Lendvai Ildikó: A radikális populisták nem törtek át, de nem fogják feladni

„No pasarán! Nem törnek át!” – kiáltotta világba Dolores Ibarruri, híven a nevéhez tapadt állandó jelzőhöz: „szenvedélyes”, „La Pasionaria”.  A spanyol polgárháború döntő csatája, Madrid ostroma idején szakadt ki belőle az elszánt fogadkozás. Előtte, az első világháborúban a verduni ütközetben egy francia tábornok ugyanezzel lelkesített: „On ne passe pas!”

A verduni csata véres „döntetlennel”, többszázezer halottal zárult, de a németek nem szereztek új területet. Madridnál 1939-ben viszont áttörtek Franco hadai. „Hemos pasato!” Áttörtünk! – válaszoltak saját ellenplakátjaikkal a köztársaságiak hirdetményeire. Madrid elesett, de a „No pasarán” maradt, máig ez az antifasiszták nemzetközi jelszava. 

A progresszív oldalon ma is ez a kérdés, de új veszélyek kapcsán. Mondhatjuk-e a friss választási hírek hallatán a szélsőjobboldali, radikális populistáknakm higy no pasarán? Hiszen, úgy tűnik, az előrenyomulásuk megtorpant. Magyarország után Szerbiában és a félidős amerikai választásokon is vesztettek. Akár Braziliát is idesorolhatjuk, ahol az egyszer már eltakarított jobboldali populista, Bolsonaro fia érezte zsebében a sikert az elnökválasztás első fordulója alapján, aztán az ellenfelét segítő demokraták mégis győztek. 

Vagy ne örüljünk korán, hiszen már áttörtek, és a mi „No pasarán” plakátjainkat rég átragaszthatták az övékkel: „Hemos pasato” – áttörtünk? Európa 11 kormányában jelen vannak. Noha Kelet-Közép-Európában és az amerikai kontinens egy részén most visszaszorultak, Nyugat-Európában egyre erősödnek. 

De ne felejtsük el: a populista vezérek egyik titka éppen az, hogy az életünk szinte minden részét behálózó rendszerüket megdönthetetlennek hisszük. A csüggedés és beletörődés falán már a magyar április is rést ütött, most a rés látványos hasadékká szélesedett. Ha semmi más nem történt volna, ez akkor is megtöri az eddigi tendenciát.  

Bebizonyosodott, hogy a demokrácia igy-úgy megmaradt keretei és főleg lerombolhatatlan vágya ugyan nem előzi meg, hogy rosszul, rosszakat válasszunk, de segít túlélni, majd leváltani őket.  

Mintha leváltásukra több sikeres példa volna, mint időben való megállításukra. Nem lehet nem észrevenni, hogy a radikális jobboldal Európában ott erősödik, ahol ellenzékben van, és ott gyengül, ahol kormányon demonstrálja, milyen következményekkel jár egy tekintélyelvű, jogtipró, hazárd hatalom. Ahol ez a fajta populizmus tartós vezető szerepre jutva kiereszti körmeit, ott a választók besokallhatnak. De hogy egyáltalán erősödni tudtak, az komoly vészjelzés a demokratikus rendszerek önvédelmi és korrekciós képességének csökkenéséről, a régi és új társadalmi igazságtalanságokkal szembeni impotenciájáról, a leszakadó vesztesek iránti részvétlenségéről. A radikális populizmus azzal nyer választókat, hogy az egységesnek hazudott, „ártatlan népet” állítja szemben a bűnös és bürokratikus elittel. Miközben az előbbi szószólójának kínálja magát. Ha mindezt a nagyon is nemzetközi egyenmondandót némi nemzeti, „szuverenista” szósszal is leöntik, ellenségként a nemzeteket felszámolni akaró ”globális világhatalmat”, a „nemzetközi összeesküvést”  jelöli ki, pláne nyert ügyük van. 

Egy nemzetközi terepen dolgozó svéd kutatóintézet 1945 óta méri az ú.n. „populizmus indexet”, a szélsőséges pártok választási eredményei alapján. A támogatottságuk 1986-ban még 10 százalékos volt, tavaly több, mint 32 százalék. Ezen az idei magyar és szerb választások szépíthettek, a diadalmenet kétségkívül megtorpant. A plafon Nyugat-Európa egyes államaiban ezt megelőzőleg is kitapintható lett. Meloni igazságszolgáltatást átszabni akaró népszavazása elbukott, a svéd populisták számos mandátumot vesztettek. Az eredetileg unióellenes és oroszbarát pártok a plafont érzékelve már nem merik az EU-ból való kilépés programját hirdetni, inkább – fuvolázzák szelidebben – csak belülről reformálnák a szövetséget. Meloni kifejezetten uniópárti politikussá vált, miközben belpolitikája a régi jegyeket mutatja. 

De a csata nem dőlt el, és egyre inkább nemzetközivé vált. Európa, de az egész nyugati világ legfontosabb csatájává. Amely jelenleg felülírja a középbal-középjobb törésvonalat is. Lula Braziliában úgy nyert, hogy alelnökjelöltjének a korábbi konzervatív ellenfelét választotta. Szerbiában és Magyarországon alkalmi vagy tartósabb népfrontok alakultak, balról is, jobbról is híveket szerezve. 

Két világnézeti-politikai blokk áll egymással szemben. Kialakult a radikális populisták világszövetsége: a Trump-Orbán, Bolsonaro-Orbán, Orbán-Vucic, Orbán-Dodik szövetség jeleit sok éve látjuk. Összejárnak, segítik egymást, és átveszik egymás módszereit. A háttérből rájuk vetül Putyin sötét árnyéka. Emberei máris sajnálkoznak Trump vereségén. 

Ők sem törtek még át, de mi sem. Örökké tartó győzelem valószínűleg nincs is, de az inga mindkét részről visszalendíthető. A populista vesztesek nem adják fel. Amerikában már megszületett a „dühös kacsa” elnevezés: eddig béna kacsának hívták a meggyengült hatalmú elnököket, de most felmerült, hogy a széles külpolitikai jogkörrel rendelkező Trump inkább „dühös kacsaként” fog csapkodni, újabb bajokat keverve. A mi dühös kacsáink, Orbán, Vucic és Dodik már meglátogatták egymást, és visszatéréssel fenyegetőznek. 

Ha hagyjuk. Ha csak a magunk kisebb csatáit vívjuk egymással, ahelyett, hogy a fő ellenfélre figyelnénk. Ha megfelelő kormányzással nem küszöböljük ki azokat a hibákat, amik világszerte utat engedtek a szélsőjobbnak. Ha engedjük, hogy ők váltsanak rendszert a maguk képére, és nem mi.

A szerző volt parlamenti képviselő, az MSZP egykori elnöke.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.