Pusztai Patrik: Nem bezárni kell a baloldalt, hanem kinyitni

Az elmúlt években a baloldalról szóló viták és elemzések ugyanoda futottak ki: válságban van. Ez igaz, csak már semmit nem magyaráz meg, és senkit nem hív sehova. Ezért nem újabb diagnózist szeretnék adni, hanem arról írnék, hogyan lehetne kijönni ebből a válságból.  

Kezdjük azzal, ami biztató. Magyarországon nem a baloldali gondolatok fogytak el, hanem a baloldali otthon. A Republikon Intézet kutatása szerint a méltányosság, az egyenlőség és a szolidaritás a magyarok gondolkodásának meghatározó elemei, sokszor azoknál is, akik magukat jobboldalinak mondják. Közben a magyaroknak a hatoda vallja magát baloldalinak, a Tisza szavazóinak pedig mintegy ötöde. Ez nem ellentmondás, hanem ítélet. Az emberek a tartalmat kérnék, csak nem látják, kitől kaphatnák meg hitelesen.

A tartalom egy részét ma a kormány adja meg. A bejelentett első költségvetés vagyonadót vezet be, több mint négyszeresére emeli a nyugdíjminimumot, tizenkilenc év után megduplázza a családi pótlékot, és a minimálbér SZJA-ját 15-ről 9 százalékra csökkenti. Ez az Orbán-rendszerhez képest komoly társadalompolitikai fordulat. Csakhogy mindez elsősorban újraelosztás, nem a szerkezet átalakítása, és ez két területen látszik a legjobban. Az egyik a lakhatás. A kormány továbbra is főként kedvezményes hitellel segít, ez pedig csak annak ér valamit, aki eleve hitelképes. A pályakezdő, az alacsony keresetű és a szakképzetlen dolgozó munkájára viszont ugyanúgy szüksége van az országnak, és neki is jár a saját, megfizethető otthon. A bérlakás- és kollégiumépítés, amelynek kerete uniós forrásból többszörösére nő, jó irány, de a súlypont a hitelen marad. A válságot az oldaná meg, ha az állam tartósan beszállna a lakásépítésbe, és azoknak, akik a piacon nem jutnak lakáshoz, megfizethető áron adna saját lakást. A másik a bér. A minimálbér-tárgyalásokon a munkáltatók 4 százalékos emelést ajánlanak a 2024-ben 2027-re vállalt 14 helyett, éppen a kormány adócsökkentésére hivatkozva, így a béremelés egy részét az állam fizetné ki helyettük.

Ez a két példa ugyanarra mutat. Egy fiatal ma nehezebben jut lakáshoz, mint a szülei, sokaknak nem elég a bérük a megélhetéshez, és kiszorul, aki nem tud lépést tartani. Ezekre nem elég a piac önszabályozásában bízó régi receptek finomhangolása, és az sem, ha egy kormány hol balról, hol jobbról vesz kölcsön egy-egy intézkedést. Az uniós forrásból pótolt bérlakásépítés és az adójóváírással kiváltott béremelés tűzoltás, nem tartós megoldás. Egy ilyen helyzetben a baloldali megoldás túllép a jobboldali kormányzás és a piaci kudarcok okozta tünetek kezelésén, és az okokhoz is hozzányúl, mert kritikusan nézi a kapitalizmus működését, az igazságosságot és a szolidaritást pedig kiindulópontnak tekinti, nem kiegészítésnek. Ma viszont nincs, aki ezt a gondolkodást hitelesen képviselné. És ez a rossz hír.

A Népszava hasábjain is zajló vitában többen amellett érveltek, hogy a baloldalnak most türelemre, társadalmi beágyazódásra és csendes építkezésre van szüksége, a választási politika pedig csak 2030 után jöhet újra. A beágyazódással egyetértek, a csenddel és a türelemmel nem. 2010 óta mindig a következő választásra vártunk. Ezt a várakozást abba kell hagyni, és most, nyilvánosan kell építkezni. A kormányváltás után az emberek nyitottak az új szereplőkre, de ez a nyitottság nem tart ki négy évig. Ha a baloldal nem tölti ki a teret, kitölti a Fidesz a gyűlöletretorikájával vagy a Mi Hazánk az életveszélyes ígéreteivel.

Ezért nem értek egyet azzal sem, hogy a megoldás a meglévő baloldali szervezetek felszámolása, pedig ennek gondolata az MSZP vezetése részéről is nyilvánosan elhangzott. Egy új szervezetnek évekbe telik, mire felépíti a tagságot, a szervezeti keretet és a kapcsolatokat az ország sok pontján. A Tisza két év alatt épített kormányzó mozgalmat, de ehhez egy rendszerellenes hullám kellett, és egy ember, aki egy meglévő közegből emelkedett ki. A baloldalon ma nincs ilyen ember, és ha a szervezeteket felszámoljuk, nem lesz honnan kiemelkednie sem. Nem egy márkáért érvelek, mert a név változhat, az arculat megújulhat, de a közösség ne szűnjön meg. Ami megmaradt (a tagság, a szervezet és a vagyon), az az utolsó tartalék, és csak az újjáépítésre szabad fordítani.

A magyar szociáldemokrácia több mint százéves története a munkásmozgalomtól a rendszerváltáson át a NATO- és az uniós csatlakozásig olyan örökség, amelyre büszkének lehet lenni. Ehhez azonban a kudarcok is hozzátartoznak. A kudarcokért nem örök bűnhődés jár, hanem őszinte elszámolás, mert aki elszámol, annak meg lehet bocsátani, aki hallgat, annak soha. Az elszámolás nem ok a bezárásra, hanem az újrakezdés feltétele. A feladat tehát nem a bezárás, hanem a kinyitás.

Hogy ez mit jelent, azt első kézből tanultam meg. 2023-ban, még az uniós választási összefogás előtt, elindulhatott a Jóléti Magyarország kampány a magasabb bérekről és nyugdíjakról, a hozzáférhető egészségügyről és a működő közszolgáltatásokról. Nem sajtótájékoztatókból állt, hanem beszélgetésekből. Napokkal előtte kiálltunk a piacokra és a buszmegállókba, hogy személyesen hívjuk meg az embereket a tizenkilenc megye nagyvárosaiban tartott fórumokra. Én a fiatalok lakhatásáról és az életkezdés nehézségeiről beszéltem. Az emberek odafigyeltek, a sajtó magától írni kezdett róla, és a párt támogatottsága hosszú idő után először, ha szerényen is, emelkedni kezdett. A kampány mégis legfeljebb két hónapot kapott, aztán átvette a helyét a választási összefogás.

Nem az üzenet bukott el, hanem a szervezet nem tudott kitartani mellette. Ahol a döntések szűk körben születnek, ott a jó kezdeményezések is szűk körben halnak el, csendben, egyetlen ülésen, anélkül, hogy azok, akik a piacokon és a buszmegállókban aktivisták voltak, beleszólhattak volna.

Tehát nem újabb programot kell írni, abból van elég a fiókokban. A működést kell megváltoztatni. Kinyitni egy pártot először is azt jelenti, hogy a tagság ne csak elnököt válasszon, hanem az irányról, a programról és a nagy döntésekről is közösen gondolkodjon. A javaslatok nyílt vitákban formálódjanak, és a végén széles részvétellel szülessen döntés, ne egy szűk küldöttkör bólintson rá arra, amit páran előre eldöntöttek. Azt is jelenti, hogy helye legyen annak, aki nem akar pártba belépni, de dolgozna egy ügyért vagy egy településért. Neki nem tagozatok kellenek, hanem munkacsoportok, amelyekben a munkája látszik és számít.

És azt is, hogy a párt meghallja azokat, akikért létezik. Ehhez olyan digitális platform kell, amely nem reklámfelület, hanem munkaeszköz, ahol bárki leírhatja, hogy nem talál albérletet vagy nem jön ki a fizetéséből, és egy helyi politikus felkarolhatja a történetét. Így lesz a fiókokban heverő programokból élő politika. Egy olyan évben, amikor egy mozgalom a szigeteivel és a saját alkalmazásával kormányt váltott, a platform hiánya nem technikai, hanem politikai lemaradás.

A kinyitás és a baloldal sorsa nem csak a pártvezetőkön múlik. Azoknak, akik a baloldalról a Tiszára szavaztak vagy párt nélkül maradtak, nem megmentőre vagy új pártra kell várniuk. Lépjenek be a meglévő pártokba és szervezetekbe, szólaljanak meg, és ne csak bólogassanak. Falakba fognak ütközni, de a falak áttörhetők, ha elég kitartóan nekifeszülnek. Egy baloldali közösséget nem fentről hirdetnek meg, hanem alulról töltik meg emberekkel.

A magyar baloldal baja nem az, hogy nincs rá igény, hanem az, hogy nincs hova megérkeznie annak, aki keresi. Ezen lehet változtatni, de nem bezárással és nem 2030-ban, hanem most, kinyitással.

A szerző közgazdász, 2022–2026 között az MSZP Országos Elnökségének tagja volt.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.