Bolgár György: A lavinaomlás hete

Hát elindult.

Április előtt már mertük remélni, utána nemcsak reméltük, bíztunk is benne, aztán már tudtuk is, legföljebb azt nem, hogy kivel, mikor, honnan, hogyan és miért indul el. Egy kisebb kővel-e, valahonnan a hegy közepéről, egy nagyobb darabbal egy kicsit magasabbról, vagy egy sziklával a csúcsról. Mert ha onnan, akkor fusson, ki merre lát.

Futnak is. A nemzet veje már Amerikát sem tartja biztonságosnak, inkább Londonba költözött, ami ugyan Európa, de mégsem az unió, és közelebb is van Moszkvához. Kétezer kilométer távolságból pedig mégiscsak könnyebb megszabadulni az itthoni csecsebecséktől, mint tízezerről. Végül is pár százmilliárddal a zsebben gyorsabban lehet futni, mint hotelekkel, irodaházakkal és bankokkal a hátizsákban.

Hogy végül utolérik, utolérjük-e, abban még nem lehetünk biztosak, mint ahogy abban sem, hogy a kedves apóshoz bekopogtatnak-e a rend illemtudó őrei egy ködös hajnalon, de abban már igen, hogy egy szikla leszakadt, és egyre nagyobb hógörgeteget magával rántva dübörög lefelé a völgybe. Nagy zajjal és akkora hófergeteggel, amitől egyelőre nem látni tisztán, mi és ki maradt a hegycsúcson, mennyire stabilan áll még a helyén, valamint hogy az elszabadult lavina útközben kiket sodort magával. Majd ha a hófelhő szétoszlik és a hópelyhek csendesen beborítják a földet, minden világosabb lesz.

Ám az már most egészen világos, hogy Matolcsy György bukása és lebukása újabb lavinákat indít el. Nem lehet, hogy ne így legyen. Hankó Balázs és Seszták Miklós legfeljebb két kavics vagy kődarab volt a csúszóssá vált hegyoldalon, de hiába voltak ők miniszterek és parlamenti képviselők, pár tízezer emberen kívül nem is hallottak róluk. Most már nyilván többen, ettől viszont nem váltak fontosabbá és jelentősebbé, maradtak a maffia afféle „Caporegime” középvezetői, akiknek a nevét nem érdemes megjegyezni. Matolcsy más. Őt ismertük. Mint az örökös miniszterelnök jobbkezét, mint unortodox gazdasági mágust, mint a kanyarban bátran előző fenegyereket, és igen, mint a rossz pénzt. A szónak abban az értelmében, hogy lenyúlta a 3 ezer milliárd forintos magánnyugdíjpénztári megtakarításainkat, abban az értelemben, hogy következetesen, évente 2-3 százalékkal gyengítette a forintunkat az euróval szemben, és abban az értelemben is, hogy kifundálta, hogyan veszthetné el közpénzjellegét a Magyar Nemzeti Bank 266 milliárd forintja. Mire az Alkotmánybíróság némi vakarózás után kimondta, hogy nem vesztheti el, már bottal üthettük a rossz pénz nyomát.

Matolcsy megbüntethetetlen bűnei jóval nagyobbak, mint a megbüntethetők. Tönkretette a nyugdíjrendszert. A kipaterolt IMF olcsóbb hiteleiről lemondva évekig drágábban finanszírozta az országot, mint lehetett volna. A forint folyamatos, tudatos leértékelésével próbálta valahogy a víz fölött tartani a magyar gazdaságot, lemondva így a termelékenység növeléséről, ami az elmúlt másfél évtizedben a lecsúszásunkhoz vezetett. Amikor pedig a világgazdasági konjunktúra nekünk is lehetővé tette a növekedést, számolatlanul szórta ki a pénzt a már minket is elérő fellendülés teljesen felesleges további ösztönzésére, az nemcsak egy csomó pénzünkbe került, de véletlenül éppen jól jött a családtagoknak, barátoknak és üzletfeleknek. Ehhez képest a banki alapítványok pofátlan létrehozása, majd a pénz kiszervezése az ambiciózus csemetének csak ráadás: annak a jele, hogy Matolcsy is úgy érezte, mint a maffia számos más tagja, hogy ő, ők már nyugodtan bármit megtehetnek.

Aztán megrendült alattuk a föld, a hegy megrázta magát, és most elindult a lavina. A közpénz pofátlan és egyben ügyetlen kiszervezéséért a Matolcsy-család el fogja nyerni méltó büntetését. A magyar gazdaság szisztematikus szétveréséért sajnos nem. Így jártunk, mi kaptuk meg a büntetést. Tetszettünk volna előbb forradalmat csinálni.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.