Belföld

Ügynökkalauz, avagy beavatás a hálózati iratok rejtelmeibe

Előfordult, hogy olyanokról is kiállították az együttműködést igazoló 6-os kartont, akiknek a beszervezése meghiúsult. Másfelől van egy jel, amely arra utal, hogy az illető készített írásos jelentést: akkor is, ha már maguk a jelentések nem fellelhetők.

Ügynökkalauz, avagy beavatás a hálózati iratok rejtelmeibe
Fotó: Flajsz Péter / Népszabadság

Csigalépcsőn megyünk le a pincében lévő irattárba az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) nyílt napján, az egyik programon, amit abból az alkalomból rendeztek, hogy harminchat év elteltével nyilvánosságra kerültek az ügynökakták. Legalábbis az a részük, amit nem pusztítottak el.

Az épület hajdan magánpalota volt – tudtuk meg a látogatók csoportját vezető Kőrös Annamáriától, az ÁBTL osztályvezetőjétől –, a harmincas években lett a Belügyminisztérium tulajdona. Aztán sokáig így is maradt, majd az Országgyűlés döntése nyomán az 1997-ben alapított Történeti Hivatal költözött ide. Ennek jogutódja 2003-tól az ÁBTL.

 

Negyvenöt hosszú év

 

A fémvázas polcokon fehér dobozok sorakoznak, azokban az államszocializmus ügynökmúltjának lenyomata. A levéltár legnagyobb raktárában járunk, ahol a teljes iratanyag csaknem harmada található – kezdte Kőrös Annamária. Az ÁBTL az 1944 decembere és 1990 februárja között keletkezett dokumentumokat őrzi, mármint azokat, amelyek a politikai rendőrséghez kötődnek. Már a rendszerváltáskor nagy igény volt arra, hogy ezek az iratok külön intézetbe kerüljenek, ahol lehetőség van a kutatásukra – idézte fel az osztályvezető.

A levéltár alakulása óta az iratanyag mennyisége közel megduplázódott, elsősorban annak a 2003-as törvénynek köszönhetően, amely előírta a szolgálatoknak, hogy felül kell vizsgálni az 1990 előtti minősített iratokat. Azokat, amelyek titkosítása már nem volt indokolt, át kellett adni az ÁBTL-nek. A raktárat, ahol vagyunk, ugyancsak a 2003-as törvény alapján beszolgáltatott iratok miatt kellett kialakítani. Olyan mennyiség érkezett ugyanis, hogy új helyiségre volt szükség.

 

Fotó: Flajsz Péter / Népszabadság

 

Ami a tárolást illeti: az iratok nagy része rossz minőségű papíron készült az ötvenes-hatvanas években. Napfénytől elzárva, állandó hőmérséklet és páratartalom biztosítása mellett kell őrizni a dokumentumokat, savmentes dobozokban. Az iratokat folyamatosan digitalizálják, több mint 10 millió oldallal ez már meg is történt. Van olyan dosszié, amit az elmúlt 30 évben szinte minden héten tanulmányozott valaki – számolt be Kőrös Annamária. Ha nincs digitalizáció, a papírok már rég elporladtak volna. A többi levéltárhoz képest az ÁBTL kicsinek számít, a feldolgozottsága viszont a legnagyobb az országban.

 

Próbálták eltüntetni a nyomokat

 

Csak hozzávetőleges adatok vannak arról, hogy az eredetileg keletkezett állambiztonsági iratokból mennyi maradt fenn. Nagymértékű iratpusztítás történt például 1956-ban, amikor a forradalmárok a legtöbb megyeszékhelyen szerették volna megszerezni az állambiztonsági papírokat, a forradalom leverése után pedig a visszatérő operatív tisztek próbálták eltüntetni a jogsértések írásos nyomait. A hatvanas években elsősorban a volt kommunista vezetők elleni koncepciós perek iratait semmisítették meg, valamint folyamatosan felülvizsgálták és selejtezték a papírokat. A rendszerváltáshoz közeledve ismét kampányszerű iratmegsemmisítés történt – hozta fel az osztályvezető a Dunagate néven elhíresült botrányra.

Bár az iratanyag töredékesen maradt fenn, az állambiztonság működése ebből is kirajzolódik. Az állambiztonság célja mindig a politikai jellegű bűncselekmények felkutatása volt: köztörvényes bűncselekmények felderítésével nem foglalkozott, csak akkor, ha azoknak valamilyen politikai vonatkozása adódott. Amikor felmerült a politikai bűntett gyanúja, az első irat, ami keletkezett, az „előzetes ellenőrző dosszié” volt. Ebbe bekerültek azok az adatok, amelyek arra utaltak, hogy ilyen típusú bűncselekmény történhetett.

 

Fotó: Flajsz Péter / Népszabadság

 

Ha a vélelem bizonyossággá vált, akkor elindult az operatív vizsgálati rész, amelynek során titkos eszközökkel próbáltak meg információkat szerezni az adott személyről, csoportról vagy objektumról (intézményről). A csoportok között Kőrös Annamária ifjúsági csoportokat, szerzetesrendeket, kisegyházakat említett példaként, vagy a független mozgalomként alakult Dialógus békecsoportot.

Az operatív dossziék iktatókönyve fennmaradt: mintegy 20 ezer ilyen dossziét nyitottak. Ebből a rendszerváltás környékén 6 ezer semmisült meg, elsősorban a nyolcvanas évek iratanyaga. Az összes egyetemnek és főiskoláknak volt operatív dossziéja, ezek iratanyaga már szintén nincs meg.

 

A hálózat lényege

 

Az operatív dosszié megnyitása után ellenőrizték azt a vizsgálandó személyt, aki az adott csoporthoz vagy intézményhez tartozott. Megnézték, hogy szerepel-e az illető az operatív nyilvántartó rendszerben. Ebbe a Rákosi-korszakban egymillió – személyes adatokkal kiegészített – nevet iktattak, megjelölve a nevekhez kapcsolható ügyeket. Nem kellett bebizonyosodnia annak, hogy valakinek ténylegesen van-e rendszerellenes megnyilvánulása vagy cselekedete. Ahogyan Kőrös Annamária fogalmazott: gyakorlatilag az egész társadalmat ellenségnek tekintették.

Mivel ezt a nagy mennyiségű iratanyagot nem tudták kezelni, később csak azon személyek esetében nyitottak ilyen operatív kartont, akikről bizonyíthatóvá vált, hogy részt vettek valamilyen „államellenes cselekedetben”. Az operatív eszközök közé tartoztak a különféle lehallgatások, személykövetések, levélellenőrzések, titkos házkutatások.

Az operatív megfigyelésbe – itt érkezünk el az ügynökökhöz – bevonták az úgynevezett „humán erőforrást” is. Ezt nevezik hálózatnak, amelyet azok a személyek alkottak, akiket titkos együttműködés keretében, szervezett módon rávettek arra, hogy egy operatív tiszt felügyelete alatt jelentéseket adjanak másokról.

A most nyilvánosságra hozott iratok ezekhez a személyekhez köthetőek. Nem kizárólag ők szolgáltattak információkat. Egy postást például nem biztos, hogy beszerveztek, hanem csak alkalomszerűen megkerestek. A hálózat lényege – nyomatékosította Kőrös Annamária –, hogy szervezetszerűen történt az együttműködés.

 

Telefonvonalakkal, segédanyagokkal és beszélgetésekkel segítik az ügynökakták feldolgozását

 

A szervezetszerűség az jelenti, hogy az illetőről „beszervezési dossziét” nyitottak (februárban ezek kerülnek fel a Nyitott Akták oldalra). Részletes környezettanulmányt készítettek arról, akit próbáltak beszervezni. A környezettanulmány után beszervezési tervet állítottak össze, ami azt a folyamatot írta le, amelynek révén az adott személyt bevonják a hálózatba. Aztán következett az első találkozó, amihez valamilyen indokot kellett kitalálni. Előfordult, hogy tanúként behívták az illetőt a rendőrségre, majd a tanúkihallgatás előtt közölték vele, hogy vagy együttműködik, vagy vádlott lesz belőle. Egy-két óra alatt rávezették, hogy mit is szeretnének tőle. Ha hajlandó volt együttműködni, és aláírta az együttműködési nyilatkozatot, akkor kiállították róla az úgynevezett 6-os kartont.

Volt példa arra is, hogy olyanokról készült 6-os karton, akiknek a beszervezése meghiúsult. Sajnálatos módon azonban nem biztos, hogy ez kiderül a 6-os kartonból – közölte az osztályvezető. Megmutatta és kinyitotta azt az irattartó szekrényt is, ahol dobozokba rendezve őrzik a 6-os kartonokat. Egy papírlapról beszélünk, aminek két oldala van: az első oldalon az adott személy civil adatai szerepelnek, továbbá foglalkozása, munkahelye, iskolai végzettsége. A másik oldalon az, hogy mikor szervezték be, ki hajtotta végre a beszervezést és az milyen alapon zajlott. Utóbbi árulkodik az illető hálózati munkájáról is, bár – tette hozzá Kőrös Annamária – ez az adat se teljesen egzakt. A szolgálatok gyakrabban állították azt, hogy „hazafias alapon” szerveztek be valakit, mint ahányszor az megfelelt a valóságnak.

 

A pénz nem volt szempont

 

Különböző pressziók, erkölcsi vagy politikai szempontból kompromittáló adatok alapján is beszerveztek embereket. Az 1956-os forradalom után a politikai ok volt a jellemző. Az „anyagi megfontolás” kevés esetben volt a beszervezés alapja. A 6-os kartonra felkerült az is, hogy milyen vonalon foglalkoztatták az illetőt: ifjúsági elhárításban, egyházi, ipari vagy mezőgazdasági területen. Gyakori volt a határvédelem. Tartalmazta a 6-os karton a H-számot, az illető hálózati számát is, amit a karton kiállításakor kapott.

 

Nem látták a véget, még 1989-ben is próbáltak beszervezni 16 éves fiúkat III/III-as ügynöknek

 

Amennyiben az illetőnek volt „munkadossziéja”, tehát később jelentéseket adott és ezek a jelentések bekerültek az irattárba, akkor a beszervezett személy kapott egy M-számot is. Lehet, hogy a kérdéses munkadosszié már nem fellelhető, de az M-szám utal arra, hogy készült valamilyen írásos jelentés. Amúgy a meglévő munkadossziékat nem fogják közzétenni, mert azokban sok a szenzitív, érzékeny adat az áldozatokról. Az információs szabadság részeként viszont ezek az adatok is hozzáférhetők lesznek, amennyiben valaki saját magára vagy valamelyik családtagjára vonatkozóan ad be kérelmet.

A 6-os karton alján szerepel egy kódszám is. A 01-es azt jelenti, hogy szigorúan védett az illető személye, a 04-es élő hálózati személyt jelöl, a 07-es pedig azt, hogy az illetőt kizárták a hálózatból.

A 6-os kartonok mellett most – egyebek között – a mágnesszalagokon tárolt adatok is nyilvánosságra kerültek. A Belügyminisztérium a hetvenes évektől kezdve különféle számítógépes adatbázisokat hozott létre. Közöttük operatív nyilvántartó kartonok voltak, igazgatásrendészethez tartozó vagy hálózati adatbázisok. Időről időre ezeket mentették mágnesszalagokra, amelyek azonban kevesebb információt tartalmaznak, mint a 6-os kartonok.

 

Fotó: Flajsz Péter / Népszabadság

 

A Rákosi-rendszerben – mondta végül Kőrös Annamária –, ha úgy érezték, államellenes cselekedet történik, akkor a hálózati személyeknek feladata volt, hogy provokálják azokat, akik részt vesznek a cselekményben. Így akartak minél könnyebben politikai ügyet kreálni. A Kádár-korszakban, főleg a megtorlás utáni években, inkább a csoportok szétzilálása volt a cél. Próbálták lejáratni a vezetőket, belső ellentéteket szítani, bomlasztani a közösséget. Ha azonban úgy ítélték meg, elegendő iratmennyiség gyűlt össze ahhoz, hogy bizonyítható legyen az államellenes cselekmény, akkor átadták az ügyet a nyomozó hatóságnak.

Ezt is ajánljuk

Szerkesztői válogatás