Vető Balázs: A Lánchíd elfelejtett alapítói, avagy a híd többes száma
Százhetvenhét éve, 1849. november 21-én adták át a nyilvános forgalomnak a Lánchidat. A budai hídfő felirata név szerint felsorolja az alapítókat, és azt kéri, hogy emlékezetük éljen a hazában. Érdemes megnézni, kiké élt túl és kié nem.
A Lánchíd budai hídfőjénél, az egyik kőoroszlán talapzatának belső oldalán áll egy felirat arany betűkkel, amelyet kevesen olvasnak végig. Hosszú, régies mondatok sorolják benne a neveket, a rangokat és egy törvénycikk számát, a végén pedig ott áll az a mondat, amely az egészet értelmezi: „Isten áldása legyen e müvön s alapitóinak emlékezete éljen a hazában”. Alapítóinak, többes számban. A hidat mégis egyetlen emberhez kötjük: „Széchenyi lánchíd”, és a legutóbbi felújítás után ez a felirat a talapzatokra is visszakerült. A kőbe vésett többes szám és a talapzaton olvasható egyes szám eltérése nem elírás eredménye.
A táblán a szöveg az uralkodó megnevezésével indul, ahogy az ilyen feliratok szoktak, aztán sorra veszi, ki mit tett, és ahogyan megírták, úgy is kell olvasni: lépésről lépésre, igéről igére. Széchenyi Istvánban „támadt a gondolat”. A nagy hazafi ezután „báró Sina Györgygyel egyesült”, aki a nádorral mint az országos küldöttség elnökével az 1840-es törvény „által helybenhagyott szerzödést kötvén” vállalta a művet. Ennek alapján további bankárok „csatlakoztak a vállalathoz”. Az építmény az angol mérnök „tervei szerint”, helyettese, Clark Ádám „által tiz év alatt vitetett véghez”. Az első helyen Széchenyi áll. A felirat összességében mégis inkább egy részvénytársaság jegyzőkönyvére emlékeztet, mint egy hőslegendára: pontosan rögzíti, ki mit tett hozzá a közös műhöz. A gondolat egy emberé. A mű többeké.
És ez a vállalat nem csak jelképes volt. Az 1836-os törvény kimondta, hogy a hídvámot mindenki, kivétel nélkül megfizeti, vagyis a nemes is, aki addig a hajóhídon ingyen kelt át. Volt is miatta ellenállás, hiszen mégiscsak az évszázados nemesi kiváltság forgott kockán. Tizenkét évvel 1848 előtt ez volt az első rés a rendi kiváltságok falán, és nem forradalom ütötte, hanem egy üzleti terv: a hidat a vámból kellett finanszírozni, vagyis a hosszú évtizedek alatt beszedett hídpénzből. A társaság 1861-ig veszteséges volt, a kockázat oroszlánrészét pedig Sina György viselte, aki bár észszerű szerződést kötött, de aránytalanul nagy kockázatot vállalt. A vámjogot ugyanis nyolcvanhét évre kapták. Erre ma is azt mondanánk, hogy hosszú távú befektetés.
Ha valaki ma maga elé idézi a híd születését, jó eséllyel egy festményt lát: Barabás Miklós nagy vásznát, A Lánchíd alapkőletétele címmel, az 1842. augusztus 24-i ünnepséget. A képen Sina György nyújtja át az ezüst vakolókanalat a nádornak. A festményt a fia, Sina Simon rendelte meg 1857-ben, hatezer forintért; 1864 nyarán állították ki, és nem sokkal később ő ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak. A feliraton a fiú neve nem szerepel; ő a festménnyel írta be a családot a híd történetébe. A pénz tehát ott van a kőben is, a képen is. A kérdés az, hogyan lett mindebből egyetlen név. A híd fél évszázadon át egyszerűen csak Lánchíd volt; a Széchenyi-nevet az átadás ötvenedik évfordulóján javasolták, és a 20. század elején honosodott meg. Azóta a hagyomány úgy beszél róla, mintha az állandó híd ötlete és megvalósítása egyetlen gróf műve volna. Pedig a Sina család nélkül sem híd, sem festmény nem lenne. Ráadásul elfeledett tevékenységüknek ez fontos, bár elég kicsi része.
Sina Simon nevét sokan most hallják először. A 19. század nagy történeti összefoglalói jó esetben egy-egy bekezdést szánnak neki, az iskolai tankönyvekben pedig hiába keresnénk. Holott a korszak legnagyobb mecénása volt.
A család vagyona két nemzedék alatt épült fel. A nagyapa, idősebb Sina Simon görög kereskedőként telepedett le Bécsben, az igazi üzleti birodalmat azonban a fia, Sina György építette fel: kereskedőháza az Oszmán Birodalomtól Nyugat-Európáig ért. Korán felismerte, hogy a jövő a közlekedésé, és a család tőkéjét gőzhajózási társaságokba, vasútba és dunai hidakba fektette. A Lánchíd is ebbe a sorba tartozott. A Sina-bankház a térség egyik legnagyobb befektetője lett, még az osztrák kormány is tőle kért kölcsönt.
Sina Simon 1856-ban, apja halálakor nagyjából nyolcvanmillió forintot örökölt, a vagyon zömét 29 uradalom, több mint 240 ezer hold föld tette ki; ezzel a birodalom egyik leggazdagabb főura lett. A milliókat nem gyarapítani akarta, hanem jó célra fordítani. A következő húsz évben több mint 550 ezer forintot adományozott Magyarországon és Ausztriában, leginkább olyan ügyekre, amelyek évtizedekre szóló hasznot hoztak az országnak. Ott volt a pénze a Magyar Földhitelintézet és a magyar biztosítótársaság alapításánál, a vasút és a gőzhajózás fejlesztésénél, a folyók szabályozásánál; segített létrehozni a Vakok Intézetét és a kereskedelmi akadémiát. A Nemzeti Színház, a Nemzeti Múzeum és a Képzőművészeti Főiskola egyik legbőkezűbb magántámogatója volt. Adott kisdedóvóknak, gyermekkórházaknak, bölcsődéknek és árvaházaknak, árvíz és tűzvész idején az elsők között segített, és a lipótvárosi bazilika, a mai Szent István-bazilika építéséhez is hozzájárult. A Gazdasági Lapok és a Budapesti Szemle évekig az ő támogatásával jelent meg, és művészek sora élt a megrendeléseiből. A legnagyobb tétel mégis az Akadémia palotája volt: 1858 augusztusában nyolcvanezer forintos alapítványt tett rá, és az Akadémia ma úgy tartja számon, hogy ezzel indult el az adakozási hullám.
Görög gyökereit sem tagadta meg. Athénban a csillagvizsgálót még az apja alapította; a fiú felszerelte, és húsz éven át ő fizette az ott dolgozó tudósokat is. Az Athéni Akadémia palotáját teljes egészében a saját pénzéből építtette fel.
Amikor 1876-ban meghalt, az Akadémián elhangzott emlékbeszéd ezekkel a mondatokkal zárult: „S míg a jótetteket jutalmazó hálaérzet ki nem hal azon ezrek kebeléből, kiket segített és megvigasztalt, e sirbolt folyvást őszinte tisztelet és kegyelet búcsúhelye marad, s mig ezen akadémia csarnokaiban a művelt magyar nyelv hangjai zengenek, a többi nagy alapítók során az ő neve is hálásan fog emlegettetni, és pedig annyival inkább, mert ő nem eredetére nézve volt magyar, mint sokan, kik az alapítók tábláján távol, létük által tündöklenek, hanem magyar volt érzelmeiben, magyar volt azon nagyszerű kötelességérzetnél fogva, mely ez ország földének tulajdonosait, e haza áldásainak élvezőit arra inti, hogy tehetségük szerint áldozzanak oly czélokra, melyek a faj fennmaradását s nemesedését biztosítják.”
Ez a mondat máig a nemzeti tőkésosztály legjobb meghatározása: olyan emberek, akik a maguk vagy a családjuk tehetségéből és munkájából gazdagodtak meg, és a vagyonuk egy részét arra fordítják, ami az országot hosszú távon előbbre viszi.
A beszéd jóslat is volt: azt ígérte, hogy Sina Simon neve a nagy alapítók sorában hálával marad fenn. Ez volt a második jóslat. Az első a kőben áll, a budai hídfőn. Hogy miért nem teljesült egyik sem, arra maga az Akadémia ad szemléletes példát. A kétszázadik évfordulón, 2025 novemberében háromnapos nemzetközi rendezvénnyel, több mint száz külföldi vendéggel emlékezett Széchenyi 1825-ös felajánlására; három héttel később a Nádor utcai falon megkoszorúzták a Sina-emléktáblát is. Ez önmagában még csak aránytalanság. Hogy mögötte válogatás áll, nem feledékenység, azt Sina Simon saját élete mutatja meg.
Magyar volt érzelmeiben, mondta róla a gyászbeszéd. A főúri Magyarország mégsem fogadta be. Gödöllőn fogadást adott, hogy a lányait bemutassa a magyar főnemességnek, de nagyon kevesen jöttek el. A főnemesség jó része valószínűleg rangon alulinak tartotta, hogy olyan családdal házasodjon össze, amelynek nagyszülei még a török bazárok világából jöttek. A lányok végül külföldi férjekhez mentek, a család férfiága pedig vele együtt, 1876-ban kihalt.
De a magyar társadalomtörténet is régóta kínál erre magyarázatot. A reformkor óta két társadalom él egymás mellett ebben az országban: az egyik a rangot, a származást és a hűséget tartja számon, a másik a tőkét, a kockázatot és a teljesítményt. Bibó István 1948-ban a magyarországi németségről és zsidóságról írta, hogy „külön társadalma egy rendi elemektől nagyobbrészt mentes, lényegében polgári jellegű társadalom”. Bibó nem a Sinákról beszélt, de a Balkánról Bécsbe települt kereskedőcsaládból lett bankárok helyzete ugyanez volt: akármilyen bárói címet kaptak, ehhez a külön világhoz tartoztak. A nemzeti tőkésosztály, amelyről a gyászbeszéd szólt, ebben a második társadalomban élt, az emlékezetet viszont az első írja. A rendi emlékezet azt jegyzi meg, ami a saját nyelvén olvasható. A gróf, aki egyévi jövedelmét ajánlja fel egy tudós társaság alapítására, a „legnagyobb magyar”, akit a forradalom összetör, és aki a döblingi intézetben vet véget az életének: ez a történet tökéletesen illeszkedik a tragikus nemzeti hősök sorába. A bankár, aki szerződést köt, részvényt jegyez, kamatot számol, és az ország fejlődése érdekében a veszteség kockázatát is viseli, nem illik bele a búsongó nemzeti hagyományba. Kétszáz év alatt a felszín sokat változott. A válogatás szabálya alig.
Hogy ez nem természeti törvény, azt a legjobban az mutatja, hogy máshol másként emlékeznek ugyanerre a családra. Athénban a csillagvizsgáló első épületét ma is Sina-épületnek hívják, az Athéni Akadémia jótevőjeként és alapítójaként tartja számon Sina Simont. Budapesten a híd pesti hídfőjénél álló tér 2011 óta Széchenyi István nevét viseli, Sina Simonnak egy emléktábla jutott, néhány lépéssel arrébb, az Akadémia Nádor utcai épületén.
Ebben a korban épült fel mindaz, amit ma Budapest és az ország jelképeinek tekintünk, a hídtól az Akadémiáig. Alkotóik közismert listájáról mégis hiányoznak azok, akik nem illettek bele abba, amit Bibó István hamis realitásnak nevezett: abba a politikai és társadalmi konstrukcióba, amelyben „a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad”. Ezért bánt velük mostohán a történelmi emlékezet.
2026 tavaszán az Akadémia épületében rendezvényt tartottak ezzel a címmel: „Kik lesznek a 21. század Széchenyijei?” Ahhoz, hogy végre jó országot tudjunk építeni, el kellene kezdenünk a helyes kérdéseket feltenni.
Például azt, hogy kik lesznek a Sinái.
A szerző szociológus és politológus, a Forrás Társadalomkutató Intézet alapítója, a Népszabadság egyik tulajdonosa
Ezt is ajánljuk
Rónay Tamás: Jalta 2.0 helyett fotóesemény lett a sencseni találkozóból
Dobozi István: Mi lesz a trumpizmussal Trump után?
Paár Ádám: Újra eljött a lázadások kora
Révész Sándor: Az érettségi vizsgát nem megreformálni kell, hanem megszüntetni
Ádám Péter: A francia szélsőjobb még soha nem állt ilyen közel a győzelemhez, de a verseny nem lefutott









