Lakner Zoltán: Uniós csúcs után – Korlátozott racionalitás

Az amerikai elnök olyan megállapodást köt, amilyet akar – kommentálta az EU-csúcsról hazafelé tartó magyar miniszterelnök Donald Trump legújabb húzását, miszerint dízelolajat vásárol az oroszoktól.

Amikor a brüsszeli sajtótájékoztatóján azt kérdezték Volodimir Zelenszkij elnöktől, úgy gondolja-e, Trump bűnbaknak használja Ukrajnát és személyesen őt az iráni háború miatt elszabadult üzemanyagárak miatt, akkor az ukrán elnök rövid gondolkodás után majdnem elnevette magát, és csak annyit mondott: ez a válaszom. Vagyis: igen.

Egyszóval, Trumpot kommentálni tényleg nincs különösebb értelme, az pedig szintén helyes, hogy most egy olyan politikus tölti be a magyar kormányfői posztot, aki nem gondolja úgy, hogy neki kellene fújnia a passzátszelet a világpolitikában. Minden ellenkező híreszteléssel szemben Orbán is csak hitte magáról, hogy fújja a szelet, miközben valójában sodródott vele, de egy másik szélcsatornába beállva, mint a nyugati demokráciák. Messzire vezető, súlyos és nehéz kérdés az is, hogyan válik le a Trump-féle USA arról a szövetségi rendszerről, aminek éppen ő a vezetője, s hogy ez a kár vajon helyreállítható lesz-e majd a Trump utáni időkben. Ennek az értékelése bizonyára szintén nem miniszterelnöki szólóprodukciók része kell legyen, bár egyre kevésbé lehet hallgatni róla.

A helyzet úgy áll, hogy Trump húzásai nemcsak saját magának ártanak – hiszen az iráni háborúba belegabalyodva az orosz olajmegállapodással és a szankciók felfüggesztésével megtámogatja Irán szövetségesét, a putyini Oroszországot –, ám lett légyen mindez bármennyire értelmetlen, össze-vissza kalimpálása globális hullámokat kavar.

Ennyiből az a magyar miniszterelnöki következtetés, hogy ha az oroszok adhatnak el dízelolajat az Egyesült Államoknak, akkor bizonyára ránk sem vonatkozik a tilalom, hordoz logikát, csak éppen nem vesz figyelembe minden ránk vonatkozó körülményt. Értve ezalatt elsősorban azt, hogy ha az orosz agresszor enyhítést kap, akkor minden, a szankciók értelmét megkérdőjelező vélekedés önbeteljesítő jóslattá válik: így ugyanis valóban nem lehet üzemeltetni egy szankciós rezsimet. Ha pedig Putyin akár politikai, akár pénzügyi bátorítást kap – még akkor is, ha pár százezer tonna dízelolaj nem fordítja meg sem a háború sorsát, sem az amerikai félidős választás várható kimenetelét –, azzal Ukrajna gyengül.

Az az Ukrajna, amellyel szemben persze magyar érdek és egyfajta reálpolitika alkupozíciót építeni a százezres létszámú kárpátaljai magyarság helyzetének javítása érdekében, de ugyanez az Ukrajna egyidejűleg az a szomszédunk, amely feltartóztatja az orosz birodalmi törekvéseket. Ami Ukrajnát gyengíti, az az európai biztonságot is aláássa, és ilyen értelemben nemcsak a kárpátaljai, de a kárpát-medencei magyarságnak ugyanúgy rossz, mint annak az Európai Uniónak és NATO-nak is, amelyeknek szerencsére a tagjai vagyunk.

Ha Ukrajna elesik, vagy legalábbis markánsan gyengül a védekező képessége, akkor Európa és benne Magyarország védelmi költségei emelkednek az egekbe. Ennek is reálpolitikai megfontolás tárgyának kell lennie, amikor például az Ukrajnának 2027-ben nyújtandó hitel összegéhez való hozzájárulás, vagy az abból való kimaradás vetődik fel témaként az EU-csúcson.

Ha az eddig ismert határidőn túl, idén november után is vásárolhatunk orosz kőolajat, az annyiból növeli a magyar kormány mozgásterét, hogy még egy eszköz a kezében marad, amikor az energiaellátás kérdését helyezi új alapokra. A rizikó abban mutatkozik, hogy ez esetben lesz-e kellő ösztönzés a ténylegesen új alapok megerősítésére, amiként annak is van kockázata, hogy az orosz érdekek továbbra is közvetlenül benne maradnak az energetikai rendszerünkben.

Arról nem is szólva, hogy a 2026-os nyár szárazsága és energiakrízise kétségtelenül fontos tanulságokkal jár, csak éppen nem mindegy, milyenekkel. Az energiaellátás folyamatos biztosítása alapvető nemzeti érdek, és mint ilyen, egyszerre biztonsági, gazdasági és társadalmi kérdés. Csakhogy erre azt a választ adni, hogy akkor tartsuk bent a rendszerben a – ráadásul orosz – fosszilis energiahordozókat, ameddig csak lehet, ellenben a közös zöldpolitikákat szorítsuk háttérbe, mert azok fojtogatják a gazdaságot, ez pontosan a 2026-os nyár valódi okainak hátra sorolását jelenti. Éppen így válnak valósággá a legrosszabb klímaforgatókönyvek, amelyek végső soron az energetikai krízisek okozói. Ez még akkor is így van, ha a Magyar-kormány valóban komoly erőfeszítéseket tesz a szélenergia-fejlesztés és a napenergia-tárolás terén; méltánytalan lenne figyelmen kívül hagyni, mennyire vékony pallón járunk.

Ahogyan azon járunk az uniós költségvetés kapcsán is. Csodaszámba menne, ha még idén sikerülne megállapodni a következő hétéves ciklus fő számairól. Az történetesen kormányváltástól független, hogy Magyarország a „kohézió barátai” közé tartozik, szemben az úgynevezett „fukar” országokkal, vagyis a nettó befizetőkkel. Ez utóbbiak gazdasági haszonélvezői a megtámogatott szegényebb tagállamokkal fenntartott kapcsolatoknak, de kormányaiknak a közvetlen befizetéseikről a saját adófizetőik előtt kell számot adniuk.

Az elmúlt évtizedek nettó felhasználói tapasztalata pedig az, hogy kérni is tudni kell: az eddigi pénzköltés ugyanis nem tette termelékenyebbé a gazdaságunkat, nem alapozott meg mezőgazdasági szerkezetváltást és nem csökkentette a leszakadó régiók társadalmi-gazdasági elmaradottságát. A menekültpolitikai büntetés összegének – meglehet, teljesen irreális – visszakövetelésén túl, vagy ahelyett, alighanem sokkal lényegesebb lenne az uniós identitásunk, céljaink és érdekeink újragondolása, ha már politikailag visszatértünk Európába. Egy egészen más közösségbe, mint amelyhez huszonkét éve csatlakoztunk, mégis sok szempontból ugyanahhoz, ahol ezer éve helyet szeretnénk magunknak.

Racionalitásunk horizontjának megemelésén is múlik, lesz-e egyáltalán hova tartoznunk.