Lakner Zoltán: Ez a költségvetés pont olyan, mint maga a Tisza Párt

Zavarban van, aki a politikai irányzatok nyelvén próbálja leírni a Tisza-kormány első saját költségvetését, ami a 2027-es évre szól. Vita lehet persze már arról is, van-e értelme baloldalról vagy jobboldalról, azaz hagyományos ideológiákról értekezni a 2020-as évek politikájában. Másfelől azonban valaminek az alapján mégiscsak döntenie kell egy kormánynak arról, hogy erre vagy arra haladjon egy adott útelágazásnál. Azt, ami alapján végül döntést hoz, legalábbis részben akkor is értékválasztások döntik el, ha ez nem tudatosul, vagy nem mondják ki, vagy ha nem az értékekről szólnak a nyilvános politikai narratívák, amelyek – jelen esetben – a költségvetés kidolgozását körülveszik.

Azt, hogy mennyire fontos dokumentum közeledik a láthatáron, mi sem illusztrálja jobban, hogy az amúgy sem kevésbeszédű miniszterelnök minden korábbi rekordot megdöntő, két óránál hosszabb napirend előtti felszólalást tartott a Házban a még csak be sem nyújtott büdzséről, majd újabb negyven percben válaszolt a vita végén, amit másnap egy kétórás sajtótájékoztató követett a pénzügyminiszter társaságában, majd a Telexnek adott másfél órás interjú, valamint egy Kossuth rádiós megszólalás, ahol azonban a hagyományos műsoridőbeosztás fél órás határt szabott a kormányfői jelenlétnek.

Az üzenet világos: a rendszerváltással megbízott, a társadalommal az ennek megvalósítására szerződő kormány nem kizárólag elszámoltatásban és alkotmányos romeltakarításban gondolkodik, hanem a társadalmi működés új alapjait is lerakni igyekszik.

Ami az irányokat illeti, néhány dolgot tulajdonképpen egy évvel ezelőtt is lehetett tudni arról, miben gondolkodik a Tisza Párt, arról meg pláne lehetett tudni, mit hagy majd maga után a tizenhat éves Orbán-korszak.

Ennek alapján arra lehetett számítani, hogy meglehetősen sokáig, talán egy egész kormányzati ciklus időtartamában egyszerre kell és lehet orvosolni a társadalmi igazságtalanságokat és törekedni a piaci viszonyok helyreállítására; működtetni, csak éppen nagyon máshogy az elosztási politikákat; életet lehelni a közszolgáltatásokba és visszaállítani a fiskális fegyelmet. Egy baloldali elosztási és liberális versenypárti megközelítés párhuzamosan futhat, egyszerűen azért, mert az orbáni másfél évtized olyan károkat okozott minden téren, hogy az analóg helyreállítás nemhogy lehetséges, de elkerülhetetlen.

Már ez is arra utal, hogy a 2027-es költségvetés nem is lehet más, csakis a különböző megközelítések keveréke, amelyek esetében nem is annyira a gondolatok eredete a kérdés, hanem az eredőjük, vagyis az, milyen együttesen kifejtett hatást idéznek elő, s mennyire lesz koherens az összkép.

Még egy tényező látható volt azonban már a választásra való ráfutás idején, mégpedig az, hogy az orbáni politika falából bizonyos elemek a helyükön maradnak: a rezsicsökkentésnek nevezett minden pontjában elhibázott konstrukció, a plusz járulékfizetéssel meg nem alapozott pluszhavi nyugdíjkifezetések (szám szerint konkrétan öt heti többletnyugdíj), a már meglévő szja-mentességek és -kedvezmények, a 27 százalékos általános áfa-kulcs és a 15 százalékban maximalizált személyi jövedelemadó. Ha pedig ezek a helyükön maradnak, akkor az új kormány bizonyos bevételi forrásokhoz, kiadásokhoz, illetve bevétel-kiesésekhez odaköti magát, ami szűkíti a pénzügyi mozgásterét, továbbá ezek a maradványok a kormány új intézkedéseinek hatását is gyengítik.

Mindezek alapján alighanem kudarcot vallunk, ha ideológiai címkékkel próbáljuk leírni a költségvetést, de nem azért, mert a politikai értékrendek értelmetlenné váltak, hanem mert egy eleve mixként definiált szakpolitikai csomagra nemigen találhatunk egyetlen ráillő címkét. Különben is, Magyar Péter egész politikai útja egyszerre szól a polarizációról – a Fidesszel szembeni választói blokk megszervezéséről – és az integrációról – a széles állampolgári mozgalom szavazótáborrá gyúrásáról és a választói koalíció fenntartásáról. Egy lengyel politikust, egy amolyan „wannabe” Magyar Pétert nevezett egy minapi elemzés „szinkretikus” politikusnak, azaz olyannak, aki különböző eszmék, irányzatok egybeolvasztására, vagy legalábbis összemixelésére vállalkozik.

Ennek prototípusa maga Magyar Péter, ez maga a Tisza Párt, és ennek lényege nyilvánul meg a szóban forgó költségvetésben is.

Ha azonban nem akarjuk annyival megúszni, hogy amit látunk, az besorolhatatlan, megpróbálkozhatunk azzal, hogy az ideológiai dogmák helyett a politikai narratívák mentén próbáljuk megragadni, mivel állunk szemben. A jövőben pedig figyelhetjük azt, hogy a kormány által alkalmazott saját narratívák vajon milyen mértékben teljesülnek.

Az első felismerhető narratíva a szociális igazságosságé, ami megnyilvánul a családi pótlék emelésében, az alacsony keresetek adócsökkentésében, az szja-kedvezmény jövedelmi „plafonírozásában”, a minimálnyugdíj emelésében, az alacsony összegű nyugdíjak szisztematikus emelésében. Ami itt akadályt képez az az elmúlt másfél évtizedben az adókedvezményre áthelyezett családtámogatási súlypont, a már hatályba lépett adómentességek vagy éppen a 13. és az egyheti 14. havi nyugdíj. Ezek szociális igazságtalansága ellen példamutatóan érvelt a miniszterelnök a Telex-interjúban, mégis megmaradtak. A politikai megoldás a választási koalícióját fenntartani igyekvő politikustól, hogy nem vállal konfliktust például a szavazótáborához tartozó nyugdíjasokkal a juttatás átalakításával (holott itt is lehetne például plafont bevezetni vagy mindenkinek az átlagnyugdíj összegét adni pluszhavi nyugdíjként), ezzel egyben tartja táborát. Másfelől azonban ezzel szűkebbre veszi pénzügyi mozgásterét, hiszen a lekötött pénzek miatt nem lehet többet adni „lentre”, se családipótlék-emelésként, se nagyobb közszolgálati béremelésként, se még nagyobb kisnyugdíj-emelésként.

A másik narratíva az euró-bevezetés, ami egyszerre hordozza az európai integráció mélyítését, a pénzpiaci megfelelés igazodási pontját, valamint a fiskális fegyelem és az ehhez szükséges pénzügytechnikai szakértelem felmutatását. Míg a „szinkretikus” politikus amolyan ezermester, aki több politikai irányzat értékkészletéből dolgozik, addig az euró-bevezetés képviselője a szabályok szerint játszó paradigmaember. Mondhatni, a Magyar Péter-féle karakter annyira sokféle, hogy nemcsak eltérő eszmei forrásokból, de eltérő politikusi magatartás-koncepciókból is dolgozik. A betartott szabályoknak pénzügyi hatása is van, hiszen ha javul a pénzpiaci bizalom, olcsóbbá válhat a folyó adósságfinanszírozás, ami majd későbbi elosztási intézkedésekhez szabadíthat fel forrásokat. Ám itt is érvényesülnek az orbáni akadályok. Hogy mást ne említsünk, ilyen a sem szociálisan nem célzott, sem klímavédelmi szempontokat nem hordozó rezsi-rezsim, ami jelenlegi formájában súlyosan megterheli az amúgy szigorú hiánycsökkentési pályára állított költségvetést.

Harmadszor pedig a mindent átfogó narratíva a cezúra, a szakítás a múlttal. Ez fejeződik ki a szociális törekvésekben és az euró bevezetésében egyaránt, emiatt kíséri a költségvetés benyújtását miniszterelnöki nyilatkozatok sora, oly mértékben, hogy már-már az elszámoltatás nagy társadalmi ügye mellé helyezi az új költségvetés történelmi fontosságát. Éppen ezt a nagy hatású elstartolást, újrakezdést, szakítást és alapítást gyengítik az orbáni politika azon maradványai, amelyekről az új kormány azt gondolja, helyesen vagy sem, hogy túlzottan ismertek, elfogadottak ahhoz, hogy hozzájuk lehetne most nyúlni.

Polarizált politikájú országokban is előfordulhatnak persze tovább élő közpolitikai programok, de fontos, hogy ezek a jól működő, hasznos intézkedések legyenek, és ne azok, amelyeket eleve hibásan állítottak rendszerbe, s most blokkolják vagy gyengítik az új politikák hatásait. Ennek alapján, ha majd a 2028-as költségvetésről beszélünk egy év múlva, talán nem is a politikai irányválasztás lesz majd a legfőbb kérdés, hanem az, hogy az orbáni szakpolitikai maradványokból mennyi marad addigra, s mennyire válik teljessé a szakítás az elhibázott politikákkal.