Lendvai Ildikó: Orbán Viktor drága barátai

Kisfaludy Károly meghatódva emlegette a drága barátságot: „Egek legszebb szüleménye,/ Csak jobb lelkek érzeménye./ Oh drága hív barátság!” 

Rosszabb lelkeknek, mint én, azonban az a határozott érzeménye, hogy Kisfaludy sorai nem passzolnak igazán a Türk Tanáccsal (későbbi nevén a Türk Államok Szövetségével) való barátsághoz. Amelynek hívségéről nem tudok nyilatkozni, de hogy drága volt, az biztos. 

A sajtó most kaparta ki, hogy mennyire. Több mint 400 milliárdot fizettünk érte. Volt benne minden: hitelkeretek a türk államoknak, befizetés a Türk Befektetési Alapba és más fejlesztési alapokba, ingyen ingatlan igazi keleti pompával berendezve, hogy a szervezet Budapesten rendezze be irodáját. De még az iroda működési költségeit (csekélyke évi fél milliárdot) és a vezetőjét is mi fizettük, nem az államok adták össze.  

A Kisfaludy által emlegetett „jobb lelkek” bízhatnának abban: a türk államokkal kialakított puszipajtásság talán felvirágoztatta a magyar exportot. Hiszen éppen a keleti nyitás hasznával indokolták, amikor 2018-ban Orbán megfigyelői státuszban becsatlakozott a Tanácsba. Amivel kapcsolatban itthon egy szó sem esett, az a „belépőjegy” ára. Érthető. Szerelemben, barátságban nem illik feljegyezni a kisebb ajándékok árát. Pláne, ha közpénzből megy. 

Kezdetben talán reméltek is belőle valami gazdasági hasznot. Legalábbis a kliensi kör számára. Hiszen például amikor az üzbég elnök nálunk járt, a találkozóra meghívták… Na kit? A MOL és az OTP vezérein kívül véletlenül a 4iG-ből Jászai Gellértet, a Duna Groupból Szíjj Lászlót, az Indotekből Jellinek Dávidot. Ne tessék hiányolni Tiborczot sem: az ő érdekeltségébe tartozó BDPST csoport is ott volt. 

Azt nem tudom, ők profitáltak-e valamit a kávén és pogácsán túl a csevejből. De ha az ország hasznát nézem, hát… Szíjjártó ugyan nagy fellendülésről beszélt, de tartok tőle, őt kollégái nem fárasztották a számokkal. Volt szegénynek elég baja enélkül is lélegeztetőgépekkel, akkugyárakkal, Lavrov kegyeinek megőrzésével. 

A valóságban egyedül a Törökországba menő kivitel látható szabad szemmel: ez a magyar exportmennyiség nem egészen 2 százaléka. A Türk Tanács többi, közép-ázsiai államába kivitt export 3 ezrelék körül van. A török gazdasági kapcsolatokat pedig nem a Türk Tanács lendítette fel: sokkal inkább az EU és Törökország közti kedvező vámszabályok okozták.  

Jó-jó, tudom: ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. Bár a török szólás így mondja:  „Baráttal egyél-igyál, de ne adjál-vegyél.” Hát, mi tényleg nem adtunk-vettünk sokat. Az Unióba a türk 2 százaléknál 35-ször többet exportálunk. És nekem úgy tűnik, ennek ellenére sem jutott az Orbán-kormány eszébe az EU-val különösebben barátkozni.  

Sőt. Éppen a Türk Tanács egyik ülésén közölte: ami az Unióban rossz, „az itt nincs. Itt nincs tömeges illegális migráció”, (naná. Innen inkább eljönnének), „nincs háború”, (hát, posztszovjet barátait tényleg nem támadta meg Putyin), „nem tombol családellenes genderideológia” ( nőként azért nem szívesen élnék egyik országban sem), „nincs kioktatás. Vannak viszont erős vezetők.” 

Na, itt vagyunk a lényegnél. Orbán fütyült az ország gazdasági vagy egyéb érdekeire. Olyan szövetségeseket keresett, akik nem kérik számon rajta az európai jogállami normákat, nem „oktatják ki”. Ahol szintén autoriter hatalmasságok uralkodnak az illiberális berendezkedés csúcsain. Mi itthon vihorásztunk rajta, hogy az azóta megbukott Nazarbajev kazah elnök az „Elbaszi” címet viselte, de hát ez az ő nyelvén a „Haza Atyját” jelenti. Orbán is így szerette volna tekinteni magát: a haza atyjának, minél teljesebb hatalmú urának. Most ne menjünk bele az illetlen spekulációkba, hogy mennyire lett inkább „Elbaszi”. (Annyiban biztosan, hogy bezzeg Nazarbajev egész családjának és magának örök időkig tartó jogi mentességet szerzett a felelősségre vonás alól.) 

Vagyis a sokszáz milliárdot azért fizettük ki, hogy a volt miniszterelnök néha jól érezze magát, baráti közegben, eszmetársak között. Hogy még Trump második ciklusa előtt is hivatkozhasson sikeres külkapcsolatokra, miközben az Unióban magára maradt. Ezért kellett a magyar tudóstársadalomnak hideglelést kapnia, amikor Orbán a turáni gondolat felélesztésével türk nyelvről és származásról, kipcsak rokonságról hadovált. Ez utóbbi még kapóra jöhet neki a Mi Hazánkhoz való közeledésben is. 

Most megvonhattuk az egyenleget. De mi legyen akkor a megfigyelői státuszunkkal és pár hasonló, csak a hamis Orbán-kép fényezésére kreált becsatlakozással, mint amilyen pl. Trump Béketanácsa. Nem javasolnám a Türk Tanács megfigyelői státuszának felmondását – konfliktust gerjeszteni felesleges. Két dologban azonban változás kell. Egyrészt meg kell szabadulni a felesleges költségvállalásoktól. Másrészt világosan el kell különíteni a gazdasági, kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat a tekintélyelvű államok idealizálásától, a NER politikai önigazolásától. 

Ha már Nazarbajevet emlegettük, neki is van ám kőgazdag veje, éppen csak nem Tiborcznak, hanem Timurnak hívják. A család hétmillió dollárnyi magánvagyont mentett ki magának, az após lemondása utáni nehezebb időkre. 

Felőlem akár őrizhetik is a barátságot magyar hasonmásaikkal, akár össze is költözhetnek. Ízlés dolga. De az istenért, minket ez nem kötelez arra, hogy annyi minden után most a  vagyonmentésben is eltűrjük a baráti minta követését! 

Fizettünk már érte eleget. 

A szerző volt parlamenti képviselő, az MSZP egykori elnöke.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.