Paár Ádám: Újra eljött a lázadások kora
1801-ben Milánóban kinyomtattak egy könyvet, amelynek címlapján az szerepelt: Történelmi esszé az 1799-es nápolyi forradalomról. A könyv jelenkortörténeti munkának tekinthető, hiszen szerzője nemcsak történetíró volt, hanem politikai aktivistaként a címben szereplő esemény résztvevője. Bevallottan nem a történések hűvös elemzése, hanem a forradalom lángjának megőrzése, az olvasók lelkesítésének és fölháborításának vágya vezette Vincenzo Cuoco (1770-1823) nápolyi történész, politikai gondolkodó tollát.
Cuoco a köztársaság bukásán elmélkedve különbséget tett az aktív és a passzív forradalmak között. Az előbbiek közvetlenül a nép érzületéből és vágyából táplálkoznak, ezáltal a forradalmi erők szerves kapcsolatot ápolnak a néppel. Az alulról érkező közvetlen népi nyomás nem garantálja önmagában ezen forradalmak sikerességét, de győzelmükre jelentős esély kínálkozik.
A szerző passzív forradalomnak azokat a forradalmakat nevezi, amelyekben egy kis létszámú elit játszik tevékeny, kezdeményező szerepet. A Parthenopéi Köztársaság vezetői egytől egyig művelt, jómódú emberek voltak, akik a felvilágosodás elvein nevelkedtek, ezért Montesquieu, Voltaire és Rousseau filozófiáját akarták átültetni a gyakorlatba. Mivel arisztokraták és nagypolgárok voltak, nem rendelkeztek tudással a szegény néprétegek, a parasztok, a halászok, a lazzari-nak nevezett csavargó, munkanélküli, vagy alkalmi munkákból élő réteg (Marx és Engels majd lumpenproletáriátusnak nevezi) életéről, vágyairól.
Így, Cuoco szerint, már önmagában feszültség húzódott a kisszámú, művelt, forradalmi érzületű elit és a saját szokásvilágában élő szegény néprétegek között. Előbbiek a monarchiában és az egyházban a zsarnokságot, valamint a tudatlanság és a babonák terjesztőjét látták, utóbbiak viszont két erőt, amely egyedül képes gátat vetni a főnemesség, a földesurak önkényének. Ezért a széles néptömegek 1799-ben a monarchia és egyház oldalára állva az ellenforradalom társadalmi bázisává váltak.
Ami 1799-ben Dél-Itáliában bekövetkezett, az még sokszor előfordult a történelemben: 1846-ban a galíciai parasztok lemészárolták a liberális földesuraikat, két évvel korábban meg a Velencéből a dél-itáliai Calabria tartomány Cosenza városába hajózó Bandeira fivéreket adták a parasztok zsandár-, és végső soron hóhérkézre. A parasztok nem értették, mit keresnek itt ezek az idegen dialektust beszélő északiak, de látták, hogy fegyverük van, tehát, gondolták, semmi jót.
1874-ben az orosz narodnyikok („nép közé járók”) közül 770-et maguk a parasztok adtak át a hatóságoknak. Nem véletlen, hogy az orosz forradalmárok, köztük Lenin, tartottak a néptől, és nem széles népfelkekésekben, hanem hivatásos forradalmárok kicsiny, jól szervezett, titoktartó, mindenre elszánt csapatának felvilágosító és aknamunkájában bíztak. A néptől való félelem érzületéből egyenesen következett a bizalmatlanság, a parasztellenesség, ami mélyen beépült az értelmiségi, főleg fiatal egyetemista és középiskolás forradalmárok gondolkodásába.
Mindezek eszünkbe juthatnak a nyugat- és dél-európai városokat elöntő lázongások láttán. A párhuzamos tiltakozások, amelyek Párizs, Madrid, Firenze, Milánó, Berlin és Tirana közterületein zajlanak, fölidézik a historikus számára a nagy európai forradalmi időszakokat: 1848-at és 1917-et. Ebben a két évben a hatalom elleni tiltakozások, utcai tömegmozgalmak, sztrájkok százezres tömegben, és több országban, több városban zajlottak egyszerre. A tiltakozó akció alulról szerveződik, és főleg a helyzetüket kilátástalannak érző fiatalok tartják mozgásban. Nem szerveződtek (még) párttá, nem termeltek ki koherens nézetrendszert (talán nem is áll szándékukban), amely megalapozna egy pozitív jövőképet. Egyelőre a haragot látjuk.
A forradalmak sok rombolással jártak, ahogy az ellenforradalmak is. Ám volt egy olyan forradalmi átalakulás, amely valóban jobb világot hozott létre. Az 1917-20-as forradalmi hullám eléggé megrettentette az eliteket több országban, hogy komolyan foglalkozzanak a társadalmi egyenlőtlenségekkel. A bolsevik hatalomátvétel, de bizonyos mértékig már az 1917 márciusi forradalom is, amelynél a világháborús szenvedések hatására spontán katona- és parasztlázadások játszották a katalizáló szerepet, a bolgár Földművesszövetség parasztforradalma, a bajor, magyar és ír tanácsköztársaságok, a svédországi, dániai és franciaországi lázongások, az olaszországi gyárfoglalások mind-mind szerepet játszottak abban, hogy a mérsékelt parlamenti pártok és politikai erők nyitottá váltak mélyreható társadalmi reformok iránt.
Skandináviában a később jóléti társadalomnak nevezett modell alapjait már a két háború között lerakták, több ország bevezette a munkanélküli-segélyt, és lendületet kapott a választójog széles körű kiterjesztése.
A II. világháború után a „soha többé” ígérete jegyében francia, nyugatnémet, angol, holland, belga és olasz politikusok sora állt ki az európai béke és kohézió mellett. Ennek következtében minden országban olyan mélyreható reformok indultak, amelyek elképzelhetetlenek voltak kétszáz évvel korábban. Széles társadalombiztosítási rendszer, ingyenes állami egészségügy és közoktatás épült ki, az állami lakásépítés meglódult, néhány nyugat-európai országban államosítások is történtek, a legradikálisabb mértékben Nagy-Britanniában. A kormányok megadóztatták a nagy vagyonokat, Nyugat-Németországban például a teherkiegyenlítési törvény jegyében.
Svédországban Népotthonnak (Folkhemmet), Nyugat-Németországban – Alfred Müller-Armack közgazdász kifejezésével – szociális piacgazdaságnak, másutt szociális kapitalizmusnak nevezték a jóléti társadalom modelljét. Az Egyesült Államokban a New Deal jelentette azt a reformfolyamatot, amely párhuzamba állítható Európa jóléti társadalmainak kialakulásával.
A nyugat- és észak-európai jóléti társadalmak kialakulásával kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy az 1950-70-es években még létezett az osztály- vagy rétegkötődés. Vagy legalábbis volt relevanciája az osztálykötődések említésének. Azért sem lehetett kitérni széles reformigények kielégítése elől, mert volt öntudatos munkásosztály, amely kész és képes volt mint közösség, mint osztály föllépni az érdekeiért.
Mára a munkásosztály a szó klasszikus értelmében feloldódott, miként valamennyi osztálykötődés. A nagy pártokat, például a német Kereszténydemokrata Uniót és a Szociáldemokrata Pártot, egyre nehezebb megkülönböztetni egymástól, és külön-külön a gazdasági elittől. Ugyanakkor e pártok eloldották a kapcsolatukat szervezeti-intézményes és eszmei értelemben a munkásosztálytól, a mezőgazdasági népességtől, és egyebek mellett, a fiatal munkavállalóktól. Másrészt a posztmodern utáni kapitalizmusba belenővő generációk szenvednek attól, hogy nincsenek biztos pontok, biztos keretek az életükben. Azt látják, hogy a jóléti társadalom vívmányait lebontják minden országban, a kormányok takarékoskodnak a közszolgáltatásokon, és a jövő kilátástalan.
Ha az aktív és passzív forradalmiság különbségéből indulunk ki, akkor a mostani lázongások se nem aktívak, se nem passzívak. Tény, hogy a tiltakozások mögött társadalmi nyomás van, ám jelenleg nem látszik az az elit vagy értelmiség, amely az 1950-70-es évek kereszténydemokrata, szociáldemokrata, keresztényszociális és liberális közgazdász-, szociológus- és politikusnemzedékéhez hasonlóan tenni akarna annak a jóléti társadalomnak a megalapozásáért, amely biztosítaná a fiatalok jövőjét.
Reformokat megtenni hatalomban lehet, de a lázongók éppenséggel hatalomellenesek. Ezt a gordiuszi csomót nehéz átvágni. Emiatt egyelőre megjósolhatatlan, hogy lesz-e a lázongásokból új eszmerendszer, és egy új forradalmi átalakulás, amely megalapoz egy pozitív jövőképet.
A szerző történész, politológus
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
Ezt is ajánljuk
Révész Sándor: Az érettségi vizsgát nem megreformálni kell, hanem megszüntetni
Ádám Péter: A francia szélsőjobb még soha nem állt ilyen közel a győzelemhez, de a verseny nem lefutott
Földesi István: Kettős hatalom Amerikában
Csáki György: Minden idők legdrágább házasságtörése mutat rá a vállalati naprendszer-modell kockázataira
Huszár Ágnes: Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása jelentős lépés, de csak az első









