Balassa Tamás: A vagyonadó nem mihaszna, ha lesz haszna

Vagyonadóztatásra szánta el magát a Magyar-kormány, és ez még akkor is üdvözlendő eltökéltség, ha történetesen nullszaldós lenne a vállalkozás. Vagyis: ha csak annyit hozna az államháztartás konyhájára a milliárdos ingatlanokat és ingóságokat, pénzeszközöket és befektetéseket érintő új országos adónem, mint amennyi veszteség várható az adóparadicsomokba törekvő kimenekítési döntésektől, plusz az adóbeszedés költsége. De a pénzügyi tárca számításai szerint nem annyit hoz, hanem négy adóév alatt 800 milliárd forintot, amit azért nehéz jelentéktelen tételnek nevezni. És ebbe nyilván beleszámolták azt a reális kockázatot is, hogy a milliárdosok egy része nemcsak méltánytalannak érzi, hogy a vagyonadó révén többel járuljon hozzá az állam fenntartásához, hanem egyenesen büntetésnek, és igyekszik kibújni alóla minden áron. Mintha az adóoptimalizálásba minden eszköz beleférne a világon. Mintha semmi köze nem volna az adott jószágnak ahhoz, hogy hol és hogyan fialt annyit, amennyit. Mintha csak egy rideg számítás volna a vállalkozás, ami nem néz se istent, se embert – csak a hasznot, csak azt húzza veszettül.

Átlátszó adózóként számos állami bakancs nyomta a mellkasunkat az elmúlt tizenhat évben, de a legnyomasztóbb ezek közül az adófizetés megfellebbezhetetlensége volt. Ezeknek? Adót? Fizetni? Nem volt könnyű érzés M. Lőrinc ringatózását finanszírozni, ahogy Guccival eszi az Armanit a Côte d’Azur puccos öblei előtti, se az Orbán-klán állami forráscsapolás eszközével elkövetett hetvenpusztai gazdagodását nézni, miközben a padre vagyonnyilatkozata alapján egy nincstelen szerzetes élt kenyéren és vízen a Karmelita vaságyán. Még ennél is gyötrelmesebben viseltük azt a tehetetlenséget, hogy Szűcs Gábor propagandista és Orbán Balázs magát megadó-ügyi miniszter a mi pénzünkből él, mint (Nagy) Marci, hevesen közpénzt költekezve a Botanic Sanctuary Antwerp luxushotelben. Ám a legnehezebben azt éltük meg, hogy mi fizethettük az ellenségmániás nagyvezér minket is ócsároló libernyákozását, diplomáskomcsizását, nixugribugrizását. Sokan fordultak sarkon, és húztak el az országból emiatt.

Ezeknek? Ezt nektek!

Sok évtizedes magyarságtudományi beidegződés, hogy az államhatalom egy méltatlan kinövés a nemzettesten, és csak arra való, hogy páratlan kurázsival átkúrjuk. Jók vagyunk benne. Már észre sem vesszük a stiklit, mert az elmúlt idők kormányai sem javítottak a mintamókus (aki patkány) marketingjén. Nem véletlen, hogy sokan pezsgőt bontottak a vagyonadó hírére, mert így gondolják visszaszedni az ellopott javakat. De ez csak kis részben áll meg, mert a büntetés nem az adóztatás, hanem az igazságszolgáltatás dolga. Lehet, hogy néhányan adóparadicsomba teleportálnak, de ez nem olyan nagy veszteség. Van mit javítani a milliárdosgarnitúra minőségén. A Nagy Márciusi Porsche-mentés után jobban jár az ország, ha túlnyomórészt a közteherviselésben érdekelt vagyonok maradnak idehaza adózni. Ehhez persze kell egy huzamosan tisztelhető és megbízható állam, ami tiszta levegőt és világos körülményeket teremt, és nem oligarchák tengeri mérföldjeit növeli a magyarok várható átlagéletkora helyett. A Fidesz nem számolt emberekkel: ilyen mentalitással mindenhol jó, de legjobb lopni. Pénzt vagy életet! Ugyan már?

A széles nagyvilág is a totális debilitás jeleit mutatja a megélhetési lázongásokban is kiütköző vagyonelosztási gyakorlattal, de a magyar gyarapodási szisztéma igazságtalansági rátája is szépen felzárkózott a járadékvadász-átlaghoz. Ma Magyarországon a legtehetősebb tíz százalék birtokolja a lakosság fizikai és pénzbeli vagyonának több mint felét. Ha csak a pénzeszközöket nézzük, akkor csaknem a háromnegyedét. De még csak nem is ez a legnagyobb probléma, hanem a vagyonosok (tisztelet a bevételnek) kalandorsága. A fürkészek és portyázók ugyanis csak elvétve és véletlenül szolgálják a közjót (lásd a lélegeztetőgép-biznisz fojtószorítását a külügyi költségvetésen), inkább és jobbára a saját zsebüket nézik. Ha lepaktáltak az államhatalommal, akkor még rosszabb a helyzet, mert akkor bűnszervezetben nézik a saját zsebüket, amiben sokadik szempont a lakosság jóléte. Így aztán létrejön az a valóság, amiben a 400 millió forint feletti pénzügyi vagyonnal bírók köre az elmúlt öt évben nagyobbat tudott nőni (plusz 10 ezer alany), mint a megelőző tizenöt évben összesen. Miközben krízis krízis hátán nyomorgatta az átlagmagyarokat.

A vagyonosok, hangozzék ez bármilyen furcsán, sokkal tartoznak, benne egy szembenézéssel is: ők is az ún. nemzeti kormányzás károsultjai. Bizalomvesztésben vannak. Ez az ő keresztjük. Unortodox pénzügypolitikai közegben nőttek nagyra, amelyben a legnagyobb vagyonok bűnben fogantak. Pedig a rátermettség, a kreativitás, az innovativitás is képes ugyanerre, ad abszurdum örömmel adózva, az oktatásnak és az egészségügynek is, ami minden ellenkező híreszteléssel szemben magasan a legjövedelmezőbb befektetés. Csak nem parlamenti ciklusokban és népszerűségekben kell mérni. Hanem, miért is ne, a mindenséggel, hogy emberséget ne mondjunk.