Földesi István: Kettős hatalom Amerikában
A novemberi félidős választások alapjaiban rajzolják át az amerikai politikai térképet. A republikánus Fehér Ház és a demokrata többségű kongresszus kényszerű együttélése nem új nemzeti konszenzust, hanem intézményes állóháborút vetít előre. Az ország ugyan, több elemző véleményével ellentétben, nem áll akut válság küszöbén, de a strukturális krízis körvonalai egyre élesebben rajzolódnak ki. A belpolitikai megosztottság éppen akkor köti meg Washington kezét, amikor az Egyesült Államokat belülről a 40 billió dollár felé közelítő államadósság, kívülről pedig Kína gazdasági és technológiai felzárkózása szorítja.
A választói fordulat mögött két fő tényező húzódott meg: a megélhetési költségek miatti gazdasági szorongás és az intézményrendszer működésével szembeni bizalmatlanság. Noha a felmérések szerint az amerikaiak többsége a pénztárcája alapján ítél, a gazdasági nehézségek és a demokratikus normák féltése egymást erősítő protestszavazatokká álltak össze.
A republikánusok visszaszorulása sokkal inkább a kormányzattal szembeni elégedetlenségből fakadt, semmint a demokraták koherens, a realitásokra épülő programjából. A demokrata táboron belül ráadásul erősödik egy radikálisan baloldali irányvonal is. Ennek követelései – a szupergazdagok megadóztatásától az állami ellátórendszerek drasztikus bővítéséig – a mérsékelt centrum számára elfogadhatatlanok. A párt így egyszerre kényszerül lavírozni saját bázisa és a választói többség elvárásai között.
Ez a politikai megosztottság azonnal intézményi patthelyzetet szül a törvényhozás és a végrehajtó hatalom között. A demokrata vezetés a kongresszusi szakbizottságok átvételével a szövetségi kiadások szigorúbb ellenőrzésére, valamint a kormányzati lépések és a korrupciógyanús ügyek vizsgálatára készül. Alkotmányos felelősségre vonással – impeachment-eljárással – azonban senkit sem tudnak majd elmozdítani, mivel ehhez hiányzik a szenátusi kétharmados többség.
A fékek fordított irányban is működnek. Az elnöki vétójog megakadályozza a demokrata törvényhozási ambíciókat, így a többség nem tudja kongresszusi pozícióit közvetlen politikai hasznot hozó szociál- és gazdaságpolitikai törvényekké váltani. A szembenállás első próbája a december 11-i határidő, amelyet még a leköszönő, de január 3-ig hivatalban levő testületnek kell kezelnie. A valódi tesztet azonban a következő évi büdzsé jelenti. Noha a költségvetési tervezetet az elnök terjeszti elő, az amerikai rendszerben ez csupán politikai ajánlás. A tényleges előirányzatokat a Kongresszus írja meg, az elnök pedig a folyamat végén aláírásával vagy vétójával dönt. Ebben a szerkezetben a nagy reformok helyett sokkal valószínűbb a kormányzati leállásokkal fenyegető alkudozások és az átmeneti finanszírozási törvények sorozata.
A washingtoni bénultság azért különösen veszélyes, mert az Egyesült Államok belső gazdasági és társadalmi tartalékai látványosan fogynak. A Kongresszusi Költségvetési Hivatal (CBO) adatai szerint a 40 billió dollárt közelítő bruttó szövetségi adósságállomány évi 1,4 billió dolláros kamatterhe már a védelmi költségvetést is túlszárnyalja, ami drasztikusan szűkíti a pénzügyi mozgásteret. Ezt tetézi az elhasználódott infrastruktúra, a társadalmi polarizáció és az egészségügy hatékonysági válsága: az OECD-statisztikák tanúsága szerint a fejlett világ legmagasabb költései ellenére a születéskor várható élettartam elmarad a legtöbb nyugati országétól. Eközben az amerikai alapkutatási büdzsék is komoly költségvetési nyomás alá kerültek. A feszült helyzetben a gazdasági elit is óvatosabbá válik: az új technológiai szektor vezetői – akik közül többen korábban támogatták a republikánus adminisztráció deregulációs és adópolitikai lépéseit – a megváltozott erőviszonyok közepette kénytelenek újragondolni washingtoni lobbistratégiájukat.
Miközben Amerika a saját belső egyensúlytalanságaival küzd, a külső riválisok ledolgozzák a hátrányukat. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) legfrissebb makrogazdasági adatai alapján folyó áron számított GDP tekintetében az USA ugyan őrzi elsőségét a közel 33 billió dolláros teljesítményével a bő 21 billiós kínai gazdasággal szemben, a reálgazdasági kapacitást pontosabban tükröző vásárlóerő-paritáson azonban már megfordult a sorrend: Kína 44,5 billió dollárra becsült kibocsátása érdemben meghaladja az amerikait, és az OECD felmérései szerint összkiadásai a kutatás-fejlesztésben is utolérték az USA-t.
Az évtizedes kiszervezések nyomán meggyengült amerikai feldolgozóiparral szemben Kína adja a világ ipari kibocsátásának közel egyharmadát, 60–90 százalékban ellenőrzi a kritikus nyersanyagok finomítását, hajógyártó kapacitása pedig nagyságrendekkel nagyobb az amerikainál. Más irányból is szűkül a tér: a stratégiai nyersanyagokat tekintve önellátó Oroszország gyorsan átállt a hadiipari tömegtermelésre. Eközben az Európai Unió egységes piaca révén globális szabályozási hatalommal bír a technológiai szektor felett, India pedig fiatal népességével, mérnöki bázisával és stratégiai autonómiájával vált önálló pólussá.
A belpolitikai mozgástér beszűkülésével a Fehér Ház várhatóan a külpolitika és a rendeleti kormányzás felé fordul, ám ez az út is szűk korlátok közé szorul. Az elnöki jogászok keresik a megoldásokat a bevándorlási szigorítások, a környezetvédelmi lazítások és a vámpolitikai lépések kongresszust megkerülő végrehajtásához. A rendeletek alkotmányos határait azonban a bíróságok jelölik ki. A szenátusi ratifikáció nélkül kötött nemzetközi alkukat pedig egy következő adminisztráció azonnal hatályon kívül helyezheti. Ráadásul a demokrata többségű kongresszus a költségvetési előirányzatok megvonásával és a külügyi bizottsági meghallgatásokkal érdemben fékezheti a végrehajtó hatalom mozgásterét.
Ez a megosztottság közvetlenül gyengíti az Egyesült Államok nemzetközi pozícióit is. A külpolitika korábbi kiszámíthatatlansága és ingadozásai már eddig is próbára tették Amerika szövetségi hitelességét, és szűkítették érvényesíthető képességét. A washingtoni kettős hatalom ezt a bizonytalanságot tovább növeli. Ennek első komoly tesztje a tervezett pekingi csúcstalálkozó lesz: az amerikai elnöknek úgy kell tárgyalnia a vámháborúról, a technológiai korlátozásokról, Ukrajnáról és a tajvani helyzetről, hogy a kínai és orosz vezetők pontosan látják az amerikai hátország megosztottságát és az elnöki ígéretek törvényhozási korlátait.
A megosztott kormányzás kényszere ritkán szül nagyívű nemzeti stratégiát. Sokkal gyakoribb, hogy a felek a következő elnökválasztási kampányra készülve egymás blokkolására törekszenek. Bár az adósságpálya kezelése, az ipari bázis megerősítése és a kínai kihívásra adandó válasz kompromisszumot követelne, a washingtoni realitás ma a taktikai kivárás felé mutat. Ha a Fehér Ház és a kongresszus nem talál legalább technikai szintű együttműködést a költségvetési és kereskedelempolitikai kérdésekben, az Egyesült Államok 2028-ig nem a strukturális problémák megoldásával, hanem annak elodázásával lesz elfoglalva.
A szerző történelem- és alkotmányjog tanár Ashburnbern, Virginiában
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
Ezt is ajánljuk
Huszár Ágnes: Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása jelentős lépés, de csak az első
Lakner Zoltán: A dakota ló megdöglött
Rónay Tamás: Trump és Putyin alkut köthet a megosztott Európa feje fölött
Hompola Krisztina: A miniszterelnök bűnbakot lőtt
Bolgár György: A csillaghullás hete









