Simon Géza: Orvoshiány Amerikában … és Magyarországon

Nemcsak Magyarországon van orvoshiány, ahol 10 ezer lakosra 44 orvos jut, hanem Amerikában is, ahol mindössze 30. Hogyan lehetséges, hogy az elmúlt 200-300 évben oly nagy tiszteletnek örvendő hívatásból, mint az orvosi, az elmúlt 50 évben hiány alakult ki?

Az orvoshiánynak Amerikában több oka van, rangsorolni őket nehéz. Kezdem a kezdetén: talán a hivatástudattal lenne baj? Valóban, az orvosi szakma szakosításával az egykori köztiszteletnek örvendő, szolgálatkész, mindig elérhető háziorvos nem létezik többé. Régóta. Létezik viszont a TV-sorozatokban szereplő mentőorvosok és a sürgősségi ellátásban dolgozó orvosok hősöknek feltüntetett, eltúlzott, hamis ábrázolása. Lehetséges, hogy vannak fiatalok, akik bedőlenek ennek a szemfényvesztésnek, elvégzik az orvosit, hamar kiábrándulnak a szakmából és pályát változtatnak? Vagy a kereseti lehetőség nem az, amire számítottak?

Amerikában, az orvosi egyetemre jelentkező fiatalokban nincs hiány, a számuk évről-évre emelkedik, jelenleg 100 ezer körül van, ami rekord. Az 51 százalékuk nő. Az orvostanhallgatók közel 100 százaléka el is végzi az egyetemet, diplomát szerez. Ezek szerint a baj nem az „inputban”, a pályakezdésben, hanem az „outputban”, a kimenő foglalkoztatásban van. Az orvoshiányban szerepet játszik a számottevő korai lemorzsolódás és a szakmán belül a túlzott szakosítás.

A korai lemorzsolódás gyakorisága különösen az orvosnők soraiban magas, kétszer akkora, mint a férfiaknál. Az orvosnők 40 százaléka 6 éven belül elhagyja a szakmát, vagy el sem kezdi. Azok közül, akik maradnak, sokan részidős beosztásban dolgoznak. Az orvosnők átlagban 49 éves korban mennek nyugdíjba, a férfi orvosok 64 éves korban. Ezeket a különbségeket nem nehéz megmagyarázni: a nők többségének az orvosi hívatás mellett van egy másik elfoglaltsága: a család.

Amerikában az orvosi pálya sokak számára a meggazdagodás lehetősége. Az orvoshiány nagyrészt az alapellátásban van, ahol a helyben végzett orvosok számára a kereseti lehetőség nem elég; a „nagy pénz” a műszeres kivizsgálásokban és beavatkozásokban van.

A túlzott szakosítás a következőképpen súlyosbítja az orvoshiányt. Ötven évvel ezelőtt, a családorvos felvételezte és látta el kórházi tartózkodása alatt a beteget. Ma a „hospitalist”  ̶  egyfajta alorvos állandó jelleggel  ̶  felvételezi a beteget és irányítja a beteg kivizsgálását és kezelését. A gyakorlatban a „hospitalist” mint forgalmi rendőr működik, és a beteg panaszainak megfelelően ide-oda irányítja a szakorvosokat és a szakápolókat. Az alorvosok többsége nemrég bevándorló, külföldi diplomával rendelkező fiatal orvos. A családorvos kiszorult a kórházi betegellátásból, vagy nem vállalja azt.

Számos szakorvosból szakbarbár lett, aki mintha futószalag mellett dolgozna, nap mint nap ugyanazokat a mozdulatokat, vizsgálatokat és beavatkozásokat végzi, a beteget nem ismeri és nem tudja mi lesz vele. „Burnout” (kiégettség) gyakori a szakorvosok körében, ami hozzájárulhat a korai nyugdíjba vonuláshoz.

Az egészségügyi ellátás haszonelvű iparosítása hivatalnoki munkára kényszeríti az orvost, napja nagy részét a komputerek képernyője előtt tölti a beavatkozások apró részleteinek leírásával, ettől függ a nyújtott munkája felmérése és díjazása, a „produkció”, vagyis a termelékenysége. Az egészségügyi vállatok alkalmazottjai a legkisebb beavatkozást és a legapróbb felszerelés használatát  ̶  sebtapasz, fogkefe, papucs stb.  ̶  feljegyzik és számlázzák a biztositó társaságoknak. Ebben az egyenletben a beteg a fogyasztó, az orvos a szolgáltató. Az írat tologatásnak, a túlintézésnek ilyen méretű alkalmazása sok orvost elkedvetlenít a hívatása gyakorlásától. Fiatal orvosok kezdenek szakszervezetekbe tömörülni, követelik a nyolcórás műszakokat, a szabad hétvégeket, a négyhetes szabadságot és az anyasági vagy apasági szabadságolást.

A betegellátásban gyakori pereskedés szintén hozzájárul az orvosok korai önkéntes nyugdíjba vonulásához. A pereskedések száma az USA-ban évente 20 ezer körül alakul, ami 50-szer több, mint Magyarországon. A teljes időbeosztásban dolgozó orvosok 80-85 százalékát pályafutásuk során legalább egyszer beperlik. Ezért kerül sokba az orvosok rossz kimenetelű kezelés elleni biztosítása.

Az orvoshiányt Amerikában tehát nem az orvosi pályára jelentkező fiatalok csökkenő száma okozza, hanem a gyakorló orvosok korai távozása, visszavonulása vagy nyugdíjba menetele a szakmából. Ennek magyarázata az orvosi hívatás presztízsvesztése, a túlzott szakosodással járó monotónia, „burnout”, az egészségügyi ellátás iparosításával járó hivatalnoki teher, a pereskedések száma és nem utolsó sorban, a beteg-orvos kapcsolat átalakulása a fogyasztó-szolgáltató viszonyára.

Ami az orvoshiányt Magyarországon illeti, az összehasonlítás az amerikai és a magyarországi viszonyok között nehéz a két ország ellátórendszerében fennálló különbségek miatt. Nagyvonalakban: az orvosi egyetemre jelentkezők számával Magyarországon sincs probléma, a frissen felvett egyetemi hallgatók 60 százaléka nő. Szemben az amerikai szaktársaikkal, a magyar orvosnők kitartanak a szakmában a nyugdíjkorig. Anyagi megfontolások miatt a magyar orvosok nem engedhetik meg maguknak a korai nyugdíjba vonulást, ha el is hagyják az állami ellátórendszert, a magánpraxisban folytatják a munkáját. A legnagyobb különbség a két ország között az orvos utánpótlásban van: míg Amerikába az orvosok bevándorolnak, Magyarországról elvándorolnak. A hazánkba frissen végzett orvosok 11-12 százaléka külföldön keres állást. A legfontosabb feladat az ő itthon tartásuk lenne.

A szerző magyar-amerikai kettős állampolgár, nyugdíjas orvos.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.