Gál Mária: Választás Izraelben – A Bibi vagy Tibi dilemma újra aktuális

„Bibi vagy Tibi” szlogennel kampányolt a 2019. áprilisi választások előtt az Izraelben csak Bibiként emlegetett Benjamin Netanjahu, akkor is hivatalban lévő miniszterelnök pártja. A mumusként megjelenített Tibi pedig az ország akkori legismertebb arab politikusa, Ahmed Tibi, a Ta’al (Arab Mozgalom a Megújulásért) nevű izraeli arab nacionalista párt elnöke volt. Tibi 1999 óta parlamenti képviselő, de sem 2009-ben, sem máskor nem indult Netanjahu kihívójaként. Bibi legerősebb ellenfele egy korábbi vezérkari főnök, a tisztséget 2011-2015 között betöltő Beni Gantz, a centrista, liberális cionista Kék-Fehér párt vezetője volt.

Mindenek ellenére a Likud az „arab veszéllyel” kampányolt, azt a képet sugározta, hogy a Netanjahu vezette erős jobboldal a biztonság garanciája, vele szemben egy gyenge, az arabokkal szövetkező baloldallal áll, szövetségben a „Mister Biztonság”, azaz Netanjahu ellen, 2016 decemberében indult többszörös korrupciós nyomozást és vádemelést támogató ellenséges médiával. 

Bibi végül nyert 2019-ben, és Izrael történelmének leghosszabb ideig, immár 19 éven át kormányzó miniszterelnöke, a nagy túlélő, a mostani választást is behúzta. Nem szerzett többséget, de így is jó esélye van arra, hogy hatalomban maradjon. Ugyan még nem tudható a keddi szavazás végeredménye, mert az úgynevezett dupla borítékok – a hadsereg, a börtönök, a kiküldetésben lévő diplomaták stb voksai –, mintegy 480 ezer szavazat megszámlálása hátra van, de ezek nem tudják gyökeresen átrendezni az erőviszonyokat annak ellenére sem, hogy ezek között aligha található vallási vagy arab pártot támogató szavazat. Mintegy 10 mandátum sorsa nem dőlt még el, a Netanjahut támogató blokknak pedig 8 mandátum hiányzik a kormányalakításihoz szükséges 61 fős többséghez, de az izraeli sajtó lehetetlennek tartja, hogy ezt a háredik katonai szolgálat alóli mentességét saját politikai túlélése érdekében fenntartó Netanjahu mögötti koalíció össze tudná hozni a súlyos emberhiánnyal küszködő hadsereg soraiból. 

Külső szemmel nézve talán nehezen érthető a kialakult patthelyzet, hiszen a Netanjahut leváltani kívánó pártok összességében kényelmes, 67 mandátumos többséggel rendelkeznek. Csakhogy ebből 19-t az arab pártok birtokolják. Vagyis ezúttal valóban helytálló a „Bibi vagy Tibi” dilemma. A Gadi Eisenkot volt vezérkari főnök nevével fémjelzett cionista ellenzék vagy együttműködik mindkét arab formációval, vagy hivatalban tartja Netanjahut. Más alternatíva nincs, mert amint az utóbbi évtized kálváriája igazolja, egy újabb előrehozott választás sem hozna alapvetően más erőviszonyokat. Izrael lakosságának több mint 21 százaléka arab/palesztin, 14,3 százaléka ultraortodox, miközben a 64 százaléknyi cionista többség két egymással szemben álló táborra és számtalan pártra oszlik. Bárhányszor ismételnék meg a választást, a demokratikus jogállami keretek és az egyenlő szavazati jog fenntartása mellett a politikai erőviszonyok nem változnának meg, amíg a lakosság egyötödét képviselő pártokat kizárják a politikai együttműködésből. 

Az ilyen együttműködés nem lenne teljesen precedens nélküli, a korábbi munkáspárti kormányok alatt is volt rá példa, külső parlamenti támogatás formájában, és a közelmúltban is volt hasonló – a most 7 mandátumot szerzett mérsékelt iszlamista párt, a Ra’am 2021-ben már hivatalba segítette az alig egy évig regnáló Bennett-kormányt. Az akkori, ugyancsak a Netanjahu leváltására összeállt sokszínű tűz-víz koalíció nem a Ra’am miatt omlott össze, hanem amiatt, hogy a Likud átcsábított néhány törvényhozót. Ezúttal azonban nemcsak a Ra1am, hanem a három arab párt – a Tibi vezette arab nacionalista Ta’al, a kommunista arab-zsidó Hadas illetve az arab nacionalista Balad alkotta – választási szövetség, a Közös Lista vezetői is jelezték, hogy készek segítséget nyújtani a szélsőjobbra támaszkodó Netanjahu és kormánya eltávolításához.

Ettől az együttműködéstől azonban nemcsak Eisenkot, hanem Naftali Bennett és Avigdor Lieberman is mereven elzárkózik, utóbbi már a „nemzeti egységkormány”, azaz a Netanjahuval való közös kormányzás lehetőségét is felvetette. Lieberman elvi alapon elhatárolódik az arab pártoktól, ő nyíltan nemzetbiztonsági kockázatnak tekinti az arab politikusok beemelését a kormányzatba. Bennett, noha ő már kormányzott arab párt külső támogatásával, egyelőre nem magyarázza elzárkózását, Eisenkot pedig olyan feltételekhez köti az együttműködést, amelyet teljesíthetetlennek tekintenek az arab formációk. A volt vezérkari főnök azt kéri, hogy az arab pártok nyilvánítsák terrorszervezetnek a Hamászt, amire ezek nem hajlandók. A 2023-as terrortámadást ugyan elítélték, az erőszakot is elítélik, de a Hamászt szabadságharcos és nem terrorszervezetnek tekintik, az ő szemükben a gázai terrorcsoport egy radikálisabb palesztin frakciónak számít, amely a palesztin nép része.

Az ellenzéki koalícióból mindeddig csak Jair Golan, a Demokraták elnöke szólította fel nyilvánosan az arab pártokkal való közös kormányalakításra az ellenzéki partnereit. A civil társadalomban viszont sokkal erősebb a nyitásra és együttműködésre való hajlam. Zsidó írók, költők, színházi alkotók, képzőművészek és újságírók közös felhívásban sürgetik a Netanjahuval szemben álló zsidó és arab politikai erők összefogását. A felhívás kezdeményezői szerint történelmi összefogásra van szükség Izrael demokratikus jövőjének megvédéséhez, félre kell tenni az előítéleteket, és közösen kell cselekedni.

Erre azonban most aligha fog sor kerülni, Netanjahu már a választás éjszakáján csalást kiáltott, külső erőket vélt felfedezni az izraeli arab/palesztin társadalom példátlanul magas választási részvétele mögött és kivizsgálást követelt. És Bibi nem kispályás, átmeneti megoldást mindig talál, úgy tűnik ezúttal is. A civil társadalom együttműködésre való felhívása után, a szavazatszámlálás véghajrájában, ölébe hullott az isteni segítség: David Zini vezérőrnagy, a belbiztonsági és kémelhárítási szolgálat, a Sábák vezetője olyan információkat ismertetett a Központi Választási Bizottság vezetőjével, Noam Sohlberg legfelsőbb bírósági bíróval, aminek nyomán már Sohlberg kéri a belbiztonsági szolgálat hivatalos vizsgálatát külföldi forrásokból származó finanszírozás és a választások jogellenes befolyásolásának gyanúja felmerülése miatt.

A rendőrség szerint ugyan nincs olyan nyomozati vagy hírszerzési információ, amely alátámasztaná a választás szervezett, tömeges meghamisításának vádját, és mindeddig a Központi Választási Bizottság is ezt a véleményt osztotta, a Netanjahu-hű Sabak vezér „információi” azonban még akkor is hatalomban tarthatják Netanjahut, ha utólag hamisnak bizonyulnak. Mert az előítéletek fala erősebb, mint a berlini fal, lebontásához kevés egy forradalom is, kölcsönös kompromisszumok nélkül egyenesen lehetetlen elérni. Netanjahu és köre, élükön a Sábák vezérrel, a kívülről finanszírozott és irányított választási csalás meglebegtetésével ezt a félelmet erősíti, egyengetve az utat a „nemzeti egységkormány”, a jobboldali cionista pártok nagykoalíciója felé. De ha ehhez kevésnek bizonyul a külső beavatkozás réme, ahhoz nagy valószínűséggel elég lesz, hogy Netanjahu mögé állítson nyolc ellenzéki párt színeiben mandátumot szerzett törvényhozót.

Hosszabb távon azonban nincs más út az izraeli demokrácia számára, mint az etnikai-vallási együttműködés, az arab lakosság teljes körű integrációja. Ami nem lesz sem egyszerű, sem zökkenőmentes, sem egy rövid folyamat, ámde jelentősége túlmutathat Izrael határain. Tudom, az európai etnikai-nemzeti történelmi konfliktusokban a választóvonalak nem annyira mélyek, mint az arab-zsidó vallási, etnikai, kulturális, történelmi  szembenállásban, már csak azért sem, mert mifelénk a terrorizmus és annak állandó veszélye sosem volt a nemzetek közötti egymásnak feszülés velejárója. De analógiát így is szép számmal találhatunk a német-francia történelmi megbékéléstől kezdve a román-magyar együttműködésig.

Amikor 1996 decemberében a posztkommunista Ion Iliescu leváltására szövetkezett a román ellenzék, őket is a parlamenti matematika, illetve az euroatlanti integráció kényszerítő ereje vette rá arra, hogy a romániai magyarság képviseletét, az  RMDSZ-t bevonják a kormányzásba. Akkor is nagyon sokan a szívükhöz kaptak, mind magyar, mind román oldalon. Történelmi döntés és lépés volt, amelyhez mindkét oldalról részéről politikai bátorságra volt szükség, hiszen mind román, mind magyar oldalon makacsul állt az előítéletek és félelmek többévszázados fala. A Tőkés László vezette belső ellenzék azonnal nemzetárulónak kiáltotta ki „ a románokkal” együttműködő RMDSZ-t, a román nacionalisták azonnal Erdély elvesztését vizionálták.

Nem volt politikailag kockázatmentes lépés egyik oldalról sem, azt sem állíthatjuk, hogy az elmúlt 20 év minden sztereotípiát szétfoszlatott volna. Az viszont biztos, hogy ennek az első román-magyar koalíciónak a megkötése történelmi modellváltást hozott, mind Romániában, mind a térségben. Megtörte azt az addig szentírásként kezelt politikai dogmát, miszerint egy magyar etnikai alapú párt jelenléte a végrehajtó hatalomban veszélyt jelentene az állambiztonságra vagy Románia szuverenitására. A románok megtapasztalhatták, hogy nem hullt szét Románia, az erdélyi magyarok azt, hogy nem kell identitást váltaniuk ahhoz, hogy aktívan beleszólhassanak az ország irányításába, és hogy új perspektívák nyíltak, akár egy székely falu szülöttje is lehet Románia minisztere.

Ez a kormányzati modell megalapozta a későbbi évtizedek romániai kisebbségpolitikáját, és lehetővé tette az anyanyelvhasználati, kulturális és oktatási jogok kodifikációját és bővítését. Az RMDSZ „bátorsága” pedig ragadóssá vált, követendő mintaként szolgált a szlovákiai és szerbiai magyarok számára is, megnyitva az utat más országokban is a magyar kisebbségi közösség politikai integrációja felé. A NER 16 éve ugyan csúnyán belepiszkított ebbe az integrációs folyamatba, de a modellt már nem tudta lerombolni, a többség szemében már nem nemzetbiztonsági kockázat a kisebbségi magyarság, akik számára a parlamenti és lehetőség szerinti kormányzati szerepvállalás, azaz a többségi nemzettel való szoros együttműködés a kisebbségi jogérvényesítés legfőbb eszköze mindmáig. Netanjahu és köre bármit is tesz, előbb-utóbb ez a modellváltás Izraelben is meg fog történni.