Lakner Zoltán: A történelmi traumák feldolgozása nem vezethet újabb traumákhoz

„A történelem forgandósága azt mutatta, hogy mindig mindenre volt ember” – írta Losonczi Ágnes szociológus a Sorsba fordult történelem című könyvében, amely az előző demokratikus rendszerváltást a hétköznapi életek alakulásán keresztül, konkrét élettörténeteken keresztül tárta a szembesülésre kész olvasók elé.

A szenvedést okozó történésekért a felelősség legnagyobb része bizonyosan nem a „hétköznapi” besúgóké volt, hanem az állambiztonságot működtető hivatalnokoké és tiszteké, és főként a rendszert felépítő és működtető hatalomgyakorlóké. Ám éppen azért, mert sokan visszautasították a jelentésírást, még itt is megmutatkozik a döntés lehetősége: voltak, akik jelentettek, és akadtak, nem is kevesen, akik mégoly szorongatott helyzetben is nemet tudtak mondani. Vagy pedig, ha nem találtak kibúvót a formális beszervezés alól, utána szabotálták az utasítást, kibújtak a feladat alól, addig renitenskedve, amíg az állambiztonsági főcsoportfőnökség inkább lemondott róluk.

Mármost az a kérdés, hogy a november 4-én, harminchat év késéssel bekövetkező aktanyilvánosság hozzásegít-e bennünket a tényleges tisztánlátáshoz azzal kapcsolatban, hogy ki mit tett és nem tett.

Az immár bárki által hozzáférhető 6-os kartonokról hosszú ideje tudjuk, hogy erősen hiányosak, ahogyan azt is, hogy nem adnak teljes körű képet arról, pontosan mi történt egy-egy beszervezési kísérlet hátterében. Így tehát rengetegen vannak, akikről már nincsenek elérhető dokumentumok, ezért a szerepük örökké homályban marad, vagy találgatások, sok esetben elhallgatás tárgya lesz. Akikre pedig most rákereshetünk, azokkal kapcsolatban csak keveset érzékelhetünk a valódi történetükből, vagy éppen félrevezető, amit látunk.

Azt, hogy ezt az adatbázist érdemes volt-e ezen a módon szabadon kereshetővé tenni, s hogy megáll-e a lábán a munkadossziék nélkül – amelyek csak újabb három hónap múlva lesznek elérhetőek –, nyilván lehet vitatni, de maga az iratnyilvánosság továbbra is azt a célt szolgálja, amit eredetileg el kellett volna vele érni: alakuljon ki össztársadalmi kép arról, milyen viszonyok közé szorítva élt az ország, legyen világos, hogy mi és kik által történt. Ennek része az is, kiket szerveztek be, és ki hogyan viselkedett ilyen körülmények között. Csak a valóság megismerése indíthat el a traumák feldolgozásának útján és csakis ennek révén adhatunk esélyt magunknak arra, hogy ne kerüljünk még egyszert ilyen helyzetbe.

Ha a rendszerváltás után azt mondták, még túl közel vagyunk az eseményekhez, a rendszerváltástól majdnem négy évtizedre pedig azt mondjuk, hogy ez már túl távoli, akkor a végleges elhallgatás pártjára állunk. Pontosabban, a tudományos kutatás eddig is és ezután is értékes munkákban tárhatja és tárja is fel a valóságot, de ez a természeténél fogva csak egy szűk és tudatosan érdeklődő közönség számára elérhető, miközben a társadalmi szembenézés sosem könnyű élményét kollektíven megspóroljuk magunknak.

Ha azonban a múlt traumáinak feloldása a cél, akkor az iratnyilvánosságnak nem szabad újabb traumákhoz vezetnie.

Az igaztalanul megvádoltak a korábbi beszervezési kísérletek bizonyára megrázó élményéhez évtizedekkel később a hamis vád traumáját is megkapják. Nem kevésbé azok, akik ugyan aláírtak és írtak jelentést, de valójában szabotáltak, ami miatt bizonyára egyszerre éltek át félelmet és lelkifurdalást. Amiként az abúzusok áldozatai gyakran csak évtizedekkel később jutnak el addig, hogy beszélni tudjanak arról, ami velük történt, ugyanúgy érthető, hogy sok olyan ember, aki használhatatlan jelentésekkel félrevezette, altatta a diktatúra állambiztonságát, eddig nem volt képes a nyilvánosság elé állva elmondani a történetét.

Az, hogy most többet megtudunk ezekről a valódi történetekről, az a megismerést, a megértést szolgálja. De csakis akkor, ha nem történelmi kukkolásra és az általunk át nem élt fél évszázaddal ezelőtti élethelyzetek feletti ítélkezésre használjuk az adatbázist, egy kulcslyuk perspektíváját kínáló 6-os karton alapján vonva le végletes következtéseket, hanem tényleg meg akarjuk ismerni és érteni a személyes történeteket. Azokat a történéseket, amelyek a megfenyegetettség, a megzsaroltság helyzetében zajlottak le egy olyan korban, amikor ezt nem akárki, hanem az államhatalom követte el a polgárain, egy akkoriban változtathatatlannak tűnő politikai berendezkedés közepette.

Az erről most nyilvánosságra kerülő történetek akkor válhatnak hasznos közös tudássá, ha hajlandóak vagyunk meghallgatni őket, és segíteni azokat, akik most veszik a bátorságot, hogy elmondják, mi és miért történt velük.

Ha pedig átérezzük, hogy ez mennyire összetett és nehéz, akkor gondoljunk bele abba is, hogy az elmúlt tizenhat évről még csak 6-os kartonok és B-dossziék sem állnak a rendelkezésünkre. Ami büntetőjogi vonatkozású, azt üldözzék a hatóságok és döntsenek majd a bíróságok, de az elszámoltatás nemcsak vádhatósági kategória. Az is elszámoltatási kérdés, hogy lássuk, ki mire használt fel politikai kapcsolatokat, hogyan tettek embereket feketelistákra, hogyan lehetetlenítettek el vállalkozásokat, életpályákat, mert szót mertek emelni, nem álltak be a sorba, miközben mások jól árazott kompromisszumokat kötöttek a lelkiismeretükkel. Ezekben az ügyekben nem lesz aktanyilvánosság, mert nincsenek róluk dossziék, pedig ezeket is minden esetben elkövette valaki.

Ha a fejétől bűzlött is a NER, mindig mindenre volt ember, aki a piszkos munkát elvégezte. A rendszerfenntartó kis árulások nem mérhetők Matolcsy György bűneihez, de az utóbbi bűnök nem adnak menlevelet az előbbiekre. Bekapcsolhatnak eddig használaton kívüli lelkiismeretek is, hogy ne csupán Lezsák Sándortól kelljen informatikai hiba miatt bocsánatot kérni, hanem ő is vagy bárki bocsánatot kérhetne az országtól a külföldiügynök-vádaskodásokért, vagy például Ritók Nórától, és feltehetően másoktól is, mert rájuk szabadították az Alkotmányvédelmi Hivatalt. Ami azt illeti, az ez utóbbi akciókról vagy a Pegasus-ügyről kell is, hogy legyenek akták – a hétköznapi árulásokról aligha.

Ha a 6-os kartonok csupán vaktérképet jelentenek az 1990 előtti történelem megismeréséhez, akkor 2010 utánra még ilyennel sem rendelkezünk. Kénytelenek leszünk szóba állni egymással, hogy megértsük, mi történt velünk, mit tettünk magunkkal