Danó Anna: Egy tánc és más semmi?

A napokban olvastam Hegedűs Zsolt miniszter éjféli gondolatait a nyíltságról, az őszinteségről, a párbeszédről. Fél éve kérdezek. Sokat, sokszor. Érdemi válasz talán egyszer érkezett. Egyetlen sajtótájékoztató, egyetlen háttérbeszélgetés sem volt ezalatt.

Azt hittem, végre levihetem a pincébe, vagy akár ki is dobhatom a varázsgömböt, amelyből az elmúlt tizenhat évben próbáltam „jósolni”: miről mit gondol, mit akar üzenni az akkori kormányzat. A kormányváltás utáni hetekben aztán már újra elő kellett vennem. Pedig sosem szerettem. Szorongást okoz, valahányszor kénytelen vagyok belenézni: mi van, ha torzít a kép, és nem veszek észre valami fontosat, ami hozzátartozik a valósághoz?

Pedig volna miről beszélni, okokat megnevezni, akár a kórházigazgatók nehezen követhető logikájú felmentéssorozatára, akár a szakmailag nem védhető „szívhangrendeletre” gondolunk, aminek eltakarításában semmi sem gátolja a minisztert, mégsem boldogul vele hónapok óta. A miniszter szívesen beszél követendő mintaként a tanuló egészségügyről. Ebben csak támogatni lehet, hiszen a részletek megjavítása a folyamatok megértésével, s azon belül is az akadályok, hibák felismerésével kezdődik. E törekvés nélkül kinek lenne hite az magyar egészségügy nyomasztó problémahalmazának kibogozásával bajmolódni napról-napra? De kérdezhetnénk úgy is: az egyes intézkedések megértésének esélye nélkül kitől várható el, hogy kellő türelemmel szemlélje ezt a küzdelmet?

A tájékoztatás nem akkor megfelelő, amikor bőven hallhatjuk, olvashatjuk a köz szolgáinak megnyugtató szavait, hanem akkor, amikor a közönség választ is kap a konkrét kérdéseire. Ilyen kérdésből pedig igen sok van egy olyan, ezernyi kórtól szenvedő ágazatban, mint az egészségügy. Nyilvánvalóan több a probléma, mint amennyi azonnal megoldható, de az információk hiánya inkább táplálja, mintsem gyógyítja a türelmetlenséget is.

A hivatalos hallgatással már nem lehet elaltatni a kényes témákat. Az online térben könnyen egymásra találnak, akiknek kérdésük, rendezetlen panaszuk van. Legyenek azok megalázott nők, vagy magukat a bérük miatt becsapottnak érző egészségügyi dolgozók, vagy akár a várólisták rövidülését még nem érzékelő betegek. Az ágazati örökség leltározása és a kisebb-nagyobb egyeztetésekről szóló közlemények nem fogják megnyugtatni azokat, akik magukra hagyottan, a bizonytalanságukkal egymást tüzelik akár a kórházakban, akár az internetes közösségekben.

A nyílt beszédnek persze vannak politikai kockázatai, de az abban hibázó ágazatvezetést még mindig könnyebb elviselni, esetleg támogatni, mint azt, amelyik a válaszadás elől bujdokol. Az utóbbit volt módunk megismerni az elmúlt években, s annak a pusztító eredményeit is ismerjük.

A fentebb idézett Facebook-bejegyzésében a miniszter azt írja, szeretné, ha mindenki megismerné a döntések hátterét. De nem éppen ezt szolgálná, ha ő és a tárca munkatársai válaszolnának a sajtó kérdéseire?

A kampányban volt lendület, volt remény, és volt az a bizonyos tánc. Vagy tényleg csak egy tánc volt, miniszter úr?