Lakner Zoltán: A lengyel alkotmányos válság mutatja meg, mit került el Magyarország a kétharmados győzelemmel

Varsói gyorssal fenyegetett az első magyar rendszerváltó kormány a kilencvenes évek elején, Lengyelországra mutatva, ahol a második szabad választással visszatértek az exkommunisták, azaz a magukat szociáldemokratává alakító állampártból lett, immár demokratikus szocialisták vették át a kormányzást. A magyar választópolgárok legnagyobb része azonban úgy döntött, a maga részéről nem elugrik előle, hanem inkább felszáll a varsói gyorsra; ha nem is a lengyel példa miatt, de azzal összhangban 1994-ben bizalmat szavaz az itteni utódpártnak.

Két évtizeddel később a lengyel politikában visszhangzott Budapest neve: Jaroslaw Kaczyński ígérte, hogy Varsóból Budapestet csinál a 2010-es évek közepén. Szó, ami szó, a maga részéről mindent el is követett, hogy Lengyelországot NER-esítse, az ottani értelemben PiS-esítse, vagyis hogy a kétségtelenül többségi választói felhatalmazás mandátumán túlterjeszkedve alapvető alkotmányos változtatásokat hajtson végre azzal a céllal, hogy a választáson megszerzett hatalmát a további választások eredményétől függetlenül véglegessé tegye.

Ennek egyik első lépése volt a korábbi parlament által megválasztott, de hivatalba még nem lépett alkotmánybírák félretolása és helyükre új jelöltek beszavazása a testületbe, ezzel párhuzamosan pedig gyakorló politikusok kinevezése a rendes bíróságokra. Az ily módon létrehozott párhuzamos állami intézményrendszer alkotmányos alapjai mindig is megkérdőjelezhetőek maradtak, mivel azonban a PiS hatalomban töltött nyolc éve hosszú idő, a közjogi abúzus a politikai realitás részévé vált. Egyáltalán nem függetlenül attól, hogy a lengyel köztársaságielnök-választáson egymás után háromszor is a PiS jelöltjei győztek, akik a Kaczyński-féle hatalomkiterjesztő törekvéseket jóváhagyták, míg Kaczyński nemezise, Donald Tusk miniszterelnök törekvéseit konzekvensen gátolják; nemcsak akkor, amikor alkotmányos kérdésekről van szó, de a nagykövetek kinevezésétől a választási program elemeinek megvalósítását is akadályozták és akadályozzák, ahogy csak tudják.

Fotó: Marek Antoni Iwańczuk / NurPhoto / NurPhoto via AFP

Ez az előzménye a mostani lengyel alkotmányos válságnak, amikor a parlament által szabályosan megválasztott és az ellenlábas államfő által szabálytalanul fel nem esketett alkotmánybírák egyszerűen fel akarták venni a munkát. Hogy ezt megtehetik-e a karhatalmi szervek támogatásával – legalábbis a jelenlétükben – ennek az eldöntésére nem vállalkozik ez az írás, ám amikor a jelenlegi lengyel köztársasági elnök emleget államcsínyt, aki minden alap és indok nélkül blokkolja a parlament döntését, az legalábbis visszatetsző.

Magyar szempontból mindez nagyobb fontossággal bír, mint az talán első ránézésre magától értetődő lenne. A közmondásos „két jóbarát” történelme és jelenlegi helyzete persze rengeteg mindenben különbözik, de az orosz-német (egykor török) befolyási övezetben való kényszerű érintettség, az államszocialista évtizedek, a legutóbbi demokratikus és autokratikus kísérletek időbeli egybeesése és dokumentált egymásra hatása miatt érdemes egymásra tudatosan odafigyelnünk.

Ami most történik Lengyelországban, tehát az erőszak határát súroló alkotmányos szembenállás, nem volt esélytelen forgatókönyv Magyarország számára sem.

Miközben a gazdasági fejlettségi ugrás végrehajtásában Lengyelország vált a legújabb bezzegországunkká, hivatkozási alapunkká, az illiberális intézményekkel folytatott küzdelemben Varsó kínálja azt a lehetséges rosszabb sorsot, amit sikerült és sikerülhet elkerülnünk.

Pedig három évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy – jobb híján, pontosabban egyéb példa híján – a lengyelek mutatnak utat ismét, ahogyan 1989-ben is ők hozták képbe a kerekasztal-tárgyalások innovációját. 2023-ban inspiráló példa volt a szilárd ellenzéki politikai vezetés létrehozása, a kölcsönös előnyökön és a választási rendszer szabályszerűségeinek ismeretén alapuló ellenzéki szövetségépítés megvalósítása, valamint a nyilvánosan zajló rákészülés az előttük tornyosuló alkotmányos akadályok leküzdésére. Most viszont, három évvel később, ha nem is ott állnak, ahol a part szakad, de nyilvánvaló, hogy hiába nyert Tusk koalíciója parlamenti választást, sőt hiába gyengül el azóta fokozatosan Kaczyński pártja, a teljes, tényleges hatalomátvétel valójában nem sikerült.

Ennek alapvetően két oka van: az egyik, hogy demokratikus visszatérést célul kitűző lengyel koalíciónak nincsen alkotmányozó többsége, a másik, hogy Tuskék szövetsége elvesztette a 2025-ös elnökválasztást is. Ezért kényszerül a kormány véleményes alkotmányos megoldásokra és ezért nem fér hozzá teljes mértékben a kormányprogram megvalósításának kormányzati eszközeihez, aminek következtében a választói elégedetlenség a kormányra is irányul.  

Ez várt volna Magyarországra is az április kétharmad nélkül.

A torzóban maradó rendszerváltás, a politikai bénultság fenyegető lehetősége, és emiatt az egész vissza-demokratizálási kísérlet népszerűtlenné válásának rizikója nem falra festett ördög, hanem ténylegesen lehetséges forgatókönyv. A lengyel kormánykoalíció pártjai a varsói expresszt akarták útjára indítani, de a vonatpótló buszuk is csak keservesen araszol. A poszt-illiberális trilemma, miszerint a demokratizáló intézkedések nem lehetnek egyszerre gyorsak, eredményesek és jogszerűek, náluk most azzal fenyeget, hogy nemhogy nem érvényesülhet egyidejűleg mindhárom cél, de még az is lehet, hogy egyik sem fog.

Ennél fogva látható, hogy a magyar rendszerleváltó és jogállam-építő kísérlet célja kettős: egyrészt a lengyelhez hasonló közjogi béklyókba való belegabalyodás elkerülése, ezzel a kormány cselekvőképességének megőrzése és a rendszerváltó projekt népszerűségének fenntarthatósága, másrészt az agyonpolarizált közélet mellett is valamiképpen létrejövő lengyel gazdasági ugrás tőlünk telhető megismétlése.

Történelmi kihívásnak ez éppen elég, hétköznapokra váltása annál nehezebb.