Lendvai Ildikó: Szobordöntő ünnepek

Annak a lassan elfogyó nemzedéknek a tagja vagyok, amelyik – ha gyerekként is – de személyes élményeket szerezhetett 1956-ról. Én például ott bámészkodtam a Sztálin-szobor ledöntésénél. A tér közelében laktunk, a Délibáb utcában, anyánkkal kisétáltunk. Akkor még a felnőttek sem éreztek veszélyt.

Nem voltam olyan kicsi, hogy a lényeget ne értsem. Mégis azt reméltem, folytatódik a látványosság: a Sztálin-szobor után átmennek a Milleneumi emlékműhöz is, döntögetni. Ha most ebben csalhatatlan bizonyítékát látják annak, hogy már 10 évesen is teljesen hülye voltam, tévednek. Remélhetőleg. Csak éreztem, hogy itt új történelmet írnak, ilyenkor mindent újra lehet gondolni, talán egész történelmünket is, balsorsostul. 

A rendszerváltás szót nem ismertem, de az világos volt, hogy itt többről van szó, mint a nagycsizmás szoborról. 

Szerencsére a tüntetők már elmúltak tízévesek, és nem a rombolás vágya vezette őket. De tényleg történelmet írtak, és tényleg rendszerváltásba kezdtek. Sztálin szobra a sztálinizmus szimbóluma volt: amikor ledöntötték, azt mutatták be, mindenkibe bátorságot öntve, hogy a rendszer sem megdönthetetlen.  

A világ számos forradalmi változása ugyanezért fonódott össze szobordöntéssel. Az amerikai függetlenségi háborúban, 1776-ban ledöntötték III. György brit uralkodó két tonnás lovasszobrát. A praktikus polgári gondolkodás jegyében ólomgolyókat, szám szerint több, mint 42 ezret öntöttek belőle a britek ellen harcoló katonáknak. 1792-ben a francia forradalmárok XV. Lajos és IV. Henrik királyszobrait döntötték le. 

Erre a felszabadító érzésre igény volt később is. Hruscsov alatt számos Sztálin-szobor jutott hasonló sorsra, ugyanez történt 1989-ben Ceausescu szobraival. A román diktátor már nem élt, de szobrai megsemmisítésével meg akarták élni: rendszerének is vége.  

Kérdés, képesek vagyunk-e elődeinket követni az indulatok múltával is. Tudunk-e még jelképesen „szobrot”, szoborrá merevült tabukat dönteni a forradalmak ünnepein? Akár a sajátjainkat is. Vagy csak kerülgetjük őket, mint a mozdíthatatlannak látszó kő- és bronzszobrok betonalapzatát szoktuk.  

Kezdjük egy ártatlanabb tabuval. Kárhoztatni szoktuk, ha ezek a csúnya politikusok az ünnep ürügyén, juj, „aktuálpolitizálnak”! Pedig mi másra késztessen az ünnep, mint hogy tanulságával szembesítsük mai dilemmáinkat? Akár egymással szemben érvelve. Egy Medián felmérés szerint október 23 előtt a többség (55 százalék) attól tartott, a nemzeti egység kifejezése helyett „pártpolitikai csaták” árnyékolják be a napot. 

Azt hiszem, félreértjük a nemzeti egység fogalmát. Szobrot emelünk neki, ahelyett, hogy gyakorolnánk. A nemzetet össze kell, hogy fűzzék a társadalmi szolidaritás és az egymás iránt érzett felelősség szálai (éppen ezeket rombolta a legnagyobb kéjjel a magát nemzetinek hazudó kormány), a közös múlt, nyelv, haza, történelem, az ebből származó közös kulturális mező. De nem reális elvárás, sőt veszélyes kívánság, hogy a nemzet valami sose létező tagolatlan egységet képezzen, amelyben nem kaphatnak hangot ellentmondó érdekek, értékek, elgondolások, jövőképek. Ha ezeket épp a legfontosabb napjainkon takargatni kell, az ünnep hazugsággá válik. 

De: Ha ez így van, akkor miért ne jelenhetnének meg a különböző nézőpontok azonos színpadon, ugyanannak a megemlékezésnek a keretében? A vágyott nemzeti egység bizonyítéka éppen az lenne, hogy képesek vagyunk egymás szempontjairól értelmes vitát folytatni, a különbségek okát megérteni. Nem félnék egy vitázó megemlékezéstől, amelyen különböző történelmi narratívában mutatják be az ünneplendő eseményt is. 

Ettől még messze vagyunk. Nem az a baj, hogy a pártok külön is megemlékeznek, hanem az, hogy együtt képtelenek rá. Persze nekem is könnyebb a másikra mutogatni, de jól látható, hogy ehhez pl. a Fidesznek és a Mi Hazánknak le kelleni döntenie az önmagukról alkotott képzeletbeli szobrot, amelyen heroikus pózokban a gyarmati sors által fenyegetett, végletekig elszánt „Nemzeti Ellenálló” képében láthatók, jó magas talapzaton. Értem, hogy nem szeretik a kormányt és a kormányfőt. De október 23-hoz ezeket semmiféle negatív szerep nem köti. Ahogy az Európai Unió és a NATO volt és jelenlegi vezetőit sem. Milyen racionális indoka lehet annak, hogy nem vesznek részt a velük közös ünnepi országgyűlésen vagy zászlófelvonáson? 

Tudom, az ellenzéknek sem könnyű. Nézniük kell, hogy vezérük éppen most dönti le a saját (hívei által épített) szobrát. Párizsba tegnap beszökött az ősz, valamint Orbán Viktor. Az itthon hagyottak kínosan magyarázkodnak. Pedig itt lett volna az alkalom, hogy kibújjanak az önmaguk köré szőtt gubóból, és megpróbáljanak vitázva, de közösen (is) ünnepelni.

Rosszul jöttek ki a dologból. Pláne, hogy a miniszterelnök, ilyen látványosan talán most először, képes volt kilépni a saját rutinjából. Ha úgy tetszik, „gubójából”. Ha nem is nem létező szobrát döntötte le, de a róla rajzolt karikatúrát mindenképpen érvénytelenítette. Nem a Fidesz ostoraként lépett fel, a párt nevét sem ejtette ki, nem is orbánozott (egy félmondatban, név nélkül célzott párizsi kalandozására), nem is matolcsyzott. Pedig a Kossuth téri tömeg nyilván megtapsolta volna. Talán várta is. De szándékosan vagy spontán, inkább ellenpontját képezte ellenzékének: nem támadott, inkább integrálni próbált. Az éles vitát a parlamentre halasztotta, ott van is helye és értelme. 

Most eddig jutottunk tabu-  és szobordöntögetésben. De van még hely a jelképes szoborparkban.

A szerző volt parlamenti képviselő, az MSZP egykori elnöke.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.