Orosz-ukrán háború: a narratívák összecsapása elfedi az érdekek harcát

Az orosz–ukrán háborúról két elterjedt, leegyszerűsítő narratíva dominálja a közbeszédet. Az egyik oldalon a Nyugat provokációját, a NATO-bővítést és Moszkva jogos védelmi kényszerét halljuk; a másikon Putyin birodalmi ambícióit, a szovjet nosztalgiát és az autokratikus hatalomvágyat. Bár mindkét olvasat tartalmaz részigazságokat, egyik sem elegendő egy megalapozott, felelős álláspont kialakításához.

Az eddigi domináns megközelítések – legyenek azok a nemzetközi jogra és morális kategóriákra építő nyugati elbeszélések, vagy a globális hegemóniaharcra és történeti sérelmekre hivatkozó orosz narratívák – vajmi keveset vittek közelebb a konfliktus érdemi megértéséhez és feloldásához. Logikai végigvitelük ugyanis kizárólag az egyik fél teljes, abszolút vereségét tartja elfogadhatónak, ami a gyakorlatban egy végtelenségig elhúzódó, eszkalációs háborús kényszerpályát eredményez. Ahhoz, hogy áttörjük ezt az analitikai zsákutcát, el kell szakadnunk a moralizáló és strukturális dogmáktól. A narratívákból nem lehet a háború okait érdemben elemezni, sem a konfliktusból kivezető lehetőségeket feltárni. Tisztább képet akkor kapunk, ha a szereplők érdekeit kutatjuk – méghozzá úgy, ahogyan azokat a tényleges döntéshozók észlelik. Mit akarnak védeni, megszerezni vagy elkerülni?

Ennek megértéséhez első lépésként le kell számolnunk az állam mint egységes szereplő mítoszával: a „nemzeti érdek” valójában részérdekek összessége. Aki nem tudja, ki dönt, az azt sem tudja, mit észlel a hatalom. Az államok ugyanis nem észlelnek; emberek és intézmények észlelnek és fogalmaznak meg érdekeket az állam nevében.

A döntéshozói észlelések elemzése természetesen nem jelent erkölcsi vagy jogi egyenlőségjelet a felek között – a nemzetközi jogi agresszió és a szuverén önvédelem ténye ettől független valóság. Ugyanakkor a háborús döntéseket és azok végrehajtását sajnos nem a fennálló status quo-t szolgáló jogrend határozza meg, hanem a döntéshozók saját, torzított vagy valós biztonsági félelmei és hatalmi számításai befolyásolják. 

Oroszországban a döntéshozói egység rendkívül szűk. Putyin mellett Nyikolaj Patrusev a háború egyik fő szellemi atyja: a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) egykori igazgatója, a Biztonsági Tanács korábbi titkára. Alekszandr Bortnyikov, az FSZB jelenlegi vezetője a belpolitikai kontroll kulcsfigurája. Szergej Nariskin, a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SZVR) feje ugyan tagja ennek a körnek, de jól mutatja a rendszer működését: a 2022. február 21-i Biztonsági Tanács-ülésen Putyin nyilvánosan és kínosan leckéztette meg, amíg ki nem mondta a megkívánt szavakat. A döntés akkor már megszületett; a nyilvános színjáték a visszakozás lehetőségét zárta le végleg.

Ukrajnában a döntési egység szélesebb, ám erősen személyhez és a külső támogatáshoz kötött. Volodimir Zelenszkij az elmúlt években többször átszervezte a politikai és katonai vezetést. Ukrajna tényleges mozgásterét az Egyesült Államok és a kulcsfontosságú európai hatalmak – Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Lengyelország – támogatása határozza meg, ám e szereplők befolyása korántsem azonos, és az idő múlásával folyamatosan változik.

A döntéshozók érdekészlelését alapvetően hét egymással összefüggő tényező alakítja. Mindenekelőtt meghatározók a geostratégiai adottságok és kényszerek: Oroszországnak nincsenek természetes védelmi határai nyugaton, miközben Ukrajna esetleges NATO-csatlakozása mindössze 500 kilométerre hozná a szövetség katonai erőit Moszkvától. Mivel az orosz GDP kisebb, mint Olaszországé, és a társadalom demográfiailag zsugorodik, a relatív hanyatlás érzete időbeli kényszert teremtett, és a döntés gyorsítását sürgette.

Ezzel szorosan összefügg az identitás kérdése. Az orosz önkép a nagyhatalmi státuszon, a Russzkij Mir (Orosz Világ) eszméjén és az 1990-es évek megrázkódtatásain nyugszik. Ezzel szemben Ukrajna 2014 óta a nyílt orosz agresszióval szembeni ellenállásban formálódik nemzetté; a NATO- és EU-tagság jelenlegi és jövőbeni önmeghatározásának elengedhetetlen kulcseleme lett.

A belpolitikai dinamika szintén sajátos torzulásokat visz a rendszerbe. A háború elitlojalitást termel, és könnyen manipulálható, ám bizonyos ponton túl ellenőrizhetetlenné váló tömegpszichózist kelt, miközben kegyúri hálózatokat épít. Putyin hatalmát az általa teljes mértékben irányított államapparátus biztosítja, míg Zelenszkij politikai túlélése a nyugati támogatás folyamatos fenntartásától függ.

Ugyancsak meghatározóak a bürokratikus folyamatok, amelyeket Oroszországban szinte teljesen a biztonsági szolgálatok uralnak. Erősen kérdéses azonban, hogy a hírszerzés fel tudott-e állni a háborút megelőző súlyos információs kudarcokból, és képes-e egyáltalán reális, torzításmentes információkat eljuttatni a legfelsőbb döntéshozókhoz.

Ezt a torzulást mélyíti el a döntési pszichológia és a prognózis készítés törvényszerűsége, amely szerint a magukat a „veszteségtartományban” érző szereplők jóval nagyobb kockázatot vállalnak. A Putyin körüli elit a 2014 utáni ukrajnai folyamatokat vereségek sorozataként értelmezte, a szűk körben uralkodó csoportgondolkodás pedig elnyomott minden belső kritikát. Ugyanakkor az észlelési zavarok a másik oldalon is jelen voltak: az invázió előtt az amerikai és brit figyelmeztetések ellenére a kijevi vezetés a francia és német partnerekhez hasonlóan kételkedett a támadás megindulásában.

A nemzetközi környezet alakulása ugyancsak a konfliktus elkerülhetetlenségének érzetét erősítette. A 2021 decemberében átadott orosz szerződéstervezeteket – amelyek a NATO keleti bővítésének leállítását és a katonai infrastruktúra visszavonását követelték – a Nyugat elutasította. Moszkva ebben a diplomácia csődjét látta beigazolódni, miközben az afganisztáni kaotikus amerikai kivonulás fényében nem hitt a nyugati válaszlépések hatékonyságában.

Végül, mindezt betetőzik a felhalmozódott kényszerpályák. A Krím 2014-es annektálása, a donbászi kvázi-államok fenntartása, majd a 2022-es újabb területi annexiók olyan politikai és jogi kötelezettségvállalásokat halmoztak fel, amelyek Moszkva számára szinte lehetetlenné teszik a stratégiai visszalépést.

A háború intenzitását és elhúzódását a felek céljai közötti alapvető aszimmetria magyarázza. Oroszország Ukrajnát eszközként észleli: ütközőzónaként, befolyási övezetként, a helyreállított nagyság szimbólumaként. Ukrajna ezzel szemben önmagát célnak tekinti: szuverén nemzetként, amelynek a puszta létezése forog kockán.

A felszínen mozgó narratívák – legyen az „az orosz ajkúak védelme” vagy „a demokrácia védelme” – nem magyarázatok, hanem utólagos igazolások. Megmutatják, hogyan keretezik a szereplők a tetteiket, de az elemzésnek a mélyben húzódó érdekekből kell kiindulnia. A narratívák elmondják, mit mesélnek magukról a szereplők; az érdekek megmutatják, mit próbálnak érvényesíteni és megvédeni.

Jelenleg Oroszország számára a vereség a rezsim összeomlását jelentheti. Ukrajna számára a területi engedmény és a szuverenitás feladása politikailag és társadalmilag szinte elképzelhetetlen. A két fél észlelt létérdekei között jelenleg nincs átfedés. Amíg ez az állapot fennáll, a narratívákra épülő megközelítések vakok maradnak a kompromisszumra, mert abszolút győzelmet követelnek. Ezzel szemben a döntéshozói észlelések és kényszerpályák hideg feltárása megmutatja a valódi mozgásteret: átfedés hiányában a felek között legfeljebb tűzszünet érhető el – azaz a konfliktus újabb hosszú időre történő befagyasztása.

A háború nem egyszerűen a NATO-bővítés vagy Putyin ambícióinak következménye. Annak a direkt következménye, ahogyan szűk döntéshozó körök – és nem egész népek – észlelték saját érdekeiket és mozgásterüket. Ha ezt megértjük, megváltoznak a kérdéseink is: nem azt kell kérdeznünk, hogy „milyen történetet mesélnek?”, hanem azt, hogy „kitől félnek, mit értékelnek, és mi történik velük, ha nem cselekednek?”

Mindez nem pusztán akadémiai feladat. A kormányok és a társadalmak tisztánlátása nélkül nincs felelős politikai döntés. A felelős döntéshozatal első lépése annak felismerése, hogy a másik fél nem a mi elbeszéléseink, hanem a saját félelmei és észlelt érdekei szerint fog cselekedni. A narratívák mögött mindig ott húzódnak a kőkemény érdekek – ha ezeket látjuk, a kérdés már nem az, ki milyen történetben hisz, hanem az, mit tud tenni országa jól felfogott és reális érdekeinek érvényesítéséért egy veszélyes és átalakuló világrendben.

A szerző történelem- és alkotmányjog tanár Ashburnbern, Virginiában

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.