Tölgyesi Gábor: Az Operaház nem magánszínház és nem hűbérbirtok

Óvodás voltam, amikor először láttam Csajkovszkij Diótörőjét. Testvérem beteg lett, helyette vittek el a szüleim, a nézőtéri felügyelő némi könyörgés után beengedett a zsöllyébe. Már az első pillanatban elvarázsolt az operaház világa. Egy ilyen találkozás sok más gyerek számára is meghatározó élmény lehet. Nem szükséges hozzá előzetes zenei műveltség, és az sem, hogy a szülei bérletesek, rendszeres operalátogatók legyenek.

Ma a Magyar Állami Operaház Diótörő-előadásaira egyes jegyek ára akár a 120 ezer forintot is elérheti. Az intézmény menesztett vezetője ezt többek között a kereslettel és a produkció költségeivel indokolta. Arra is hivatkozott, hogy léteznek olcsóbb belépők, köztük néhány ezer forintos támaszkodójegyek.

Csakhogy próbáljunk elképzelni egy óvodást, aki egy teljes balettelőadást támaszkodva néz végig olyan helyről, ahonnan nem lehet jól látni a színpadot. Vagy egy négytagú családot, amelynek tagjai szeretnének egymás mellett ülni, és előre megtervezni a karácsonyi színházlátogatást. A kedvezményes jegy puszta létezése nem azonos a tényleges hozzáférhetőséggel. A prémiumjegyekkel önmagukban nincs baj. A kérdés az, milyen lehetőséget biztosít a közpénzből fenntartott intézmény azoknak, akik nem engedhetik meg maguknak a drága belépőket.

Az Erkel Színház évtizedeken át nem egyszerűen az Operaház második játszóhelye volt. A nagy befogadóképességű épületben az operajátszás szélesebb társadalmi rétegek számára is elérhetővé vált. A népopera gondolata nem a művészi színvonal csökkentését jelentette, hanem azt, hogy a magas színvonalú előadásokhoz ne kizárólag a tehetősebb közönség férhessen hozzá. Ami a színvonalat illeti: egykor itt vezényelte hétfőnként Ferencsik János az Állami Hangversenyzenekart.

Az Erkel Színház operai funkciójának megszűnésével nem csupán egy játszóhelyet veszített el a magyar operakultúra. Mi lett azzal a közfeladattal, amelyet az intézmény korábban ellátott?

Gondoljunk például Erkel Ferenc Bánk bánjára. A magyar operairodalom egyik alapművének megismerése a középiskolai műveltség része kell, hogy legyen. De milyen lehetősége van ma egy harmincfős osztálynak arra, hogy közösen megnézze az előadást? Mi történik azokkal a diákokkal, akiknek a családja még a kedvezményes belépőt sem tudja kifizetni? Ezek nem mellékes jegyértékesítési kérdések.

Egy személyes kitérő: a kétezres évek második felében még az Erkel Színház lebontása, illetve radikális átépítése is felmerült. A bizonytalan helyzetben 2008 októberében e sorok írója kezdeményezte a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnál Bernáth Aurél monumentális falképeinek védetté nyilvánítását. A műalkotások 2009-ben védettséget kaptak, az épület végül megmaradt, majd felújították. Az Erkel megmentése tehát nem egyetlen intézményvezető érdeme, amire akkor is érdemes emlékezni, amikor a színház 2013-as újranyitását Ókovács Szilveszter személyes sikereként mutatják be.

Az Erkel Színház elvesztése sem kizárólag az ő felelőssége. De tény: vezetése alatt a vitatható színvonalú, olykor egyenesen nézhetetlen rendezések is hozzájárultak ahhoz, hogy az Erkel elveszítse közönségét. Ókovács pedig már 2022 tavaszán bejelentette, hogy a színházban nem játszanak tovább operát és balettet – hónapokkal azelőtt, hogy az energiaválságra hivatkozva bezárták volna az épületet. Az Orbán-kormány később úgy döntött, hogy az ország legnagyobb befogadóképességű operajátszó helyét a „nemzeti musicaljátszás” megteremtésének jelszavával musicalszínházzá alakítja, Szente Vajk vezetésével, aki korábban az Orbán-kormány központi állami ünnepségeinek színrevitelével bizonyította rátermettségét.

Európa nagy operaházai közül több is bizonyítja, hogy a nemzetközi művészeti ambíció és a társadalmi hozzáférhetőség nem zárja ki egymást. A müncheni Bajor Állami Operaház kedvezményes iskolai jegyekkel és pedagógiai programokkal, a Párizsi Nemzeti Opera fiataloknak szóló bemutató előtti előadásokkal igyekszik új közönséget megszólítani. A londoni Royal Ballet and Opera pedig iskolai matinékat is szervez. Mert miért kellene mindig az iskolának alkalmazkodnia az operaház esti előadásrendjéhez? Miért ne alkalmazkodhatna időnként az operaház is az oktatás rendjéhez?

A magyar operajátszásban sem feltétlenül egy régi intézményi modell változatlan visszaállítása volna a megoldás. Előbb azt kellene meghatározni, milyen közfeladatot szeretnénk biztosítani, és ehhez milyen játszóhelyekre, jegyrendszerre, pedagógiai programokra és finanszírozásra van szükség. Egy operaház működése művészek és műszaki szakemberek százainak összehangolt munkáján múlik, nem csupán a főigazgató elképzelésein. A vezetői autonómia nélkülözhetetlen, de nem jelentheti azt, hogy a művészeknek kizárólag a főigazgató döntéseinek végrehajtásában lehet szerepük.

A Magyar Állami Operaházban 2024 márciusában nagyszabású sztrájk tört ki a bérek és a kollektív szerződés körüli viták miatt. Előadások maradtak el, másokat rendkívüli körülmények között tartottak meg. A konfliktus azonban ezzel nem ért véget. Az intézmény 2025-ben hat, a munkabeszüntetésben korábban részt vevő dolgozójától vált meg. A szakszervezet szerint az elbocsátások a sztrájkban vállalt szerepük miatti retorziót jelentettek. A Fővárosi Törvényszék 2026 szeptemberében első fokon a munkavállalóknak adott igazat.

A főigazgató saját díjazása is viták tárgyává vált. A kulturális minisztérium Ókovács Szilveszter menesztésekor kifogásolta, hogy vezetői fizetésén felül külön célprémiumokban részesült. A tárca szerint a betöltetlen főzeneigazgatói poszthoz kapcsolódó feladatokért is külön díjazást kapott, napi Facebook-bejegyzések írásáért és közzétételéért pedig havi bruttó 660 ezer forintot meghaladó összeget fizettek neki. Ókovács a minisztérium által közölt összeget vitatta, a külön juttatás tényét azonban elismerte.

Mindezek fényében indokolt volna megvizsgálni azt is, milyen eljárásban kaphatott rendezői megbízást saját intézményében az Operaház főigazgatója. Ókovács Szilveszter 2022-ben Erkel Ferenc Hunyadi Lászlójával debütált operarendezőként, majd Puccini Toscáját is színpadra állította. Korábban nem rendezett nagyoperát. A két produkció művészi megítélése egy dolog, ám a főigazgatói és a rendezői szerep összefonódása már önmagában is felvet kérdéseket. Különösen annak fényében, hogy Ókovács most azt állítja: az Operaház a két rendezése után járó jogdíjak címén további 80 millió forinttal tartozik neki.

Egy operaház teljesítményét rendszerint a bemutatók, az előadások, a nézők számával és a jegybevétellel mérik. Ezek fontos adatok, de keveset árulnak el arról, mennyi idő jut a próbákra, milyen színvonalon tarthatók repertoáron az előadások, mennyire túlterheltek a művészek, és milyen lehetőségeket kapnak a pályakezdők.

A nemzetközi sztárok vendégszereplése gazdagíthatja az intézmény életét, de nem helyettesítheti a saját társulat gondozását. Ugyanígy a kortárs operajátszás sem egyszerűen azt jelenti, hogy a klasszikus műveket mindenáron új környezetbe helyezik. A hagyományos rendezés is lehet művészileg érvényes, ahogy a radikális újraértelmezés is lehet üres – és erre nem csak az elmúlt évtizedben lehetett példákat látni.

Egy nemzeti operaház olyan feladatokat is ellát, amelyek nem feltétlenül térülnek meg a jegypénztárban: gondozza a magyar operairodalmat, bemutatja a kortárs műveket, támogatja a fiatal művészeket, és új közönséget nevel. Éppen ezek indokolják a közfinanszírozást. Művészi tekintélyét nemcsak a nemzetközi elismerések és a telt házak alapozzák meg, hanem az is, hogy képes-e tartós művészeti közösséget teremteni, és eljuttatni az operakultúrát azokhoz, akik még nem tartoznak a közönségéhez.

Mert az a gyerek, aki ma először ül be a Diótörőre, húsz vagy harminc év múlva is operalátogató lehet. Feltéve, hogy ma egyáltalán bejut az előadásra.