Bolgár György: A tiszta lapok hete

Igazságvizsgáló

Nincs tiszta lap. Nem lett volna 36 éve, közvetlenül a rendszerváltás után sem, hát még most. Hiszen még tisztán sem lehet látni, nemhogy tiszta lapot nyitni az ügynökkérdésben. Egyáltalán mi az, hogy ügynök? Mi az, hogy besúgó? Mi az, hogy beszervezett? És ki az? Ott a neve az adatbázisban, de joggal, okkal-e, vagy esetleg alaptalanul? Nemhogy tiszta lap nincs, de mintha minden lap gyűröttebbnek, elpiszkolódottabbnak látszana, mint amikor csak egyes ügyeket tártak fel, egyes személyeket neveztek meg szorgalmas kutatók.

Volt ennek így értelme? Ezt kérdezik sokan, amióta bárki számára elérhetővé váltak a rendszerváltás előtti diktatúra úgynevezett ügynökaktái, amelyek nem is ügynökakták, hanem csak nevek, és még az sem mindig biztos, hogy valódi ügynökök nevei. Pillanatokon belül kiderült, hogy néhányan technikai tévedésből kerültek be az adatbázisba, mások – saját elmondásuk szerint – nem is tudták, hogy bármilyen titkosszolgálattal együttműködtek volna, megint mások ugyan tudtak róla, de elutasítják azt a feltételezést, hogy bárkiről bármit jelentettek. Nincs okom, okunk és főleg tudásunk arról, hogy ezt kétségbe vonjuk, emiatt viszont többen arra a következtetésre jutottak, hogy hagyni kellett volna az egészet a fenébe, vagy hagyni kellett volna legalább még néhány évig, hátha azalatt szívós levéltári kutatómunkával pontosabb információink keletkezhettek volna. Most aztán a minden szempontból leszerepelt Fidesz tele szájjal tiltakozhat Lezsák hírbe hozása miatt, a levéltár magyarázkodhat, az adatbázisban megtalált ismert szereplők pedig védekezhetnek. Jól van ez így?

Egy szóval: jól. Két szóval: nem jól. Három szót már nem is érdemes pazarolni a helyzet leírására és értékelésére, mert nyilvánvaló, hogy nem lehetne, korábban sem lehetett volna, és később sem lehetne másképp. A titkos hálózati személyek névsora már a rendszerváltás pillanatában sem volt teljes, a valós történetüket vagy megismerhetjük, vagy nem, és az idő előrehaladtával még az érintett szereplők is megfogyatkoznak, majd eltűnnek a színről. Értem én, hogy 1990 óta mindenki ódzkodott ennek a sebnek a feltépésétől, attól tartva, hogy a sebből dőlni fog a vér meg a bűzös genny, és 90 után ennek még a fizikai esélye is megvolt, a társadalom tudatába mégis befészkelte magát az az alapos és jogos feltételezés, hogy a hatalom birtokosai – akármelyik pártból jöttek is – el akarnak titkolni előlük fontos, lényeges dolgokat, a pártállami rendszer működésének olyan részleteit, amelyek igenis meghatározták az életünket, még akkor is, ha sem megfigyelők, sem megfigyeltek nem voltunk. Mindenki tudta, érezte ebben az országban, hogy vigyázni kell, hogy nem beszélhetünk szabadon és nem csinálhatunk akármit. Hogy a falnak is füle van, hát még a Kissnek, a Nagynak és a BM-nek. Ha erről a rendszerről és működéséről léteznek akták, megismerhető szereplőkkel, akkor a társadalomnak joga van erről tudni.

Bizonyos ügyekről, esetekről tudomást is szerezhettünk az elmúlt évek során. Néha zsarolási szándékkal, gyakrabban szerencsére a történelmi tisztázás szándékával. Sokszor kínosan sült el, sokszor meghökkentünk, sokszor akár sajnáltuk is nemcsak az áldozatokat, hanem az ilyen-olyan okból a titkosszolgálattal együttműködőt is. De mégis mindünkben megvolt az a tudat, hogy rajtuk és eseteiken kívül van még sok minden és sok mindenki más is. Ha lehet tehát, szeretnénk megtudni ezt is minél előbb. Nem csoda, hogy a megnyitott aktákat már az első napon több mint egymillióan keresték meg. Fel is bukkantak érdekes nevek, érdekesnek látszó történetek körvonalazódnak, ugyanakkor már rég túl vagyunk azon, hogy megdöbbenjünk. Akkor sem döbbenünk meg, ha Németh Miklós volt miniszterelnök annyi évtized után közli, hogy ő bizony látta egy bizonyos Orbán Viktor saját kézzel írt jelentéseit, és akkor sem, ez a bizonyos Orbán ezt tagadja, a neve pedig nincs az adattárban, mint ahogy azon sem döbbennénk meg, ha ott lenne. Ezen a magyar társadalom már túl van. Most csak érdeklődünk, figyelünk, kérdéseket teszünk föl és válaszokat várunk. Közben pedig akár együtt is érzünk nemcsak az áldozatokkal, hanem esetleg azokkal is, akiket a mostani nyilvánossággal valamilyen méltánytalanság ért.

A lényeg azonban az, hogy az aktákat minél előbb ki kellett és ki kell nyitni, minden jogos aggály és ellenvetés ellenére. A társadalomnak szembe kell néznie azzal, hogy ez van, ez volt, ennyit tudunk, ami messze nem a teljes igazság, de legalább nem akarjuk tovább titkolni. Mindenki okoskodhat bármennyit, hogy nem így, nem most és nem ezt kellett volna, ám minden hiba, tévedés és méltánytalanság ellenére a még bezárt kapukat ki kellett nyitni. Tiszta lap nincs, csak elpiszkolódott, mocskos lapjaink vannak. Legalább az a tiszta, ha ezeket közzéteszik.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.