Kilakoltatott szociáldemokrácia

A hagyományos balközép pártok tehetetlenül szemlélik az elszabaduló négyzetméterárakat, a politikai hasznot ezért egyre több országban a radikális baloldal fölözi le. Németországban a 2021-es választási győzelmét Olaf Scholz szociáldemokrata pártja egyebek mellett annak is köszönhette, hogy az SPD kancellárjelöltje meggyőzően ígérte meg évi mintegy négyszázezer új lakás felépítését. A bürokrácia, a megugró építőanyag-árak és a kamatkörnyezet változása miatt ebből a célkitűzésből csúfos kudarc lett.

A nagyvárosokban az egekbe szöktek a bérleti díjak és az ingatlanárak, ami különösen a túlnyomórészt bérlők által lakott Berlinben idézett elő társadalmi robbanást. A szeptemberi berlini tartományi választáson a Balpárt, a Die Linke pontosan ennek a dühnek köszönhette átütő sikerét.

Miközben a tradicionális pártok piaci ösztönzőkről vitatkoztak, a radikális baloldal aktivistái házról házra járva ellenőrizték a bérleti szerződések jogszerűségét, és nyíltan követelték az óriási ingatlankonszernek kisajátítását. Az SPD nemcsak a hagyományos munkásbázisát veszítette el a szélsőjobboldali AfD javára, hanem a német választók jelentős része szerint mára a legklasszikusabb szociáldemokrata témákat – mint amilyen a megfizethető otthon – sem képes hitelesen képviselni.

Hasonlóan drámai mozgások rázzák meg Dél- és Nyugat-Európát is. Spanyolországban a lakhatási válság országos politikai botránnyá és tömegmozgalommá terebélyesedett: Madridtól Barcelonáig százezrek vonultak utcára az elszabadult lakbérek, a rövid távú turisztikai kiadások és a befektetési alapok térnyerése ellen. A radikális baloldali erők és a bérlői szakszervezetek már lakbérsztrájkot hirdettek, ami hidegzuhanyként érte a kormányzó szocialistákat. Pedro Sánchez miniszterelnök most kétségbeesetten próbál előremenekülni: abban bízik, hogy állami garanciákkal, a spekulatív vásárlások megadóztatásával, valamint az Airbnb-szabályok szigorításával sikerül a lakhatást saját pártja fő kampánytémájává tennie az előrehozott választás közeledtével.

A recept máshol is a rendszerkritikus baloldalt jutalmazza. Ausztriában a sokáig „politikai relikviának” tekintett Osztrák Kommunista Párt előbb Grazban szerzett polgármesteri széket, majd Salzburgban ért el történelmi áttörést azzal, hogy szinte kizárólag a súlyos lakhatási gondokra fókuszált, politikusai pedig fizetésük felét egy lakhatási segélyalapba utalták.

2026. október 8-án Madridban tüntetők gyűltek össze, hogy tisztelegjenek Maricarmen Abascal előtt, a 87 éves nyugdíjas előtt, akinek kilakoltatása országos tiltakozásokat váltott ki Spanyolország krónikus lakhatási válsága miatt, és olyan politikai vitát indított el, amely előrehozott választásokhoz vezetett. (Fotó: Oscar DEL POZO / AFP)

Írországban a Sinn Féin tudta megtörni az évszázados kétpárti váltógazdaságot azzal, hogy a dublini ingatlanhorror veszteseinek, a szülői házban rekedt harmincasok generációjának hangjává vált.

Miért tud a radikális baloldal ott tarolni, ahol a balközép elvérzik? Legfőképpen azért, mert a lakhatási válságra nem lehet technokrata részmegoldásokkal válaszolni. Amikor a fizetés több mint fele elmegy egy penészes garzon bérleti díjára, a választót nem érdeklik a tízéves építésügyi reformok. A radikális baloldal ezzel szemben világos bűnbakokat – ingatlanspekulánsokat és tőkealapokat – nevez meg, és azonnali, drasztikus beavatkozást, bérletidíj-plafont vagy államosítást követel.

Pedig a lakhatás éppen az a terület, ahol az európai szociáldemokrácia visszaszerezhetné megkopott hitelességét. Ehhez azonban kézzelfogható eredményekre van szükség: megfizethető bérlakásokra, kiszámítható bérleti díjakra. A baloldal egykor azt ígérte, a munkából tisztességes életet lehet teremteni. Ha ma egy teljes állásban dolgozó fiatal még egy albérletet sem tud megfizetni, ez az ígéret hitelét veszti. És ezt a hitelességet egyre nehezebb lesz visszaszerezni.