Hullámverések a szerelem és a magány tengerén – Recenzió Horváth András Dezső új regényéről

Bár az Új tengerben is a nőkhöz, az apához, a magányhoz és a saját érzésekhez fűződő viszony áll az elbeszélő életének – és így a történetnek is – a fókuszában, mégsem téveszthető szem elől a tematikus hangsúlyeltolódás. A Legjobban a nőktől féltem központi témája a szexualitás volt, minthogy a főszereplőjének traumája és elakadásai ehhez kötődtek, a testiség felől mutatkozott meg a férfilélek és benne az érzelmek árnyalatai. Az Új tengerben ugyancsak teret kap a szexualitás, de sokkal inkább a vágyott, valódi kapcsolódások egyik megnyilvánulási módjaként, így itt inkább a lelki folyamatok kerülnek előtérbe, s ezeken keresztül bontakozik ki a testiség.

 

Egy nyelv, amelyet csak két ember beszél

 

A három részre osztott regény első részében az elbeszélőt egy érzelmileg biztonságos párkapcsolatban látjuk. Flóra az a lány, aki a Legjobban a nőktől féltem végén az új kezdetet és az új életbe vetett reményt jelentette, ő az első nő, akivel együtt él a főszereplő. Az Új tenger a kapcsolat történetét és alakulásfolyamatait is felvázolja, de úgy, hogy túl is mutat ezen a konkrét szerelmi kapcsolódáson: magának a szerelemnek a jelentését igyekszik körvonalazni.

Az egész kötetben ott fungál ez a törekvés, de a definícióalkotásnál valami sokkal fontosabb történik. Nem a szerelem jelentése, hanem annak jelentősége tárul fel, apró, de annál sokatmondóbb hétköznapi mozzanatokban vagy éppen időn és téren átívelő analógiák alakjában. Ezt láthatjuk akkor is, amikor a főszereplő és Flóra kénytelenek heteket egymás nélkül tölteni, mivel Flórát Indonéziába szólítja a munkája, az elbeszélő pedig nem tud vele tartani, csak később, apja szemműtétje után csatlakozhat hozzá. A szerelem érzését ekkor átjárja a magány, amely előrevetíti a szerelem erodálódását is, így emlékeztetve az embert arra, hogy a szerelem törékeny és mulandó, mint egy nyelv, amelyet csak két ember beszél:

„A szerelem számomra sok szempontból olyan volt, mint egy haldokló nyelv. Csak két ember beszélte az egész világon, a két szerelmes, és ez a nyelv jobban hasonlított az őskori nyelvekre. A szavak mellett ugyanolyan fontosak voltak a gesztusok, az arcrezdülések, az érintések, a tapintások, a mások számára érthetetlen vagy nevetséges becenevek […]. Ezek a nyelvek érzékenyek, nagy veszélynek vannak kitéve. Egyetlen külső körülmény megváltozása is azt jelentheti, hogy a nyelv foszladozni kezd, és örökre elfelejtjük.” (51. oldal)

A szerelmesek közös nyelve – nyelvi és nem-nyelvi elemeivel – a közös élet- és élményanyagból alakul ki, amelyek a közös nyelv megszűnése, azaz a kapcsolat felbomlása után is képesek emlékként továbbélni. A főszereplő indonéziai útja, az ottani Síva-szobrok (és Síva alakja), a barlangrajzokról olvasott tanulmány végigkíséri a regény történetét, újra és újra visszaköszönő motívumok formájában.

Lehetséges valakit egyszerre nagyon szeretni és egészen mélyről gyűlölni – interjú Horváth András Dezső íróval

A közös nyelv haldoklása talán akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az emlékek átveszik az uralmat, s az aktívan használt szerelemnyelvi megszólalások egyre ritkulnak, mígnem egészen átveszi a helyüket a merőben hétköznapi nyelv. Ebben a lassú, de fokról-fokra észlelhető változásban a gesztusok, érintések és egyéb apró életmozzanatok is apránként levedlik magukról az addigi jelentésüket.

 

„akkor van vége, amikor vége van”

 

A regény második részében Horváth András Dezső plasztikusan ábrázolja, hogy miképp csontosodik megszokássá a szerelmi szenvedély, milyen ismérvei vannak a kapcsolódás kiüresedésének és a két ember közötti intim közelségben is egyre csak növekvő távolságnak, hogyan és meddig lehet kapaszkodni a közös múltba és az együtt átélt élmények emlékébe. Flóra és a főszereplő eltávolodásában és szakítás felé vezető útjában pedig megfigyelhetjük a lezárás ösvényén való haladás stációit, a dilemmákban visszaköszönnek András László Mikor van vége című versének sorai és tételmondata is, miszerint „akkor van vége, amikor vége van”, s ha vége van, akkor már nem segít sem a megszokás, sem az ezernyi közös emlék, sem az osztrák hegyi kirándulás (és a helyzeten még az sem javított volna, ha nem éppen abba a faluba mennek, ahol Hitler és a nácizmus született).

Ám bármennyire is a végéhez ért a kapcsolat, a kötődést, a biztonságot és a közös szokásokat elhagyni fájdalmas, és az a gondolat is, hogy a közös emlékeket már csak egyénileg tudják feleleveníteni. Aprólékos, az érzelmi élet árnyalatait és színátmeneteit megelevenítő leírásban bontakozik ki a biztonságot, otthonosságot és megtartó erőt nyújtó kapcsolattól való búcsúzás, amely Flórát és az elbeszélőt is egyaránt megviselte. Bár a szerelem elhalványult, a közös jövő lehetősége pedig szertefoszlott, Flóra alakja a későbbiekben is újra és újra felbukkan, felszínre törő hiányként, a biztonság és a szeretet megtestesítőjeként.

 

Olykor már-már ő maga is apaként jelenik meg

 

Miközben a kapcsolat fázisait látjuk kibontakozni, a háttérben a mindennapok is zajlanak, az elbeszélő folyton igyekszik különféle forgatókönyvírói feladatokat találni magának, a biztosabb megélhetés érdekében, emellett regényírói karrierje is felfelé ível. Apjával való viszonya itt is, akárcsak a Legjobban a nőktől féltem esetében, döntő szerepet kap. Míg az előző kötetben az egymásra hangolódásukat láthattuk, itt már összecsiszolódott párosként szerepelnek, igaz, az elbeszélőre egyre több gondoskodási feladat hárul, amelyek türelemre nevelik a főszereplőt. Olykor már-már ő maga is apaként jelenik meg, ám a szülő-gyerek viszonyrendszer ilyenkor hamar rendeződik, jobbára az apa életbölcsességei révén.

Gyorsan kiderül, hogy az idős férfit a szerelemhez kapcsolódó témák mintegy megfiatalítják, fellelkesül, kiszakad a jelenből, és kezdetét veszi a múltidézés. Gyakran emlékeznek közösen az elbeszélő édesanyjára is, aki az apának mindig eszébe jut a szerelemről, hiába váltak el már akkor, amikor az elbeszélő kisgyerek volt. Vannak olyan szerelmek, amelyek akkor is megmaradnak, amikor már elmúltak – talán bizonyos értelemben mind ilyen –, de akadnak olyanok is, amelyek rövidebb vagy hosszabb időre a szerelem definíciójává válnak. Az elbeszélő ezt a definíciót keresi, de nem annyira a szavak szintjén, sokkal inkább a megélésben, az apja szavai pedig iránytűként szolgálnak, még akkor is, ha alapvetően eltér a szerelemről alkotott felfogásuk:

„Apám a kezdődő szerelmet egy dallamhoz hasonlította, amit az ember sehogy sem tud kiverni a fejéből. Számomra a szerelem inkább olyan volt, mint egy betegség. Mondjuk egy fogfájás, amikor a csontban létrejövő lyuk egyre mélyebbé és sötétebbé válik, a külvilág megszűnik, a létezés pedig a mindent beborító fájdalomra redukálódik.” (178. oldal)

A kötetben a szerelem fenti, némiképp absztrahált felfogása kétféle, egymástól radikálisan eltérő viszonyban válik hús-vér valósággá. Ugyanis a Flórával való kapcsolat lezárulási folyamatában felbukkant a láthatáron Vera, a színésznő, vagyis a kihunyó szenvedély helyébe egy izzó szenvedély lépett, az eltűnő vágy helyét egy szikrázó vágy töltötte ki.

 

Egy merőben másfajta kapcsolódás ígérete

 

Korábban a főszereplő képes volt ellenállni a csábításnak, pedig az első regényét követő siker után sok vonzó nő került karnyújtásnyira tőle, egyesek, például Aisa, igen kitartóak is voltak. Vera azonban a kihűlt vágy időszakában jelent meg az elbeszélő életében, a kettejük között az első pillanattól jelenlévő vonzalom egy merőben másfajta kapcsolódás ígéretét hordozta, mint amilyet a főszereplő Flórával átélt. Azonban az első szexuális együttlétüket egy hosszabb szünet követte, így az elbeszélő nem spórolhatta meg azt, hogy megtapasztalja a Flórával való szakítás utáni kiüresedettség, a magány és a kilátástalanság érzését. Igaz, a kölcsönös, mély vonzalom, amely Vera és a főszereplő között volt, minden bizonnyal megrövidítette a gyászidőszakot.

Egy új szerelem vette kezdetét, ám ez gyökeresen más volt, mint Flórával, a biztonságérzet helyébe a folytonos bizonytalanság lépett, hiszen Vera házas és férjével közös gyermekük is van. Flórával a kapcsolódás a mély beszélgetésekre, az egymás iránti érdeklődésre, egymás minél mélyebb megismerésére épült, bár Flóra egy sajtokkal foglalkozó cég munkatársa, mindig is érdekelték az elbeszélő írói munkái, sőt, a regényírásra is ő biztatta. Ezzel szemben, Verával a kapcsolódásuk leginkább a testiségben nyilvánul meg.

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy mindez pusztán a libidó műve, de a szerelem színskáláján sokféle árnyalat megtalálható, ezt a kapcsolatot nem az egymás megismerésére való törekvés mozgatja, de nem is pusztán a testi vágy. Leginkább energiák találkozásának láthatjuk, amelyek érintkezése szinergiát eredményez, ami pedig uralhatatlan, egyedül elérhetetlen, s legalábbis kétséges, hogy bárki mással lehetséges-e, talán másféle, előrevetíthetetlen módon igen, de ez mit sem számít, amikor a szerelmi szinergia hatására mindkét ember úgy érzi, nem képes elképzelni az életét a másik nélkül. Csakhogy ez a tapasztalás nem mindig illeszthető be az élet áramlásába, ilyenkor érkezik el a döntés ideje.

 

Megannyi „új tenger” 

 

Jóllehet minden mozzanat afelé mutat, hogy a döntés végül Veráé lesz, ő tartja a kezében mindkettejük sorsát, az elbeszélő valamiképp igyekszik átvenni a választás lehetőségét, mivel egyre nehezebb számára a szerelem és a ráció összeütközésében élni a mindennapjait, nem tudva, hogy képes-e folytatni a bujkálást, ahogy azt sem, hogy Vera képes lenne-e őt választani. Mígnem az apja néhány mondattal feloldja ezt a dilemmát:

„ – Mindig a nők döntenek, fiam. Mindig.

– Ez nagyon igazságtalan.

– Nem az. A nők sokkal jobban átlátják ezeket a helyzeteket. Azt hiszed, hogy Vera most két férfi közül választ. De nem így van. Ő most két sors közül választ. Bízz benne. A nők nem félnek a sorstól. […]” (203. oldal)

Annak ellenére, hogy a Verával való kapcsolat vonatkozásában a szexuális együttléteken túli beteljesülés lehetetlennek tűnt, a közös jövő képe nagyon is felmerült mindkettejükben. Vera egyik álma az elbeszélőben a saját születéséről szóló történeteket idézte fel, s elképzelte amint Verával közös kisfia is átéli azokat az élményeket, amelyek az ő gyerekkorát meghatározták. Az elképzelt, de a vágyak szintjén nagyon is valóságosnak mutatkozó kisfiú, aki épp a tenger felé közelít, miközben az „új tenger” felé is halad, ismeretlen területek, új kis világok felfedezésére indul.

Azt gondolhatnánk, hogy a kötet címét ez az egy mozzanat adja, de úgy hiszem, ez nincs teljesen így, a korábban ismeretlen vágyak, érzelmek, kapcsolódások mind-mind ábrázolhatók új tengerként, a maguk végtelennek tűnő horizontjával és távlatosságával.

 

Magány, mulandóság, szerelem

 

A jövőképeket azonban rendszerint a mély magányosság érzése váltja fel. Horváth András Dezső pedig legalább olyan érzékletesen tud írni a magányról, mint a szerelemről. A könyv történeteinek igazsága hol a magány, hol pedig a szerelem, de ez a kettő egymás mellett is megfér. Az egyedül élők lassú elnémulásáról ír, arról, hogy amikor a hétköznapi jeleneteket nincs kivel megosztani, mert mindenki a grandiózus történetekre kíváncsi. Ez a némaság pedig csak egyre mélyül az egyedüllétben.

A magány megértésében nem csupán a saját életébe betörő egyedüllét-tapasztalat segíti a főszereplőt, hanem az apával való szoros viszony is: nemritkán két magányosság találkozását látjuk, nem pusztán a vérségi kötelék, de a szerelembe vetett hit és a közös veszteségek, hiányok is összekötik őket. Az együtt töltött karácsony és a közös, kora őszi evezés, valamint az összes mélyebb beszélgetésük az emlékekre és vágyakra épülő lélekközösségüket tükrözi.

A nyarat elbúcsúztató közös evezés egy átfogóbb búcsúvá alakult, miután a tó partján együtt elképzelték a tengert, a tóparti időtöltés a fantázia játékává és az emlékezésé lett, de az elengedés szükségessége is felvillan itt, amikor a tengert másféle szemszögből látjuk, mindent elnyelő, mindent magának követelő víztömegként, amely nem csupán a lehetőségek végtelenjét, de az egyetemes mulandóságot is folyton eszünkbe juttatja.

 

 

Horváth András Dezső második regénye mesél a bizalomról, annak hiányáról, különféle intenzitású és irányú vágyakról, mindent elsöprő szenvedélyekről, hűségről, hűtlenségről, kapcsolódásról, magányról, életutakról és az azokban rejlő lehetőségekről, kimutatja az ezekben rejlő boldogság- és fájdalomfaktort, de állást egyik mellett sem foglal. Valójában nem is lehet, az élet sodrása nem is engedné, a szenvedés megúszhatatlan, a racionalitás pedig úgysem képes megszelídíteni a szenvedélyeket, a szerelmet pedig végképp nem.

Ez a regény végső soron a szerelem kiáltványának is tekinthető, azt hangsúlyozza, amit a szerző a Margó Fesztiválon tartott könyvbemutató alkalmával ki is mondott: legvégül nem számít más, csak az, hogy tudtunk-e szeretni, és bennünket szerettek-e.