Ádám Péter: A Köztársaság tartóoszlopa

A francia republikánus ideológia soha nem volt koherens eszmerendszer, inkább csak egymáshoz lazán kapcsolódó elvek, értékek és eszmények együttese. Ebben az ideológiában igen különböző történelmi hagyományok, politikai tapasztalatok és erkölcsi ideálok rétegződtek egymásra: a forradalmak öröksége, a népszuverenitás elve, a szekularizmus, a honpolgárok egyenlőségének elve és – nem utolsósorban – az „iskola”, vagyis a közoktatás emancipációs küldetése. Ezek az elemek, persze, korántsem illeszkednek egymáshoz ellentmondásmentesen. A koherencia hiánya azonban nem jelenti az összetartó erő hiányát. Ezt az erőt a republikánus eszmerendszer jórészt a republikánus „iskola” központi funkciójából merítette, vagyis abból, hogy a francia közoktatásnak nemcsak ezeknek az értékeknek, elveknek és eszményeknek a közvetítése volt a feladata; az is feladata volt, hogy közös politikai és erkölcsi kultúrává alakítsa őket. Másszóval az „iskola” nem pusztán a Köztársaság egyik intézménye a sok közül, hanem a köztársasági eszmekör újratermelésének és továbbadásának egyik legfontosabb terepe.

*

Persze, az iskola emancipációs ígéretének eszménye sohasem valósult meg teljesen. A francia közép- és felsőoktatás történetében mindig is ott volt a feszültség, vagyis a távolság az emancipációs ígéret és a társadalmi valóság között. A szociológusok – elsősorban Jean-Claude Passeron és Pierre Bourdieu (gondolok a szerzőpáros 1964-ben Les Héritiers [Az örökösök] címen közreadott híres művére) – már a hatvanas évek derekán felhívták a figyelmet arra, hogy miközben az iskola – szavakban legalábbis – az egyenlőség meg a társadalmi mobilitás intézménye, a valóságban újratermeli, mi több, legitimálja a társadalmi különbségeket. A republikánus „iskola” tehát egyszerre volt az egyenlőség ígéretének megtestesülése, valamint az ígéret egyre nehezebb megvalósíthatóságának színtere. Mindamellett, nagyjából a Mitterrand-éráig, amely hellyel-közzel még a középiskolához meg a felsőoktatáshoz való demokratikus hozzáférés bővülésének időszaka, ez az ígéret – jóllehet már akkor is komoly kritika érte az iskolarendszert a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése miatt – még jelentős mozgósító erővel rendelkezett.

A francia közoktatás emancipációs ígéretébe vetett hit a kilencvenes évek közepétől-végétől fogva fokozatosan meggyöngült, bár nem tűnt el teljesen; az ígéret tényleges megvalósításába vetett bizalom azonban az utóbbi tíz-tizenöt évben szertefoszlott. A változást a közoktatás körüli viták is jól tükrözik. Míg a nyolcvanas években még kifejezetten erős a politikai törekvés a közoktatás megreformálására – utóvégre az 1989. július 10-i Jospin-féle orientációs törvény is ennek jegyében született (Lionel Jospin a II. Rocard-kormány közoktatásügyi minisztere volt) –, a 2000-es évek elejére az iskola emancipációs ígéretébe vetett közbizalom már sűrűn felvetődő politikai kérdés. Ma már – legalábbis a 2005 és 2010 közt világra jött úgynevezett Z generáció szemében – a republikánus „iskola” emancipációs funkciója már nem egyszerűen beváltatlan ígéret, hanem üres szó, ha ugyan nem saját bőrükön megtapasztalt közönséges hazugság.

Ádám Péter: A politikai erőszak hagyománya a francia forradalomtól a limoges-i városházáig

Az a tény, hogy a republikánus „iskola” mély válságban van, nem valami elméleti felismerése a középiskolás diákságnak; saját élettapasztalatuk szembesíti őket azzal, hogy míg az iskola változatlanul egyenlőséget ígér, sorsukat továbbra is a társadalmi háttér, a lakóhely, a család anyagi és kulturális erőforrásai határozzák meg. Az emancipációs ígéret teljes kiüresedése ugyanis a mindennapi iskolai valóságban is érzékelhető: a tanárhiányban, a zsúfolt osztálytermekben, a „leharcolt” iskola-épületekben, a továbbtanulási lehetőségek szűkülésében és bizonytalanságában. A Parcoursupnek nevezett elektronikus kiválasztási rendszer az eddigieknél is élesebben veti fel a kérdést: csakugyan a tehetség, a szorgalom meg a teljesítmény dönti el a fiatalok jövőjét vagy továbbra is a társadalmi háttér határozza meg az esélyeket?

A tiltakozás azonban egy-kettőre túl nőtt a közoktatás hiányosságaival kapcsolatos követeléseken. A fiatalok elégedetlenségében az a tágabb tapasztalat is megfogalmazódott, hogy a társadalom egyre kevésbé képes elfogadható perspektívát nyújtani. Vagyis nemcsak a lehetőségek egyenlőtlenségét észlelik, észlelik azt is, hogy alig van beleszólásuk tulajdon jövőjük alakításába, és hogy a politikai intézmények nem hallják meg a hangjukat. Ez már messze nem egy elhibázott oktatáspolitika elleni fellépés, hanem egy egész diáknemzedéknek a jövőképpel és a társadalmi méltányossággal kapcsolatos elégedetlensége. Ezek a fiatalok nem a republikánus „iskola” eszményét utasítják el, épp ellenkezőleg: mintha számonkérnék a Köztársaságon az ígéretét. Ha egyszer az iskola csakugyan az egyenlő honpolgárok társadalmának megteremtését szolgálja, vajon miért nem képes egyenlő esélyek és elfogadható jövő biztosítására?

*

A republikánus hagyomány ezzel a formulával fejezi ki a közoktatás központi szerepét: „az iskola a Köztársaság tartóoszlopa”. A lázadó középiskolások, mindent összevéve, nem pusztán az iskolarendszer hiányosságaival szembesülnek, hanem azzal az ellentmondással is, hogy a „Köztársaság tartóoszlopa” immár nem tudja hitelesen hordozni azokat az értékeket és eszményeket, amelyek a köztársasági államforma lényegét alkotják. A nagy kérdés az, hogy mi lesz a Köztársasággal, ha annak legfontosabb tartóoszlopába vetett bizalom semmivé lesz?

A szerző műfordító, újságíró

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.