Rónay Tamás: Szavazhattok, de csak ránk

A modern képviseleti demokrácia legfontosabb, íratlan fundamentuma nem a győzelem megünneplése, hanem a vereség méltóságteljes elismerése. Abban a pillanatban, amikor egy politikai erő elfogadja, hogy a választók többsége egy másik pártnak szavazott bizalmat, a demokratikus játékszabályokat és a népakarat szuverenitását is elismeri. Ezt a konszenzust bontja le szisztematikusan a populista jobboldal, amely az elveszített választások után nem önkritikát gyakorol, hanem azonnal a választás tisztaságát kérdőjelezi meg.

A jobboldali populizmus a világ minden pontján ugyanazt a forgatókönyvet követi. Az Egyesült Államokban Donald Trump már a 2020-as elnökválasztás éjszakáján a szavazatszámlálás azonnali leállítását követelte, még mielőtt a levélszavazatok millióit feldolgozták volna. Az amerikai elnök mind a mai napig ismételgeti a bizonyítékok nélküli vádat az „ellopott választásról”. Ugyanez a reflex bukkant fel Brazíliában a Bolsonaro-klán retorikájában. Flavio Bolsonaro szintén csalást emlegetett amiatt, mert az általa elvesztett elnökválasztáson két órával meghosszabbították az urnák nyitva tartását, pedig a voksolás napján még saját pártja is azt támogatta, hogy a tervezettnél tovább adjanak lehetőséget a braziloknak a voksolásra. Ráadásul Luiz Inácio Lula da Silva elnök 4,4 millió vokssal végzett Flavio Bolsonaro előtt, miközben az utolsó két órában már csak körülbelül 34 ezren éltek szavazati jogukkal. 

Nem maradt ki a sorból Izrael sem. Amikor Benjamin Netanjahu tömbje elmaradt az abszolút többségtől, a miniszterelnök és környezete armageddonról beszélt az arab pártok váratlan előretörése kapcsán, azt sugalmazva, hogy az arab mandátumok révén tulajdonképpen a nemzet túlélését és magát a választást veszik el tőlük. Ez a retorika a választási eredmény megkérdőjelezésének tudatos eszköze.

Közép- és Kelet-Európában is van példa a jelenségre, még ha a koreográfia olykor finomabb is. Szerbiában Aleksandar Vučić  ugyan formálisan kénytelen volt tudomásul venni pártja súlyos vereségét a parlamenti választás után, de még a vereség beismerésekor is politikai ellenfelét pocskondiázta, idegen érdekek kiszolgálóiként, külföldi ügynökökként bélyegezte meg a Diáklistát. Hasonló reflex volt megfigyelhető Magyarországon is: bár Orbán Viktor elismerte a vereséget, de jól emlékezhetünk arra, hogy külföldi érdekek kiszolgálásával vádolták a kampányban a Tiszát és Magyar Pétert, a volt kormányfő a győri beszédében az ellene tüntetőknek azt kiabálta: “az ukránok szekerét toljátok”. A recept tehát Magyarországon is hasonló volt: a rendszer bírálóit idegen erők ügynökeinek állították be.

A mechanizmus lényege mindenhol ugyanaz: a hatalom birtokosai nem képesek elfogadni, hogy a társadalom jelentős része elutasítja őket. Ha nem ők nyernek, annak – e logika szerint – kizárólag sötét háttérerők, idegen befolyás vagy csalás lehet az oka. Az ellenfél így nem vitapartner, hanem az egész nemzet egzisztenciális ellensége, akinek még a puszta sikere is fenyegetést jelent a haza stabilitására.

Mi húzódik meg e magatartás mögött? A válasz a populista ideológia lényegében rejlik. Ezek a vezetők nem pártpolitikusként, hanem a „valódi nép” egyedüli, tévedhetetlen megtestesítőiként tekintenek önmagukra. Számukra a hatalom nem egy, a voksolás utáni mandátumra szóló ideiglenes megbízatás, amelyet a polgárok a következő választáson visszavonhatnak, hanem morális, szinte szakrális előjog. Ebből a világképből fakadóan mindenki, aki ellenük szavaz vagy bírálni merészeli őket, az nem lehet a nemzet része.

A választások tisztaságának és a vereség elfogadásának elutasítása ezért a legsúlyosabb fenyegetés, amellyel a mai intézményes demokráciák szembesülnek. Ha egy politikai párt nem ismeri el a választók alapvető demokratikus jogát, azzal a békés hatalomváltás lehetőségét tagadja. Aki a vereséget csak félszívvel vagy egyáltalán nem hajlandó tudomásul venni, a választást pedig puccsnak és összeesküvésnek bélyegzi, az a társadalmi békét áldozza fel a saját érdekében.