Fóti Péter: A populizmus elleni harc az iskolapadban dől el

Ha megvizsgáljuk Tobias Endler elemzését a bécsi Der Standard-ban az amerikai társadalom válságáról – arról, hogy miként alakítja át a Trump és elvbarátainak működése  a kompromisszumot elvető fanatizmus mentén a közéletet –, nyilvánvalóvá válik, hogy ez a folyamat nem korlátozódik az Egyesült Államokra. Az a sötétség, amely a populizmus mögött felsejlik, nem a semmiből keletkezik. Ennek az alapjait szisztematikusan építik ki – többek között az oktatási rendszerben is.

A felvilágosodás óta eltelt évszázadok demokratikus fejlődése – legyen szó Európáról vagy olyan Európán kívüli államokról, mint az Egyesült Államok, Kanada, Japán, India vagy Izrael – egyetlen központi előfeltételre épül: az önállóan gondolkodni és ítéletet alkotni képes állampolgárra. Arra az emberre, aki támaszkodhat a szabad nyilvánosságra, akinek lehet saját, autonóm véleménye, akinek jogai intézményi védelmet élveznek, és aki nem egyes vezetők kényének-kedvének, hanem a törvényeknek engedelmeskedik.

A szélsőséges és populista erők – akár Donald Trump „Make America Great Again” vonaláról, Herbert Kickl osztrák szabadságpártjáról, a német AfD-ről, Marine Le Pen franciaországi mozgalmáról vagy a magyarországi pártok egy részéről beszélünk – végső soron mind ezt az alapfejlődést igyekeznek felülírni és felszámolni. Akármilyen tetszetős jelszavakkal lépnek is fel, politikai építkezésük magja a pluralizmus és a nemzeti határokon átívelő emberi szolidaritás elutasítása.

 

A pluralizmus elutasítása és a tömegkövetés pszichológiája

 

A szélsőjobboldali populizmus elsődleges célpontja a gondolati és társadalmi sokszínűség. Tagadják, hogy a határokon túli egyetemes emberi közösségeknek vagy a nemzetközi együttműködésnek jelentősége lenne. Ugyanaz a logika működik Trump szeparacionizmusában, mint Orbán Viktor Európai Uniót bénító vétópolitikájában vagy az európai szélsőjobb szuverenista szövegelésében: a világot kizárólag „mi kontra ők”, győztesek és vesztesek zárt küzdelmeként írják le.

De miért talál ez a politika ennyire széles és elkötelezett követőtáborra? Mert a populista vezér nem tudást, hanem magabiztosságot ad – gondolkodás nélkül. Trump és követői azért találhatnak egymásra, mert a populizmus felmentést ad az intellektuális erőfeszítés és a komplexitás feldolgozásának terhe alól. A kételkedést felváltja a dogmatikus bizonyossággal, megerősíti a szorongó embert a maga előítéleteiben, és egy felelősségmentes, kényelmes igazságérzetbe ringatja. Ez a politika nem elvekről vagy tényekről akar meggyőzni, hanem a nyilvánosság teljes uralására törekszik, hogy ne maradjon tér a versengő narratíváknak.

Lendvai Ildikó: A radikális populisták nem törtek át, de nem fogják feladni

Itt érkezünk el a jelenlegi hazai valósághoz. Magyarországon az elmúlt parlamenti választások után egy olyan politikai rendszer konszolidálódik, amely igyekszik elhatárolni magát a korábbi állapotoktól, ám ezt nem teszi elég következetesen. Taktikai okokból túlságosan is szívesen átveszi a Trump-féle populista vonalat, holott ezzel hosszú távon nem juthatunk előre.

Hazánknak történelmileg is krónikus problémája a bezártság és a külső erőkhöz való elvtelen alkalmazkodás. Azonban saját érdekeink követése sosem jelentheti azt, hogy lemondunk a világra nyitott gondolkodásról. Egy kis országnak is lehet önálló külpolitikája, és egy kis ország is ragaszkodhat ahhoz, hogy nézeteit elfogadják – feltéve, hogy felismeri: a pluralizmus a liberális demokrácia döntő értéke. Európa igazi lehetősége – amint azt a Der Standard elemzése is hangsúlyozza – abban rejlik, hogy képes legyen önállósítani magát, még ha ennek ára van is, és ehhez elengedhetetlen egy jóval kritikusabb kép kialakítása az amerikai nyilvánosságról is.

 

A kis lépések illúziója helyett: Leonard Turton példája

 

A változás eléréséhez nem elég a kis lépések politikája. Bár a fokozatos átmenetek elengedhetetlenek, gyakran előfordul, hogy a puszta apró igazodások nem vezetnek eredményre, ha a következő előttünk álló lépcsőfok nagyságrenddel nagyobb. Éppen ezért kell komolyan átgondolni és remélni, hogy az oktatáspolitika képes lesz meglépni azt a radikális, rendszerszintű ugrást, amelyre nagy szükség van.

Ehhez nem a szélsőséges vagy utópisztikus példákat – mint a bentlakásos Summerhill – kell mechanikusan másolni, hanem azt a szemléletet, amelyet Leonard Turton kanadai tapasztalatai mutatnak meg egy hagyományos, állami iskolai környezetben. Turton nem várt arra, hogy a minisztérium felülről mindent átalakítson: egy belvárosi állami iskola falai között – a tanári hatalmat a gyerekekkel megosztva – létrehozta az úgynevezett „Klubház Demokráciát”.

Átalakította a teret (a padok sorait csökkentve élettereket, barkács-, sakk- és művészeti zónákat alakított ki), radikálisan lefaragta az értelmetlen lexikális tananyagot, és közvetlen demokratikus osztálygyűléseket vezetett be. Megmutatta, hogy a diákok képesek felelősséget vállalni a saját közösségükért, ha a pedagógus nem kizárólag felügyelőként vagy „tanár-szörnyetegként” lép fel, hanem a hatalom megosztásában és a keretek fenntartásában partnerként van jelen. Az igazi áttörés ott rejlik, ha az iskolarendszer nagyobb szabadságot biztosít a tanároknak, és a pedagógusok élnek is ezzel a kreatív autonómiával ahelyett, hogy a merev bürokratikus előírások rabjai maradnának.

 

Az állammal való első találkozás

 

Az iskola az a legelső társadalmi intézmény, amellyel a gyermek a családi burokból kilépve szembesül, és itt szerzi meg első benyomásait az államról és annak működéséről is.

Az iskolában dől el nagyon sok minden:

– Megtapasztalhatja-e a gyermek, hogy mit ér a szava, van-e súlya a véleményének, megtanulja-e a komplex kérdések békés és ésszerű megvitatását,

– vagy “elcsendesítik”, leckéztetik, passzív befogadóvá, tömegemberré szocializálják, aki felnőve már automatikusan keresi majd a tekintélyt, aminek engedelmeskedhet.

A demokratikus átmenetek és a reformok döntő hibája rendre az, hogy a politikai intézményeket próbálják átalakítani anélkül, hogy az oktatás nevelési szerkezetéhez hozzányúlnának. Ha a pedagógiai gyakorlat megmarad a tekintélyelvű oktatás keretei között – ahol a tanár kizárólag oktat, a tananyag a nemzeti nagyságra és leegyszerűsített sémákra épül, a kétkedést pedig elfojtják –, akkor az iskola pontosan azt a pszichológiai mintát állítja elő, amelyre a populistáknak szükségük van.

Egy olyan világban, ahol a nyilvánosságot elárasztják a torzított, politikai szájíz szerint megfogalmazott hírek, az iskolának nem az a feladata, hogy cenzúrázza a valóságot vagy kitiltassa a „veszélyes” témákat. A gyerekek nem azáltal tanulnak meg eligazodni a világban, ha óvóhelyre zárjuk őket, hanem úgy, ha megtanítjuk őket a források ellenőrzésére, a tények keresésére és a kritikus szemléletre.

A gondolkodást úgy tanulja meg az ember, hogy gondolkodik. A vitát úgy tanulja meg, hogy vitatkozik. Az az iskola, amely retteg a tanulók önálló véleményétől, és a nézeteket nem a tények, hanem a tekintély alapján ítéli meg, intellektuális csődöt mond.

 

Ellenszer a populizmusra

 

Amíg az oktatás nem a kételkedésre, a tényalapú mérlegelésre, a forráskritikára és az egyetemes emberi együttműködésre szocializál, addig a társadalmak újra és újra kitermelik a tekintélyelvű vezetőket követő állampolgárokat.

A demokrácia védelme nem a szavazófülkéknél kezdődik, és nem is a politikusok leváltásával fejeződik be. Ott kezdődik, ahol a gyermek az osztályteremben megtapasztalja: a szava számít, a törvények és szabályok közös megállapodáson alapulnak, a világ sokszínűsége nem fenyegetés, és az önálló gondolkodás nem veszély, hanem az emberi méltóság alapja. 

A szerző oktatási szakértő

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.