Dobozi István: Miért csodálja Trump és a globális radikális jobboldal Putyint?

Donald Trump Ukrajna-politikájának legfrissebb fordulatai különös kérdést vetnek fel: miért tűnik az amerikai elnök olykor készségesebbnek a Kreml érdekeinek figyelembevételére, mint az orosz agresszió áldozatának támogatására? A Moszkvának kedvező dízelolajexport-enyhítés, a Graham-törvényben rögzített új oroszellenes szankciók határozatlan időre szóló felfüggesztése, Volodimir Zelenszkij távozásának követelése, valamint az amerikai katonai, hírszerzési és műholdas támogatás – átmeneti – korlátozása együttesen az Oroszország iránti amerikai engedékenység benyomását keltik.

Trump és hívei szerint mindez nem meghátrálás, hanem rendhagyó béketeremtés: Vlagyimir Putyint ösztönözni, Zelenszkijt pedig kényszeríteni kell a tárgyalásra, miközben az energiaárak emelkedését minden áron fékezni kell. Az amerikai elnök kritikusai ezzel szemben – otthon és a tengerentúlon – „megbékítést”, kapitulációt, az agresszor jutalmazását és Ukrajna elárulását emlegetik. A döntő kérdés azonban nem az, hogy Trump békét akar-e, hanem hogy miért gyakorol szemmel láthatóan nagyobb nyomást a megtámadott félre, mint a támadóra. Mit kap ezért cserébe? Putyin netán békét vagy iráni együttműködést ígért? Lehet, hogy titkos alku folyik a háttérben? Az amerikai-orosz-kínai szuperhatalmi csúcs belengetése csak szaporítja a megválaszolatlan kérdéseket.

Érdemes ezért egy tágabb nemzetközi összefüggést szem előtt tartani: az amerikai elnök Putyin iránti feltűnő rokonszenve és elismerése nem elszigetelt jelenség. Az orosz elnök a globális radikális jobboldal egy részének ki nem mondott példaképe, másoknak pedig hasznos szövetségese. De mit csodálnak benne valójában?

A strongman csábítása. Putyin fő vonzereje (ha nem éppen karizmája) a korlátok által alig zavart, mindig döntésképes vezető imázsa. Oroszországban a parlament, a bíróságok, a média és az ellenzék nem jelentenek érdemi ellensúlyt az abszolút elnöki hatalommal szemben. Amit a liberális demokrácia önkényuralomnak nevez, azt egyes jobboldali populisták a határozott kormányzás mintájának látják. Trump már régóta írigyli ezért Putyint, akiről – szinte csodálattal és hazabeszélve – mondta 2015-ös elnökválasztási kampányban: „Putyin a gyeplőt szorosan tartva irányítja országát, erős vezetőként viselkedik, nem úgy, mint ahogyan nálunk van.”

Trump világképében a nemzetközi politika elsősorban erős vezetők személyes alkuinak terepe, a nemzetközi szövetségek, diplomáciai szabályok és intézményi korlátok kevésbé kötik le, mint a vezetők közötti egyezmények. Putyinban gyakran a kemény, ravasz tárgyalópartnert méltatja, akit hazai terepen gyakorlatilag semmi nem korlátoz a nemzetközi fellépésésekben.

A nemzetközi szélsőjobbon Orbán Viktor ugyanezen jelenség sajátos változatát képviselte. Magyarország politikai szisztémája a NER alatt természetesen nem volt azonos a putyini diktatúrával, de Orbán 2014-ben meghirdetett illiberális állama nyílt támadás volt a liberális demokrácia alapelvei ellen. Az erős központi hatalom, a politikailag függő intézmények, a nemzeti szuverenitás túlhangsúlyozása és az államhoz kötődő gazdasági elit kiépítése olyan vonások, amelyekben az orosz modell tanulságai felismerhetők. Orbán számára Putyin ráadásul nemcsak politikai példa, hanem a nagyhatalmak közötti lavírozás szempontjából is fontos partner volt.

Hagyományos értékek védelmezője. Putyin a kereszténység, a család, a nemzeti hagyományok és a szuverenitás védelmezőjeként lép fel a szerinte dekadens, kozmopolita Nyugattal szemben. Üzenete egyszerű: a liberalizmus hanyatlást hoz, Oroszország viszont megőrzi, ápolja a civilizáció erkölcsi alapjait. Ez vonzó a bevándorlás, a multikulturalizmus és a progresszív társadalompolitika ellen mozgósító szélsőjobb számára.

A kép mélyen ellentmondásos: a keresztény értékekre hivatkozó Kreml elnyomó rendszert működtet és pusztító háborút folytat egy túlnyomórészt keresztény ország ellen. Putyin vonzerejét azonban nem Oroszország tényleges tettei, hanem az erős vezetője által kínált politikai szimbólumok táplálják a nemzetközi porondon.

Lázadás a liberális világrend ellen. Putyin nemzetközi rendjében a nagyhatalmak egyezkednek, befolyási övezeteket jelölnek ki, a kisebb államok pedig alkalmazkodnak. Trump tranzakcionális külpolitikája ettől nem sokban különbözik, bár nála a személyes alku jobban dominál a nemzetközi szabályokkal és szövetségekkel szemben. Moszkva elsősorban az amerikai befolyást akarja visszaszorítani Európában, Trump pedig az Egyesült Államok erejét és hegemóniáját hirdeti világszerte. Stratégiai céljaik ellentétesek, a hatalom nyelvét mégis nagyon hasonlóan beszélik. Ezért különösen aggasztó, ha Ukrajna jövőjéről Washington és Moszkva kétoldalú egyezkedésbe kezdene, miközben Kijev önrendelkezése háttérbe szorul. Európára nincs szükségük a tárgyalóasztalnál.

A magyar Orbán Viktor, a francia Marine Le Pen, a német Gehard Schröder és az AfD, az osztrák FPÖ, az olasz Matteo Salvini, az izraeli Benjámin Netanjáhú, a brazil Jair Bolsonaro, a Fülöp-szigetegi Rodrigo Dutarte, a brit Nigel Farage és más politikai vezetők különböző időszakokban és mértékben rokonszenveztek Putyinnal vagy politikai világképével. Az ukrajnai invázió után a nyílt támogatás politikai ára megugrott, de az orosz szankciókkal és az Ukrajnának nyújtott segítséggel szembeni ellenállás több helyen megmaradt. Ugyanakkor a radikális jobboldal korántsem egységes: például Giorgia Meloni és a lengyel nacionalista jobboldal jelentős része következetesen szembeszállt az orosz agresszióval. Putyin tehát éppúgy válthat ki csodálatot, mint elutasítást a globális jobboldalon.

Történelmi küldetéstudat. Putyin jobboldali kisugárzásának talán legmélyebb forrása társadalom-lélektani. A nemzetközi szélsőjobb számos vezetője nemzeti hanyatlásról és történelmi megaláztatásról beszél, és saját magát a nemzet megmentésére hivatott kivételes, küldetéses személyiségként állítja be. Putyin a Szovjetunió összeomlását követő orosz megaláztatás jóvátételét ígéri már negyed évszázada: visszaadni a nemzet büszkeségét és Oroszország nagyhatalmi tekintélyét. A párhuzam Trump jelszavával (Make America Great Again) nyilvánvaló, annak ellenére, hogy a két ország helyzete alapvetően eltérő.

Orbán Viktor politikai világképében ugyancsak felismerhető volt a nemzeti nagyság helyreállításának ambíciója, amit a történelmi sérelmek – mindenekelőtt Trianon – emlékezete táplált. A „merjünk nagyok lenni” túlfeszített külpolitikai gondolatát a magyar nemzet regionális és európai súlyának növelése motiválta. Az illiberális állam meghirdetése pedig ennek volt a hatalompolitikai megfelelője: a liberális intézményi korlátok háttérbe szorítása az erős, központosított vezetés javára. Putyin, Trump és Orbán politikai önképében így közös motívum a nemzeti nagyság helyreállítására hivatott, missziós vezetőszerep. A különbség nem elhanyagolható: Putyin regionális katonai hódításokkal, Trump globális intervenciókkal, Orbán pedig – sikertelenül – elsősorban politikai és intézményi eszközökkel, valamint nemzetközi kötéltánccal próbálta érvényesíteni a történelmi küldetéstudatot.

Putyin a személyi uralom szélsőséges példája: az intézmények nem korlátozzák, hanem szolgálják a vezetőt. A független bíróságokat, a kritikus sajtót és az ellenzéket terhes akadálynak érző politikusok számára ez a hatalomkoncentráció fölöttébb csábító. Putyin nem azért vonzó számukra, mert Oroszországot szabaddá vagy virágzóvá tette, hanem mert megmutatta, hogy mekkora hatalmat kaphat egy vezető, ha megszabadul a társadalmi ellenőrzés, valamint az intézményi fékek és ellensúlyok korlátaitól.

A nacionalizmus paradoxona. A nemzeti szuverenitás hangos bajnokai saját országuknak feltétlen önrendelkezést követelnek, de gyakran elnézők Putyinnal szemben, aki cseppet sem riad vissza a katonai invázióktól. Az ellentmondás feloldása a nagyhatalmi hierarchia elfogadása: az erőseknek több joguk van, a gyengéknek pedig alkalmazkodniuk kell. Ebben a megközelítésben az agresszió bírálható anélkül, hogy az agresszor tekintélye megrendülne.

Trump Ukrajna-politikáját többféle számítás alakítja: a béketeremtés remélt elnöki öröksége, az üzemanyagárak belpoltikai jelentősége, a Zelenszkijjel szembeni személyes ellenszenv, az Iránnal kapcsolatos geopolitikai alkuk lehetősége. És más, közte Putyin huszonhat éves, diktátorszerű hatalomgyakorlásának tisztelete vagy éppen csodálata. A lélektani rokonság nem bizonyítja egy-egy döntés indítékát, de segít megérteni a következetesnek tűnő engedékenységet az orosz vezető iránt.

Putyin mint politikai tükör. Trump a kemény tárgyalópartnert, Orbán a hasznos geopolitikai szövetségest és az illiberális hatalomgyakorlás egyik mintáját, más nacionalisták a hagyományos értékek védelmezőjét látják Putyinban. Közös bennük a vágy, hogy a személyes politikai akarat és a nemzeti nagyság eszméje felülkerekedjen a liberális demokrácia beépített fékjein.

És ezzel eljutottunk a végső iróniához: a nyugati és globális szélsőjobboldal egy része a nemzeti erő megtestesítőjeként csodálja Putyint, miközben egyszemélyi uralma Oroszországot elnyomóbbá, elszigeteltebbé és gyengébbé teszi. A veszély nem egyszerűen az, hogy Trump elismeri az orosz elnök erejét és teljesítményét, hanem az, hogy ez a vonzalom az amerikai külpolitikát is befolyásolja – Ukrajna és Európa biztonságának rovására.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.