Márton László: Ünnep utáni kérdések az ünnep jövőjéről

Túl vagyunk az ’56-os forradalom hetvenedik évfordulóján. Mindenki tette a kötelességét. A köztársaság elnöke rangjához és személyéhez illő okos és lényeges szavakat mondott. A kormány a protokoll rendje szerint koszorúzott, parlamenti díszülést tartott, kitüntetéseket osztott, fogadta az évtizedről évtizedre gyérülő küldöttségeket. Mi mást tehetett volna?

Amikor 1990-ben a szabadon választott parlament nemzeti ünnepnappá nyilvánította október huszonharmadikát, nagyot sóhajtottam – egyszerre éreztem örömet (ezt is megértük!) és kétséget (mi lesz ebből?). Akkor még élt a tüntetésszervező egyetemisták java, a világba szétszórtan szimbolikusan szorítottuk egymás kezét.

Idén, tartok tőle, tíz ujjunk elég, hogy megszámoljuk a túlélőket. Se élők, se holtak nevében nem beszélhetek, csak a magamét mondom. Kétszer ezerhatszáz kilométert tettem meg, hogy otthon lehessek, néhány barátom pedig a tengerentúlról érkezett. Miért is? Nyilván hajdani önmagunkat kerestük, de nemcsak. Fásult, gondoktól görnyedt országot találtam, és szomorkásan, bár nem szomorúan hagytam el.

Hiányzott az önfeledt öröm, az újra megtalált szabadság boldogsága. Pedig a reptéren határőrnek, vámosnak nyomát se láttam, a villamoson a fiatalok ülőhellyel kínáltak, az üzletekben udvariasan fogadtak. Nincs rá ok, hogy bárkit hibáztassak, amiért a dolgok nem az elvárásaim szerint alakultak.

Elmozdították a perverz bábosokat is, akik csúfot űztek ’56-ból, és rehabilitálták azokat, akik igazat mondtak. Jövőre ismét felgyullad a forradalom lángja az Országház előtt. Mégis: ’56 mást, többet érdemel.

Minden ország, minden nemzet őrzi közös emlékezetét. A nemzeti ünnepek, a vallásiaktól eltérően, általában pozitív eseményekre, megnyert csatákra, kivételes hősökre emlékeztetnek. Az ellenkezőjére is találunk persze példát: a zsidóság a második templom pusztulására, s ezzel az állami lét végére, a rigómezei (koszovói) vereség pedig a szerb önállóság elvesztésére emlékezik. A magyaroknak is bőven jutott a gyászból; nemzeti nagy-létünk temetője, Mohács; az aradi tizenhármak (akik mellesleg tizennégyen voltak, a Pesten kivégzett Batthyány Lajossal  tizenöten); Trianon és sorolhatnám… Éppen ezért fontos, minden magyar tudatát és kollektív tudatalattiját érintő ünnep március 15. és október 23.

De mire juthatunk velük? A törvényhozás megszabja és a protokoll keretezi az ünnepeket – nem csupán a munkaszüneti napokat. Ezt politikai haszonszerzésre használni azonban sötét gazemberség, amivel a politika gazemberei gátlástalanul élnek is. Ezért szükséges az emlékezetpolitika kifejezést törülni a szótárból és kiirtani a közéletből. Az emlékezetet őrei legyenek a történelemtanárok és tanítványaik, azaz a köztársaság minden polgára!

Miután az ispánokat és vármegyéket visszaküldték a régmúltba, kezdetnek jó lenne visszaállítani a köztársaság jelzőt a hivatalos használatba. Orbán és álhazafi barátai, amikor eltüntették, jelezték, hogy merre tartanak. Ideje, hogy a magyarok jelezzék, köztársaságban kívánnak élni. Egy szó, mint száz: szükséges lenne az ünnepi külsőségek után az ünnepet tartalommal megtölteni. Szabadság? Önrendelkezés? Hősök és árulók? A magyar név megint szép lesz? Megérkeztünk Európába? Mindez együtt, de hogyan?

A fogalmakat, jelszavakat emészthetővé tenni nem könnyű feladat. Annál is inkább, mert minden nemzedék, joggal, mást kíván. Szerény javaslatom: egy országos „brainstorming”. Szülők, nagyszülők, mindenféle közösségek, tudósok, pedagógusok, mindenféle érzékenységűek, rajta! Hozzátenném: egyszerű ötletektől kidolgozott koncepcióig mindenre szükség lehet. A technika nem áll meg az ötletek felsorolásánál. Több fordulóban, vitában kerülhet sor a különböző koncepciók ütköztetésére, finomítására, végül az eredménnyel a közvélemény megszólítására.

Mondanom se kell, javaslatomnak nincs köze a bukott rendszer „nemzeti konzultáció”-nak álcázott csúfos manipulációjához és nincs más célom, mint megosztani gondolataimat mindenkivel, akit érdekel.

A szerző Franciaországban élő egykori 56-os emigráns

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.