Galgóczi Eszter: Platformot cseréltünk vagy politikát?
Plüss szívecske, plüss kisvakond – a legfontosabb politikai ügyeket úgy adják elő, mintha csak kisgyermekek volnánk, akiknek apa új játékot hozott. Ugyanakkor sem az isztambuli egyezmény, sem a kiásott milliárdok nem tartoznak a kedves, mosolyogtató mesebonbonok körébe. Ezek nagyon is fontos kérdések, olyanok, amelyeket érdemes lenne végigrágnunk, megbeszélnünk, meghallgatni az egyik és a másik álláspontot, hogy a végén meg tudjuk emészteni azt, hogy mi vezetett az elmúlt 16 évhez, mi az, amit nem akarunk többé, és hogyan teszünk közösen azért, hogy ne történhessen meg újból, soha. Erről szólna az ígért társadalmi párbeszéd, és így juthatnánk el a vágyott rendszerváltáshoz.
Persze, semmi sem tökéletes, de kétségtelen, hogy április 12. óta eggyel jobb hellyé vált Magyarország, ebben egyetérthetünk, de: akkor meg mi a baj?
Köszöni a türelmet, számíthatunk rá, bár velünk ünnepelhetne – így foglalja össze Magyar Péter plüss szívecskével a kezében a Facebookon, hogy mekkora ajándék a nőknek az isztambuli egyezmény ratifikációja. És persze, mi tagadás, valóban történelmi pillanat Magyarországon, hogy egy kormány végre elismeri a nők elleni bántalmazás rendszerszintű problémáját, és át akar ültetni a gyakorlatba olyan cselekvési terveket, amelyek segítik a bántalmazás felismerését, segítséget nyújtanak az áldozatnak, elszámoltatják a bántalmazót. Valóban történelmi jelentőségűnek számít ma, ha egy kormány felismeri, hogy szakpolitikai ágazatok között együttműködésre van szükség ahhoz, hogy biztonságosabb hely legyen az ország.

A szívecskés póz kizárólag azért válhat történelmivé, mert a Fidesz a migránsokra és genderre hivatkozva kizárta a párbeszéd, no meg persze a vita lehetőségét, kizárta, hogy meghallgassa az érintettek véleményét, és a fejünk felett döntött arról, hogy mely jogszabályok védenek megfelelően, melyek nem. Azt sugallták, hogy ők jobban tudják nálunk, milyen szörnyek élnek az ágyunk alatt, de pánikra semmi ok, majd ők megvédenek bennünket. Bonyolult kérdések ezek, ne is foglalkozzunk velük, mi csak törődjünk a családi ügyekkel, főzzünk, vasaljunk.
Ezzel szemben az új kormánytól ajándékba kapjuk a nőjogokat, szívecskés rózsaszínűen, afféle kedves kis meglepetésként, mintha nem elidegeníthetetlen jogunkról volna szó: a méltóságteli lét, a biztonságos élet alapvető feltételéről. És bár nagyon fontos volna, hogy beszéljünk minderről, de azért a kisvakond mégiscsak viccesebb, az isztambuli egyezményről szóló beszélgetést – és a mellette bejelentett szívhangrendelet-módosítást, illetve a vénykötelesség elterelését – mintha elástuk volna valahol Kisvárda környékén abban a pillanatban, hogy felfoghatatlan mennyiségű készpénz került elő a föld alól, no meg madáretetőből meg még ki tudja, honnan. Óh, valóban, mennyire szórakoztató, gyerünk, irány a játékbolt, elő a kisvakondot, és kezdődhet az új szórakoztató mese az emberről, aki annyira hülye volt, hogy még csak rendesen el sem tüntette a csendben eltett milliárdjait.
Mert tényleg jobb hellyé válik Magyarország, ha foglalkozunk a bántalmazott nőkkel. És valóban jobb hellyé válik, ha elszámoltatjuk azokat, akik a közösből kiloptak elkölthetetlen mennyiségű pénzt, amellyel ezreken, tízezreken lehetett volna segíteni. Viszont a jobb hellyel együtt megkaptuk a szívecskét és a kisvakondot is. Cuki pofák.
A közösségi médiára áttelepült politikai kommunikáció törvényszerűsége, hogy a legfontosabb politikai kérdések pár mondatba összesűrűsíthető nüansszá zsugorodnak, jobb esetben egyperces videóvá. Egy mém, s már mindenki tudja, miről van szó. És április óta nem sírva vigadunk, hanem mosolyogva, gyakran meg káromkodva nézzük, ami történik. A politikai elit maga gyártja a tartalmat. Mi pedig gyermeki lelkesedéssel vagy épp ellenkezőleg, a 16 év minden keserűségével reagálunk a posztokra.
Persze, ilyen a világ, a politikusok alkalmazkodnak ahhoz a felülethez, ahol a legtöbb embert elérik. De azért az talán mégsem mindegy, hogy a platform logikáját igazítja a politikai üzenetéhez, vagy a politikai üzenetet a platformlogikához. A kettő között van különbség, mint hogy aközött is, hogy bonyolult történeteket röviden, de érzékletesen, figyelemfelhívó módon osztunk meg, vagy pedig rendkívül egyszerű üzenetként tálalunk, mintha semmi gondolkodnivaló nem is volna bennük.
Kétségtelen, hogy ez utóbbi sokkal kényelmesebb, de akkor oda a társadalmi párbeszéd, oda a szakpolitikai gondolkodás, a végeredmény könnyen tapintható redukcióját szemléljük pár másodpercig, aztán robogunk a következő ügy felé, pontosabban: annak felszíne felé, amit majd kapargathatunk.
Ez közös ügy. A politikai kommunikáció nem csak az adott politikusok ügye, hanem a miénk, befogadóké is. És ha azt akarjuk, hogy ezek az ügyek ne legyenek tabusítva, akkor lehetőséget kell teremtenünk a véleményformálásra, az aktív cselekvésre. A közös platformon kifejezett egyéni érzelem önmagától nem válik cselekvéssé.
Orbán Viktor azt mesélte nekünk, hogy milyen szörnyektől kell megvédeni minket, Magyar Péter pedig a százfejű sárkány épp soros fejét teszi le elénk nap mint nap. Ez utóbbi, természetesen jobb, mint egy feltálalt és kitalált világban élni, de még messze járunk attól, hogy a plüss szívecskéktől eljussunk a szívhangig, ahhoz például, hogy miért csak módosították és miért nem törölték el a rendeletet.
Ezt is ajánljuk
Dobozi István: Mi lesz a trumpizmussal Trump után?
Paár Ádám: Újra eljött a lázadások kora
Révész Sándor: Az érettségi vizsgát nem megreformálni kell, hanem megszüntetni
Ádám Péter: A francia szélsőjobb még soha nem állt ilyen közel a győzelemhez, de a verseny nem lefutott
Földesi István: Kettős hatalom Amerikában









