Vélemény

Dobozi István: Mi lesz a trumpizmussal Trump után?

A republikánusok katasztrofális választási veresége túlmutat az elnök és pártja kudarcán: a MAGA-mozgalom és a trumpista típusú kormányzás jövőjét is kérdésessé teszi. De vajon a republikánusok valóban szakítani fognak Trump örökségével, vagy csupán új vezetőt keresnek ugyanahhoz a mozgalomhoz?

Dobozi István: Mi lesz a trumpizmussal Trump után?

Hat évvel ezelőtt azt írtam a Népszavában, hogy a 2020. november 3-i elnökválasztáson nem a trumpizmus bukott meg, hanem Donald Trump. Az akkori eredmény indokolta a különbségtételt: Joe Biden legyőzte Trumpot, de a demokraták által remélt nagy áttörés elmaradt, sőt Trump még növelni is tudta szavazótáborát. Három lehetséges jövőt vázoltam fel számára: a visszavonulást, a mozgalmi vezér és királycsináló szerepének betöltését, illetve a Fehér Házba való visszatérést. Az utóbbi kettő egymást követően megvalósult: Trump 2024-ben másodszor is diadalmaskodott. A 2026. november 3-i republikánus összeomlás után azonban már nem lehet változtatás nélkül elővenni a korábbi diagnózist. Nagyon úgy tűnik, hogy ezúttal a választók nem csupán a republikánusok vezető személyéről mondtak ítéletet.

A demokraták a kongresszus mindkét házában fölényes győzelmet arattak, és több hagyományos republikánus fellegvárban is áttörtek, beleértve a kormányzóválasztásokat. Mindez arra utal, hogy Trump elutasítottsága már a Republikánus Párt hagyományos választói bázisán belül is érezteti hatását. Trump neve ugyan nem szerepelt a szavazólapon, politikai felelőssége mégsem kerülhető meg: pártja nagyrészt az ő politikai nyelvén kampányolt. A vereséget kizárólag az elnök vitatott jellemére, modorára, túlzásaira vagy kommunikációjára visszavezetni felületes magyarázat lenne. Az amerikaiak a trumpista hatalomgyakorlást és annak következményeit is büntették. De vajon ezzel a MAGA-mozgalmat és a trumpizmust is elutasították?

 

Az utódlás több, mint személycsere

 

Trump személyes tekintélyre és feltétlen hűségre építő vezér. A MAGA az általa életre hívott politikai közösség, aktivistákkal, médiával és közös ellenségképekkel. A trumpizmus pedig eszmék, indulatok és hatalomgyakorlási módszerek együttese: nacionalizmus, bevándorlásellenesség, protekcionizmus, elitellenesség, kultúrharc, illiberális demokrácia és a vezető személyi kultusza.

Trump ráadásul nemcsak képviseli ezt a politikát, a személye tartja össze annak belső ellentmondásait. A munkavállalók védelmét ígérő protekcionista, a szabályozástól szabadulni akaró milliárdos oligarcha, a háborúellenes választó és a katonai héja egyaránt megtalálhatták Trumpban a maguk emberét. Amíg győzelmeket hozott, a következetlenség politikai rugalmasságnak tűnhetett. A mostani történelmi vereség után azonban ugyanez már irányvesztésként és egy kifulladó politikai kurzus jeleként tűnhet fel. Az utódlás ezért nem pusztán személycsere: azt is el kell dönteni, melyik trumpizmus kövesse Trumpot.

November 3-án mindenekelőtt a trumpizmus kormányzati változata szenvedett súlyos vereséget. Az olcsóbb élet ígérete megélhetési elégedetlenségbe, a béketeremtő önkép szükségtelen katonai kalandokba és az elhúzódó iráni háborúba ütközött. Az elitellenes lázadás hitelét kikezdte a hatalom és a magánérdek összefonódásának és a kormányzati korrupciónak látszata. Ezek nem pusztán az elnöki stílus mellékhatásai, hanem egy olyan kormányzás következményei, amelyben a vezér megérzései és pillanatnyi impulzusai többet nyomnak a latban, mint a körültekintő szakmai mérlegelés és az intézményi ellenőrzés.

Ebből azonban még nem következik, hogy Amerika minden trumpista gondolatot elvetett. A drágaság miatt elpártoló választó továbbra is támogathatja a szigorú határvédelmet, még ha annak végrehajtásában kevesebb hatósági önkényt szeretne is. Az iráni háborút ellenző republikánus éppen az America First ígéretének megszegését és Izrael washingtoni befolyásának túlzott mértékét kifogásolja. A kormányzati korrupciót büntető polgár pedig nem feltétlenül került közelebb a januártól a Kongresszust irányító demokrata elithez. A választási eredmény tehát nem jelentett tételes ideológiai népszavazást. Biztosabban állítható, hogy létrejött a trumpista kormányzást elutasító többség, mint az, hogy tartós, minden fontos kérdésben egyetértő trumpizmusellenes többség született.

 

A választási vereség nem politikai temetés

 

Trumpon kívül a MAGA-mozgalom is veszített: nem tudta megvédeni a republikánusok kongresszusi hatalmát. Egy választási vereség és egy erős mozgalom szétesése azonban két különböző dolog. A törzsbázis kohézióját nem feltétlenül írja felül a rossz kormányzati mérleg. Sőt, a kudarc és az ellenoldal még erősebb elutasítása egyeseket az eddiginél is szorosabban köthet a vezérhez, akiben továbbra is saját mellőzöttségük és sérelmeik képviselőjét látják. Eközben a Trumpot 2024-ben győzelemre segítő, szélesebb választási koalíció felbomolhat körülöttük. Ennek jelei november 3-án már jól láthatók voltak.

Trump elveszítheti többségteremtő képességét anélkül, hogy egy csapásra elveszítené a republikánus jelöltállítást döntően befolyásoló törzshíveit. A választási vereség akkor válik személyes politikai uralmának valódi fordulópontjává, ha a republikánus politikusok túlélési számítása is megváltozik. Eddig attól tartottak, hogy Trump ellenében nem nyerhetnek előválasztást. Most már azt is mérlegelniük kell, hogy vele megnyerhetik-e az országos választást.

 

Trump, a királycsináló

 

A MAGA jövője szempontjából Trump számára fontos cél, hogy ő válassza ki a következő republikánus elnökjelöltet. November 3-a azonban megingatta azt a hitet, hogy választottját biztosan győzelemre tudja segíteni. Befolyása ugyanakkor nem tűnik el egyik napról a másikra, s megmarad a vétóereje. Lehet, hogy nem lesz képes biztosítani kedvence győzelmét az elnökjelöltségért folyó harcban, de megakadályozhatja egy számára elfogadhatatlan republikánus felemelkedését. Egy megosztott mezőnyben a MAGA elkötelezett, hűséges kisebbsége is elegendő lehet ahhoz, hogy befolyásolja az előválasztások kimenetelét. Ezért annak is számolnia kell Trumppal, aki örökölni akarja a MAGA-tábort, még akkor is, ha országos választási megfontolásokból már távolodni kíván tőle.

A mozgalmi vezérség tehát tovább élhet, miközben a királycsinálás képessége fokozatosan gyengül. A pillanatnyilag első helyen álló elnökjelölt-aspiráns, J. D. Vance előtt különösen élesen rajzolódik ki ez a dilemma. Alelnökként részese a Trump 2.0 összességében negatív mérlegének, MAGA-politikusként viszont igényt tart a mozgalom vezetésére és támogatására. Nem véletlen, hogy a vereség után Vance az iráni háborút nevezte a kudarc fő okának. Ebben nemcsak a felelősség áthárítása, hanem egy lehetséges utódlási stratégia is felismerhető: megőrizni a trumpizmus ígéretét, s közben elhatárolódni annak trumpi megvalósításától.

Ez ügyes politikai érvelés lehet, hitelessége azonban korántsem magától értetődő. Vance-nek azt is meg kellene magyaráznia, miért vállalt közösséget azzal a politikával, amelynek következményeit utólag hibásnak tartja. Marco Rubio ezzel szemben rendezettebb kormányzást és a párt választási pozícióinak helyreállítását ígérheti, ám kormányzati szereplőként ő sem indul tiszta lappal. A kérdés nem az, hogy ki tudja a leghívebben utánozni Trumpot, hanem hogy ki képes egyszerre megtartani a mozgalom megrögzött híveit és visszanyerni az elmúlt két évben elriasztott független és más választókat.

 

Milyen lesz a Trump nélkül trumpizmus?

 

2028 után, az elnöki hivatalból való távozását követően háromféle politikai szerep kínálkozhat Trump számára. Maradhat a jobboldal befolyásos mozgalmi vezére, aki megmondja, hogy ki a hiteles örökös. Válhat a republikánus megújulás akadályává, aki a MAGA-táborral fenyegethet minden túlzottan önállósodó utódot. Vagy fokozatosan háttérbe szorulhat, ha a párt támogatói, a donorok és a konzervatív média más politikai központ köré rendeződnek.

A trumpizmus mindeközben vezetőjétől függetlenül is fennmaradhat. Tovább élhet az identitáspolitikában, az elitellenes retorikában, a gazdasági nacionalizmusban és a bevándorláspolitikában. A vezetői kultusz azonban nehezebben örökíthető tovább: Trump vonzerejének egyik sajátossága éppen az, hogy a különböző, gyakran egymásnak ellentmondó törekvéseket személyében egyesíti. Utódjának nemcsak a politikai hagyatékot kell átvennie, hanem azt is bizonyítania, hogy képes egyben tartani az eltérő érdekű csoportokat.

Sok múlik a következő két év kormányzati teljesítményén, az utódjelöltek politikai stratégiáján és azon is, hogy a demokraták tudnak-e élni az új kongresszusi többséggel, beleértve a visszaélések kivizsgálását. Veszélyes lenne összetéveszteni Trump mostani büntetését a demokrata program választói elfogadásával. November 3-án alapvetően protestszavazásra került sor. A demokrata győzelemhez kölcsönkapott szavazók eredményeket várnak: megfizethetőbb életet, kiszámíthatóbb kormányzást és tisztességesebb közhatalmat. Ha a demokraták ismét megelégszenek a morális fölényük hangoztatásával, könnyen újabb esélyt adhatnak annak a politikai vonalnak, amely most súlyos vereséget szenvedett.

Hat éve az volt a kérdés, túléli-e a trumpizmus Trump választási vereségét. Ma már tudjuk, hogy túlélte, sőt visszaröpítette őt a Fehér Házba. A mostani kérdés nehezebb: képes-e a mozgalom tanulni a kormányzási kudarcból, vagy csupán új vezetőt keres lényegében ugyanahhoz a programhoz és hatalomfelfogáshoz? November 3-a Trumpnak, a MAGA-mozgalomnak és a trumpizmus kormányzati változatának egyaránt vereséget hozott, de egyikük számára sem jelent végleges ítéletet. Valódi korszakváltás akkor következhet be, ha a jobboldal már nem egyetlen vezér személyes tulajdonaként működik, a demokraták pedig a tiltakozó többségnek tartós politikai otthont tudnak kínálni. Trump után nem pusztán másik névre van szükség a szavazólapon. Másfajta viszonyra van szükség vezető és választó, hatalom és felelősség között.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.

Ezt is ajánljuk

Szerkesztői válogatás