Rónay Tamás: A tűzzel játszanak az európai tüntetéseken

Mintha háborús képsorokat néznénk: lángok csapnak fel, betört kirakatok mellett rohannak el az emberek, rohamrendőrök próbálják visszaszorítani a tömeget. Csakhogy nem háborús övezetről van szó, hanem Franciaország és Olaszország nagyvárosairól. Limoges-ban a 143 éves városháza tetőszerkezete és óratornya is összeomlott, miután szombaton gyújtogatók felgyújtották a történelmi épületet. Párizsban és több francia városban kifosztott üzletek, tüzek és rendőri összecsapások kísérték a megélhetési költségek emelkedése és a közszolgáltatások romló színvonala miatt szervezett tiltakozásokat.

A tüntetők túlnyomó többsége békésen fejezte ki elégedetlenségét, ám amikor ilyen drámai képsorok járják be a világot, könnyen az a benyomás alakulhat ki, hogy az egész társadalom fellázadt, és egyre többen tartanak megengedhetőnek bármilyen eszközt céljaik eléréséhez. Franciaország lángokban áll, állította Donald Trump, s persze most sem mondott igazat, ám a társadalmi feszültségek kétségtelenül növekednek.

Felmerül a kérdés: cui prodest? Kinek áll érdekében a társadalmi düh felkorbácsolása, egyes rétegek folyamatos hergelése? A francia kormányzatnak aligha. Az erőszak ugyanis azt az üzenetet közvetíti, hogy a kabinetnek nem sikerült enyhítenie az elégedetlenséget, s a közrend fenntartására sem képes. Ha túl keményen lép fel a tüntetőkkel szemben, könnyen érheti a rendőri túlkapások és az “önkény” vádja. Ha viszont visszafogottan reagál, a határozatlanságot és a gyengeséget vethetik a szemére. A drámai jelenetek eközben a mérsékelt, centrista szavazók egy részét is a szélsőségek felé sodorhatják. Sokan ugyanis arra a következtetésre juthatnak, talán mégis a rendpárti szélsőjobbnak van igaza, és csak az képes garantálni a biztonságos mindennapokat.

Pedig a rend ígérete önmagában még nem jelenti azt, hogy a társadalmi feszültségek valódi okaira is születik megoldás. A populista jobboldal régóta jól ért ahhoz, hogy összekapcsolja a lángoló autók látványát a bevándorlással és az állam állítólagos tehetetlenségével. A Marine Le Pentől is jobbra álló esszéista, Éric Zemmour számára az ilyen jelenetek újabb alkalmat kínálnak a „remigráció” jelszavának hangoztatására. Érvelése szerint az együttélés kudarcot vallott, ezért a bevándorlók jelentős részének távoznia kellene Franciaországból, akár azoknak is, akik már ott születtek.

Csakhogy a zavargások résztvevőinek származását nem lehet pusztán a felvételek alapján megállapítani. Az egyéni bűnösség pedig nem terjeszthető ki egész közösségekre, még kevésbé olyanokra, akik Franciaországban születtek, és az ország állampolgárai. Marine Le Pennek nem kell irányítania a zavargásokat ahhoz, hogy politikai előnyt remélhessen belőlük. Elég, ha a közbeszédet tartósan a rend és a káosz szembeállítása uralja, és háttérbe szorulnak azok a szociális kérdések, amelyek miatt százezrek vonultak az utcára.

Mindeközben a radikális baloldal felelősségét sem lehet megkerülni. Jean-Luc Mélenchon, aki jelentős támogatottságot élvez a bevándorló hátterű választók egy részében, elsősorban a rendőrség fellépését hibáztatta a történtekért. Bár a fosztogatástól elhatárolódott, megszólalásai inkább a hatóságok felelősségét hangsúlyozták, mintsem az erőszak egyértelmű és következetes elutasítását.

Kinek az érdeke? Ez a kérdés már a Paris Saint-Germain labdarúgócsapatának májusi, Budapesten aratott Bajnokok Ligája-győzelmét követően is felmerült, amikor a párizsi ünneplést súlyos zavargások árnyékolták be. Akkor a sportsiker adott alkalmat a rombolásra, most a szociális tiltakozás torkollott erőszakba. Akkor a felhőtlen örömöt szorították háttérbe a zavargások, most pedig sokak jogos elégedetlenségét. A végeredmény mindkét esetben hasonló: a társadalom figyelme az eredeti eseményről a pusztításra terelődött.

Olaszországban a milánói tüntetés a háborúk és a drágulás elleni békés menetként indult, majd maszkos csoportok kövekkel támadtak a rendőrökre, üzleteket fosztottak ki, és barikádokat gyújtottak fel. Giorgia Meloni miniszterelnök elítélte az erőszakot, Giuseppe Sala balközép polgármester ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a tiltakozás mögött meghúzódó társadalmi elégedetlenség érthető. A két állítás egyáltalán nem zárja ki egymást: a jogos követelések nem mentik fel a rendbontókat, a rendbontások viszont nem teszik érvénytelenné a békés tüntetők követeléseit.

Meloni számára az események megerősíthetik a rendpárti politikai üzenetet, ugyanakkor kockázatot is jelentenek, hiszen a közbiztonságért végső soron a hivatalban lévő kormánynak kell felelnie. Ezért is lenne tévedés minden utcai összecsapást automatikusan a szélsőjobb győzelmének tekinteni. Aki az erőszakból rövid távon politikai hasznot húz, később maga is annak foglyává válhat.

Felmerülhet a külső beavatkozás lehetősége, akár Oroszország szerepe is. Moszkva korábban több alkalommal próbálta kihasználni és elmélyíteni az európai társadalmak megosztottságát. Andy Burnham brit miniszterelnök nemrég arról beszélt, hogy orosz szereplők a Brexit-népszavazást is megpróbálták befolyásolni. Ez persze még nem bizonyítja, hogy a mostani franciaországi vagy olaszországi zavargások mögött is a Kreml állna. A társadalmi feszültségek külső beavatkozás nélkül is képesek erőszakba torkollni, különösen akkor, ha a politikai szereplők inkább egymás ellen fordítják az elégedetlen csoportokat, mintsem megoldást keresnének a problémáikra.

Hannah Arendt politikai gondolkodó figyelmeztetése ma is találó: „Az erőszak lerombolhatja a hatalmat, de létrehozni képtelen.” Aki politikai jövőt akar építeni a lángokra, könnyen azt érheti el, hogy végül csak hamu marad közös örökségül.