Paár Ádám: A szemfényvesztő nyeglék populizmusa

Egyre kevésbé érzem úgy politológusként, hogy van még a populizmus kifejezésnek. Túlságosan sok mindenre húzzák rá, változatos eszmékre, gondolatokra, irányzatokra és pártokra. Mára a szó irodalma annyira áttekinthetetlen lett, hogy érdemes feltenni a kérdést: ha valami annyi mindent jelenthet, akkor jelent-e még bármit? Amellett érvelek ebben az írásban, hogy a populizmus kifejezésnek nincs haszna a közbeszédben, és érdemes lenne megtisztítani a fogalmat a rárakódott jelentéstartalmaktól.

Mert mit is értünk a populizmus alatt? Minden kutató egyetért abban, hogy a populizmus alapvető jellegzetessége az elitellenesség, a tiszta, romlatlan nép és a romlott(nak tartott) elit szembeállítása, mint a mennyé és a pokolé. De valóban igaz ez? Ennek alapján Donald Trump, Elon Musk vagy Bolsonaro karaktere elemezhető? Trump maga is az elit tagja, és elnöksége alatt a gazdagok tovább gazdagodtak, a szegények meg szegények maradtak. Elon Musk célja egy szuper-elit kitenyésztése, és ebben a nép csak zavaró tényező, nem is hivatkozik rá. Bolsonaro pedig a régi latin-amerikai elitek embere volt.

Oroszországot, Kínát, Iránt és Törökországot sokszor összemossák a populizmussal, de ezen országok politikai és kormányzati rendszerei – nyugati, euro-amerikai perspektívából nézve – annyira speciális esetek, amelyek egymástól éppúgy különböznek, mint az európai és észak-amerikai berendezkedésektől, ezért érdemes őket különválasztani az utóbbiaktól.

Sokra nem jutunk, ha elmondjuk, hogy bizonyos vonásokban a fejlesztő diktatúrák vagy teokratikus rezsimek azonosak az észak- és dél-amerikai vagy európai populizmusokkal. Ahol a 19. században a népfelség nem vált a politikai diskurzus részévé, ott a demokratikus fejlődés nem, vagy csak külső mintára indulhatott el, de semmiképpen nem szervesülhetett. A populizmus a modern értelemben, és normatívan, a demokrácia ikertestvére, mert mindkettő a rousseau-i népfelség-elméletből merítkezik. Földrajzilag a populizmusokról beszélni a 20. század második felétől csak a világ nyugati féltekén van értelme.

A földrajzi lehatárolás mellett érdemes lenne pontosítani, mit tekintünk a fenti vezetők, Trump, Musk és társaik felelősségének! Mintha napjainkban beteljesülnének Az ember tragédiájának sorai. Amikor a tizenegyedik, londoni színen tett látogatás során Lucifer azt mondja Ádámnak, látván a „nyeglét”, aki élet-elixírt, Tankréd bájitalát és más hókuszpókuszokat árusít, melyeket a tömeg buzgón vásárol: „No ládd, a nép, mely közt már senki nem hisz, / Ami csodás, hogyan kapkodja mégis.”

Azok, akiket köznapi nyelvezettel populistának neveznek, leginkább „csodatevők”, vagy legalábbis csodát ígérők, vagy madáchi szóval, „nyeglék”. A tömegdemokrácia kialakulásával a nyugati félteke embere elért a haladás olyan csúcsára, ahonnan már nehezen lehet további meghódítandó csúcsokat találni. Közben a hagyományos intézmények, szokások, egyház, család lassan megváltoztak jelentésükben, tartalmukban. Most a nyugati ember vágyik a közösségi érzésre, és a csodát ígérő „nyeglék”, mint Trump és Musk, azt ígérik, hogy vannak még legyőzendő akadályok, amelyeket át kell törni a még több boldogsághoz.

Amit a politológia, közgazdaságtudomány és más tudományágak a régi eszmék és tömegpártok, a liberalizmus, a kereszténydemokrácia és szociáldemokrácia kifulladásának neveznek, valójában teljesen logikus következmény: ezek az irányzatok évszázadok, évtizedek napi aprómunkájával kialakítottak egy emberies, élhető világot, ami csöppet sem hibátlan, de legalábbis jobb, mint a világ többi részén uralkodó állapot. Természetes, hogy ha a haladás a nagy nekilendülés után eléri céljait, akkor új célok hiányában lelassul, ahogyan a tengerár is visszahúzódik a partról, amikor elérte a legmesszebb pontot, melyet elérhet. Csak meg kellene változtatni a gondolkodásunkat: nem drámainak, hanem természetes állapotként kellene fölfogni, hogy amikor nincsenek célok, a régi intézményeket a fölöslegesség és unalom érzülete lengi körül.

A „nyeglék” szemfényvesztését mi sem érzékelteti inkább, mint az, hogy a liberalizmus, kereszténydemokrácia és szociáldemokrácia teljesítményéből élnek, mintegy azon élősködnek. Hiszen a választók a 20. század során megszokott életük, a mindennapos szokáskultúra védelme érdekében szavaznak rájuk. Nem Trump és társai bohócságai a népszerűek. Azok legfeljebb valami közvetlenséget sugallanak, szemben a régi vágású politikusok hivatalos bikkfa-nyelvezetével. A választók minden országban a békés hétköznapok unalmát várják (el), és aranykorként értelmezett időszakokat kívánnak vissza.

Ami nálunk a „Kádár-kor nosztalgiája”, az Svédországban a legendás „44 év”, amikor a szociáldemokraták egy huzamban voltak kormányon, megvalósítva a jóléti államot, az Egyesült Államokban a New Deal kora, Olaszországban az 1950-60-as évek „olasz gazdasági csodája”, Nyugat-Németországban a „német gazdasági csoda” és a rajnai kapitalizmus szociális piacgazdasággá alakulásának időszaka, és így tovább. Minden országban vannak korszakok, melyekből a mai társadalmak kialakultak.

A választók attól félnek, hogy a posztmodern utáni korszak kiismerhetetlen folyamatai elnyeléssel fenyegetik szüleik és nagyszüleik ismerős, meghitt világát. A csodát ígérőktől azt várnák, hogy ezt védelmezzék, de azok nemhogy segítenének e világ megőrzésében, valójában érdekeltek annak további lebontásában. Musk már nem a Földön, hanem a világűrben képzeli el az emberiség egy részének jövőjét, ami a jelenben létező és földi jóléti társadalom leértékelését jelenti. Egy szuper-elit van kialakulóban, amely semmiképpen nem küzd ugyanazon problémákkal, mint a kisemberek. Akkor fog a „nyeglék” népszerűsége kipukkanni, amikor kénytelenek lesznek őszintén feltárni, hogy semmire sem becsülik a konszenzust, demokráciát és jóléti társadalmat.

A nagy pártok persze addig sem dőlhetnek hátra. Mert egy dologban a nagy pártokat joggal lehet bírálni: hogy elfeledkeznek a népről. Egyre több a háttéralku, az eszmék leértékelődésével és megkopásával párhuzamosan. Ma már a német CDU-t és SPD-t, a brit Konzervatív Pártot és Munkáspártot alig lehet megkülönböztetni egymástól arculatban, de még a gazdasági elittel való összefonódottságban sem. Ugyanaz igaz az amerikai közéletre: Trump megválasztása mögött ott volt a magára hagyott amerikai munkás és a középosztályhoz tartozók várakozása, hogy végre jön valaki, aki lecsapolja a washingtoni mocsarat, a két párt alkudozásán alapuló rendszert. Trump csodát ígért, és nem teljesítette. Ám mint a londoni színben, ígéretét megvették. Már vannak jelek, hogy a trumpizmusnak vége van, de a csoda iránti várakozás nem csökken. Nem is fog, amíg a két nagy párt vissza nem tér a néphez, elszakadva a gazdasági érdekcsoportoktól.

A politika társadalmi alapjai, azok az úgynevezett „osztálykötődések” mindinkább elsikkadtak. A jobboldal-baloldal / konzervatív-liberális / kapitalista-antikapitalista megkülönböztetéseknek egyre kevésbé van magyarázó ereje. A nép és az elit közötti ellentét valós, mert egyre többen érzik azt, hogy az elit elszakad tőlük, az ő világuktól, a hétköznapi problémáktól. A szociáldemokrata pártok az elit részei. Visszafordulásra lenne szükség ahhoz, hogy visszaszerezzék a népszerűséget. Ez kiélezné a feszültséget a gazdasági elitcsoportokkal, ami szükségszerű.

Valószínű, hogy a jövő nem a pártoké, hanem a horizontálisan szerveződő, rugalmas, alulról szerveződő mozgalmaké, melyeket nem köt a pártfegyelem, és eszmeileg sokrétű kapcsolatrendszerrel rendelkeznek. Új mozgalmak színre lépése következhet be, olyan új eszmékkel, amelyekről ma még nem is álmodhatunk. Az borítékolható, hogy a nép visszahozatala a politikába nélkülözhetetlen a mai demokratikus rend megszilárdításához. Különben a londoni szín vége jön.

A szerző történész, politológus

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.