem a múlt kedvéért, hanem Budapest jövőjéért.

A 1991-es parlamenti vitában Ráday Mihály, mint egy elakadt gramofon ismételgette, hogy „egy fővárosnak kell lennie, nem megosztott, ellentmondó szívűnek.” Ismétlem Ráday szavait egy fővárosnak kell lennie…

A szerző  volt országgyűlési képviselő, volt főpolgármesterhelyettes

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.