Ádám Péter: A politikai erőszak hagyománya a francia forradalomtól a limoges-i városházáig

Ha értelmezni akarjuk a francia diáktüntetésekkel párhuzamos szélsőséges erőszak-cselekedeteket, és azon tűnődünk, vajon – hogy újságíró ismerősömet idézzem – „miért van a francia politikai életben folyamatosan jelen a vad agresszivitás, ami nem ott vonja meg az elfogadhatatlan határát, ahol mi, magyarok?”, nem szabad elfelejteni: olyan országból követjük figyelemmel a francia eseményeket, amelynek teljesen más a tiltakozási kultúrája. A két társadalomnak ugyanis nem ugyanaz a politikai konfrontációhoz való viszonya. Míg a francia társadalomban korántsem megy ritkaságszámba a fennálló renddel való erőszakos szembefordulás, a magyar társadalom mintha óvakodna a hatalommal való durva összetűzésektől. Azért, mert a civil társadalom nem bízik a saját erejében? Vagy mert nem hisz benne, hogy utcai megmozdulással bármit is ki lehet kényszeríteni? Akárhogyan is, ahogy az idézett kérdés is jelzi: míg a hazai mentalitás a franciaországi utcai erőszakot magyarázatra szoruló rendellenességnek tartja, a hazai tiltakozások békés jellegét magától értetődőnek tekinti.

*

Pedig a francia történeti hagyományban – a királypárti tüntetőkre 1795 októberében zúdított kartácstűztől egészen a mai brutális rohamrendőr-akciókig – az utcai tiltakozásoknak karhatalmi erőkkel való véres elfojtása ugyanúgy folyamatosan jelen van, mint a hatalommal való erőszakos szembefordulás. A hatalomnak soha nem sikerült felszámolnia az erőszakos utcai tiltakozások mélyen gyökerező tradícióját. Így lett a 19. század barikádja az utcai közelharcban nélkülözhetetlen torlaszból a jogtalanságok és sérelmek elleni küzdelem szimbóluma. És az utcai harcok már a 19. században is együtt jártak az esztelen rombolással. Hogy csak a Kommünt említsem, a kommünárok ledöntötték a Vendôme-oszlopot, felgyújtották többek közt a Városházát, a Tuilériákat, a mai Orsay-múzeum helyén álló laktanyát. Mindhárom, persze, a hatalom jelképes épülete (ahogyan az október 18-án felgyújtott limoges-i városháza is). Ugyanez az erőszak, mindkét részről, 1968 májusában is megfigyelhető. (Persze, van egy nagy különbség 1968 májusa és 2026 forró ősze között. Nevezetesen az, hogy akkor a diákságot egy nyomasztóan tekintélyelvű társadalom elleni ideológiai tiltakozás vitte ki az utcára, de magának az oktatásnak akkortájt – mind az egyetemek, mind a középiskolák szintjén – elfogadhatóak, korrektek voltak a körülményei. És 68-ban a középiskolás és egyetemi diákságnak még semmi félnivalója nem volt a jövőtől.)

Az utcai összetűzéseknek tehát létezik Franciaországban egy tudatos-tudattalan politikai emlékezete, sőt, van valamiféle gyakorlati tudása vagy „technikája” is, ahogyan ezt már Alexis de Tocqueville is megállapította az 1848-as eseményeket elemző visszaemlékezésében. Persze, a történelmi tradíció önmagában még nem elégséges magyarázat. Ami a mostani eseményeket illeti, tény, hogy 2017-től (ekkor költözött Emmanuel Macron az Élysée-palotába), de 2022-től mindenképp, az erőszak évről évre egyre inkább jelen van – mind a karhatalom, mind a tiltakozók részéről – a francia politikai életben. A szociológus Isabelle Sommier, aki idestova öt éve több szerzőtársával könyvet szentelt a politikai erőszak jelenségének (Violences politiques en France. De 1986 à nos jours, Sciences Po, 2021.), a közelmúltban adott egyik interjújában figyelmeztet rá: 2017-től máig Franciaországban mindkét politikai oldalon ötszörösére növekedett az erőszakos politikai cselekedetek száma az 1986-tól 2017-ig terjedő hosszú időszakhoz képest. Míg a radikális baloldali csoportokra a rendfenntartó erőkkel való konfrontáció jellemző, a radikális szélsőjobb inkább a személyek elleni agressziót preferálja (az ilyen cselekedetek száma nem kevesebb, mint 60 százalékkal növekedett az utóbbi évtizedben).

A politikai erőszakcselekedetek megszaporodásának okait Isabelle Sommier a politikai élet egyre nagyobb polarizáltságában, a hagyományos pártrendszer szétesésében, valamint a politikai közbeszéd eldurvulásában látja. Míg régebben az erőszakcselekedetek a más elveket valló személyek ellen irányultak, a tiltakozó akciókban részt vevő radikálisokra (miként a francia sajtó által black bloc-nak nevezett feketeruhás szélsőségesekre) újabban inkább a fosztogatás meg a vandalizmus jellemző. További különbség az ezredforduló előtti viszonylag nyugodtabb tüntetésekhez képest, hogy míg korábban jól szervezett politikai csoportok vonultak ki az utcára, ma egyre inkább olyan radikális fiatalok vagy olyan – minden párthovatartozás nélküli – egyének (mint például a sárgamellényesek), akiket úgyszólván semmi se fűz egymáshoz az adott ügyben való együttes fellépésen kívül. Korábban egy – már létező – politikai közösség volt a tiltakozó mozgalmak előfeltétele: elszigetelt egyének a sárgamellényesek fellépéséig nem voltak képesek kollektív akciókra.

A munka törvénykönyvét megreformáló El-Khomri-féle törvény elleni 2016-os tiltakozásban már jól látszott, hogy megváltozott a tüntetések dinamikája a korábbi időszakhoz képest. Azelőtt a nagyobb szakszervezetek (mint például a CGT, a CFDT vagy az FO) önkéntes rendfenntartói kísérték a tüntetéseket, és a rendfenntartók élőlánca nemcsak biztosította a nyugalmat, de el is választotta a békés felvonulókat a törni-zúzni akaró vandáloktól. Ez már a múlt. És ha mégis vannak rendfenntartók, nemhogy lecsillapítanák a kedélyeket, de ők maguk is masszívan hozzájárulnak a karhatalommal való konfliktusok kiélezéséhez.

*

Vannak azonban más okai is a politikai konfliktusok eldurvulásának. Az erős közigazgatási bürokráciával rendelkező francia állam rendkívül centralizált, és – ellentétben Svájccal, Hollandiával, Németországgal vagy Angliával – mereven elzárkózik a civil társadalomtól. Ezzel a zárt – minden dialógust és egyeztetést elutasító – állammal a francia civil társadalomnak jó ideje feszült a viszonya. Hosszú évek óta egyre erősebb a követelés, hogy a részvételi demokrácia intézményeivel ellensúlyozzák a francia képviseleti demokrácia centralizmusát. Erre voltak is ígéretek, de történni nem történt semmi. Nemhiába beszél Xavier Crettiez, az említett mű társszerzője autista államról! Persze, most Macron is vitát javasol, azt, hogy „a felek üljenek le egy asztalhoz, és keressék együtt a megoldásokat”. Csakhogy az államfő úgy beszél, mintha bizony egyszerű vélemény-különbségekről, nem pedig kemény tényekről volna szó! Hogy a végrehajtó hatalom mennyire süket, mennyire dialógus-képtelen, már a sárgamellényesek megmozdulása idején és a nyugdíjreform elleni tiltakozáskor is látni lehetett. Pedig ez a túlcentralizált – és a „közbülső testületek” iránt rendkívül bizalmatlan – állami struktúra már a kilencvenes években is archaikusnak számított, nemhogy a 21. század elején, amikor a honpolgárokban egyre nagyobb az igény, hogy részt kérjenek a politikai döntéshozatalban.

Az a tény, hogy az V. Köztársaságban egy gyenge Nemzetgyűlés áll szemben a mindenható végrehajtó hatalommal, szintén az utcai erőszak malmára hajtja a vizet. A Nemzetgyűlés nemritkán csak eszköz a kormány kezében, hogy keresztülverje az általa elhatározott törvényeket. És szerepet játszik az utcai erőszakban az a tény is, hogy a francia szélsőbaloldalnak (a Megzabolázhatatlan Franciaország pártformáció képviselőire és aktivistáira gondolok) igen gazdag az elméleti hagyománya, és ebben a blanquizmusssal szegről végről rokonságot tartó tradícióban igen nagy a szerepe a konfliktusok kiélezésének meg a fennálló hatalom elleni politikai erőszaknak. A 19. század második felében és a 20. század elején a politikai erőszakot – az anarchistáktól a kommunistákon át egészen a szélsőjobbig – valamiféle társadalomátalakító célkitűzés igazolta. Ennek a politikai erőszaknak megvoltak a teoretikusai, megvolt az elmélete és megvoltak az alapművei. Ma azonban úgy rohamoznak meg egy rendőrőrsöt vagy hajigálnak kődarabokat a rohamrendőrökre, hogy az előállított a bíró előtt képtelen magyarázatot adni tetteire.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy a széteső politikai pártok már nem képesek feldolgozni, kanalizálni, és megannyi politikai céllá alakítani a népharagot. Márpedig attól fogva, hogy a strukturált politikai pártok nem tudják befogadni a népharagot, a népharag a politikai szereplők ellen fordul: ez a magyarázata a macronista képviselők ellen elkövetett agresszióknak. Ezt a helyzetet használja ki a Megzabolázhatatlan Franciaország (LFI) radikalizmusa, amely beviszi a Nemzetgyűlésbe az utcai indulatokat. A Jean-Luc Mélenchon vezette párt képviselői, akiknek többsége nem profi politikus, barátra/ellenségre osztják a politika világát, és hiszterizálják, ha ugyan nem blokkolják a parlamenti vitákat. Ettől függetlenül erős túlzás az utcai erőszakcselekedetekért kizárólag az LFI-re meg a „bevándorlás-hátterű” peremvárosi fiatalokra hárítani minden felelősséget.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a fiatalok esetében a politikai erőszaknak van szocializációs dimenziója. Ahhoz, hogy valaki részt vegyen a rendfenntartó erőkkel vívott csatákban, ahhoz nemcsak szabadidő kell, a kockázattal járó helyzet meg az izgalom kedvelése is kell hozzá, nem csoda, hogy csaknem kizárólag fiatalok vesznek részt az utcai harcokban. Akik egymásnak is meg akarják mutatni, hogy mire képesek, és hogy nem ijednek meg az árnyékuktól. Ilyenformán a közös akció a csoport integrációját is erősíti. Az autókat felgyújtó, üzleteket kifosztó fiatalok agresszióit nem is annyira a mélyszegénység, mint inkább a jólétből kiszorultak frusztrációja motiválja: ők egyszerre érzik kirekesztettnek magukat a fogyasztói társadalom gazdagságából és a társadalmi felemelkedés lehetőségéből. A boltok üvegtáblái az ő szemükben szimbolikus jelentést kapnak: annak a jólétnek a jelképei, amiből ők ki vannak zárva. Persze, a kirakatüvegek betörése a láthatatlanság elleni tiltakozás is egyben: a minden perspektívát nélkülöző fiatalok kétségbeesett kísérlete arra, hogy végre észrevegyék őket.

*

Mindent összevéve, a politikai erőszak ilyen mértékű eszkalációját nem lehet kizárólag utcai vandalizmussal, fosztogatással meg a tiltakozók provokációival magyarázni. Nem szabad figyelmen kívül hagyni: a közrend fenntartására hivatkozó állam is aktív részese a konfliktusnak. Annál is inkább, mivel fellépésével maga is csillapíthatja vagy tovább élezheti a feszültséget. Mert bármennyire legitim a közrend fenntartására irányuló karhatalmi erőszak, ennek legitimitását erősen gyengíti, ha az állam semmi készséget nem mutat a követelések átgondolására és a konfliktus tárgyalásos rendezésére.

A szerző műfordító, újságíró

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.