Lehetséges valakit egyszerre nagyon szeretni és egészen mélyről gyűlölni – interjú Horváth András Dezső íróval

Milyen érzés volt visszatérni a Legjobban a nőktől féltem főhőséhez és újra felvenni a történetét három évvel a könyv megjelenése után?

Nem tudom, hogy mi az ideális időintervallum lélektanilag, aminek el kell telnie két könyv között. Az én elsődleges terepem a forgatókönyvírás, abban van rutinom, és bár a szépirodalom teljesen más műfaj, sok mindent tudtam hasznosítani a korábbi tapasztalataimból.

Például miket?

A filmezésből hoztam a munkamódszeremet, eszerint az első lépés, hogy meg kell lennie a történetnek. Nem kell tökéletesen kidolgozni, de legyen egy váza. Amikor egy forgatókönyvön dolgozom, sokszor csak két mondat van meg az egészből, aztán jön a szinopszis, majd lépésről lépésre haladok a kész változat felé. A film csapatmunka, az írás nem, de abból, hogy egy producer vagy rendező már a szinopszisnál tervezni kezd és elmondja, hogy ebből mi megoldható és mi nem, megtanultam, hogy ez az egész nem rólam szól, nem én vagyok a fontos, hanem az, hogy amit leírtam, az működik-e.

És ezt hogy tudja hasznosítani, amikor prózát ír?

Például könnyebb szívvel húzok a szövegből. Nemrég találtam meg a regényhez készült jegyzeteimet, érdekes volt látni, hogy végül mik maradtak ki. Ha valami papíron már nem úgy működik, ahogy leírtam, sőt elviszi a történet egy másik irányba, akkor annak mennie kell, mert a nagy dramaturgiai csomópontokat kell szem előtt tartanom, amikhez el akarok jutni. Amikor a Legjobbat írtam, még nagyon kétségbe tudtam esni egy-egy ilyennél. Aztán megjelent a könyv, és persze rögtön jött a kérdés: Mikor jön a következő?

Volt rá kész válasza?

Meglepett, mert nem gondolkodtam ezen, a szépirodalommal kapcsolatban ráadásul azt gondolom, hogy az ember akkor szólaljon meg, ha tényleg van mondanivalója. Nagyjából egy évvel az első könyvem megjelenése után éreztem azt, hogy kezd valami mocorogni bennem. 2025 februárjára már a kezemben volt egy olyan jegyzet, amiről azt gondoltam, hogy regényt talán nem, de filmet biztosan tudnék írni belőle. Elmondtam M. Nagy Miklósnak, a kiadó akkori vezetőjének, hogy mi jár a fejemben, ő pedig arra kért, hogy írjak meg legalább egy jelenetet, hogy lássuk a hangvételt. Megírtam a főhős és Vera első találkozását, ami megmutatta, merre kell elindulnom.

 

 

Dolgozott napilapnál, írt forgatókönyveket, most már kétkötetes szerző, ezek a különböző alkalmazott írásmódok kioltják vagy erősítik egymást?

Azt hiszem, a legjobb íróiskolát jártam ki, amit csak lehetett. Olasz nyelv és irodalom szakon végeztem az egyetemen, ahol rengeteg műfordítói feladatot kaptunk, klasszikusoktól a kortársakig. Egy vers fordításánál többé-kevésbé meg van kötve az ember keze, mert ugyanazt a mondanivalót, ugyanabban a strófaszámban kell átadni. Amikor nyomtatott napilapnál dolgoztam, akkor megtanultam, hogyha valamit ennyi karakterben kérnek, azt annyiban kell megírni, hogy adott keretek között tudjam elmondani, amit szeretnék. Az interjúk segítettek megtanulni, hogyan kell jó párbeszédeket írni. Illetve minden korábbi munkám arra tanított, hogy az írás nem ego-trip, hiába fontos nekem valami, ha nem érthető, nem kerülhet bele a regénybe.

Nehezebb a sorsa egy várt második könyvnek, mint egy belépő regénynek? Olyannak képzelem, mintha a jó tanuló-jó sportoló testvérem után ugyanabba a gimnáziumba járnék én is, és azt a szintet kéne nekem is hoznom, amit ő elért.

Ezt soha nem éreztem, vagy legalábbis távol tudtam tartani magamtól. Az első könyvet annak a fiúnak írtam, aki egykor voltam, és közben nem a közönségre gondoltam. Azok a regények viszont, amik megszólítottak életem során, sokszor eszembe jutottak.

Tényleg, mit olvas az író?

A kedvenc könyveimet sokszor újraolvasom, a kedvenc filmjeimet pedig sokszor újranézem. Meg akarom érteni, hogy miért tetszik az a valami, és azt hiszem, ez különbözteti meg a műkedvelőt attól, akinek ez a szakmája. Aki csak el akar merülni egy mű világában, annak nem muszáj értenie is, hogy miért működik. Amikor az első könyvet írtam, tudtam, hogy milyen személyességre, milyen típusú regényre lett volna szükségem korábban, és ezt próbáltam megvalósítani benne. Rájöttem, hogy nekem az egyes szám első személyű elbeszélés nemcsak akkor működik, amikor írnom kell, hanem kimondottan szeretem az ilyen könyveket is. Olyan, mintha ott ülnék én is a regény főhősével. Ráadásul segített kizárni a külvilágot olyannyira, hogy az Új tenger megírásakor tapasztalt flow-élményt nem is tudom, átélem-e még valaha. Hogy a kérdésre is válaszoljak, nyitott olvasó vagyok, de nagyon szeretem a kívülálló-magányos karakterekről szóló regényeket, ennek az lehet az egyik oka, hogy én magam is ilyen vagyok. De nagyon szeretem Dino Buzzati és Julio Cortázar könyveit is, tetszik az a fajta meseszerű világ, amit ők tudnak teremteni.

A könyvek főhőse névtelen, viszont megismerjük a különböző szerelmeit. Az elsőt, a hirtelen fellángolást, aki segít átlépni egy szívfájdalmon, aki mellett megtapasztalja, hogy milyen egy biztonságos kapcsolat, és persze a mindent elemésztő, földindulásszerű szerelmet is. Mindeközben ez a fiú felnő, és elkezdi egy kicsit jobban érteni önmagát, jobban látni a helyét a világban. Írói döntés volt, hogy ez a két réteg egymásra csúszott, vagy tényleg a kapcsolataink segítenek felnőni?

Kisfilmet fogok forgatni a Legjobbanból, így hát kénytelen vagyok a saját szövegemet újra elővenni és válaszolni olyan kérdésekre, hogy „Ennek a jelenetnek mi a mélyebb jelentése?” Elemeznem kellett a könyvet, és így három év elteltével nagyon érdekes dolgokra jutok. Például arra, hogy kevés fajsúlyosabb dolog van a szerelemnél az életünkben, amin ennyire jól le lehetne mérni, hogy éppen hol tartunk. Ráadásul nem egy exponenciális fejlődésről van szó, mert nagyon sokszor visszaesünk, mindannyian. Az Új tenger pont arról szól, hogy a szerelem olyan, mint egy természeti erő, amit nem mindig sikerül kontrollálni, de mindig megpróbálunk úrrá lenni rajta. Épp ezért szerintem nem az az igazi fejlődés, amikor valaki mindent kontroll alatt tart. Az csak elfojtás. Fejlődés az, amikor el tudod már fogadni, hogy ez ilyen. És nem lesz jobb. Ezt viszont tényleg csak szerelmeken keresztül lehet megtanulni.

Az mit árul el rólunk, hogy épp mit várunk el egy szerelemtől?

Azt szokták mondani, hogy betegségek akkor jönnek az ember életébe, amikor valamiféle lelki elakadása van. Szerintem előfordul ilyen is, de egy fogfájás néha csak egy fogfájás, és nincs köze ahhoz, hogy reggel összevesztünk az anyánkkal. Mindenki próbálja megérteni a szerelmet. Én is, a főhősöm is. Meg is lehet magyarázni a Verával való találkozását, hogy pont abban az élethelyzetben van, amikor megismerkednek, hogy eltűnik valami a kapcsolatából, amire egyébként nagyon vágyik, és így tovább… De nézhetjük onnan is, hogy harminc és negyven között ez nagyon sokakkal megtörténik. Jön egy nagy szerelem, amiért mindent el tudnának dobni. Néha el is dobnak. És ez legtöbbször azokkal történik meg, akik foglalkoznak magukkal, meg sokat olvasnak, mert úrrá lesz rajtuk egyfajta önelégültség, hogy őket már semmivel sem lehet meglepni. Aztán tessék. De nemcsak a szerelem működik így, hanem az egész élet. Mindig jön egy váratlan meglepetés.

 

 

De a főhőse közben kívülről látja magát ebben a kapcsolatban, az összes buktatóval, hiánnyal együtt, amikkel hosszú távon nem igazán lehet együttélni.

Ez a srác abszolút felismeri a problémákat, tudja, sőt érti, hogy mi miért történik. De aközött, hogy valamit intellektuálisan megértünk, és valamit érzelmileg is felfogunk, óriási különbség van. Olyan emberek, akik mindent képesek ésszel felérni, sokszor annak ellenére maradnak méltatlan helyzetekben, hogy ők maguk is látják, hogy ez nem jó így. De ott az érzelmi szál, amihez a megértés kevés. Rengetegféleképpen tudunk függővé válni egymástól. Addiktív az, ha valakivel biztonságban érezzük magunkat, mint ahogy addiktív az is, mikor valakivel olyan dolgokat élünk át testi-lelki szinten egyaránt, amilyeneket soha korábban. Egyiktől is, másiktól is nagyon nehéz elszakadni.

Az előző regénye kapcsán kapott egy olyan olvasói visszajelzést, miszerint a Legjobban igazából aparegény, és azt hiszem, ez az Új tengerre fokozottan igaz. Sokak által megírt téma, és itt is előkerül, hogy a fiatal férfiak mennyit küzdenek azzal, hogy nem volt férfimintát adó apa mellettük, hogy csak olyan férfiakat láttak maguk körül, akik nem tudták vállalni az érzelmeiket, vagy épp kezelni nem tudták őket. De hol jön el a felelősségvállalás ideje, amikor már nem lehet arra fogni a hibákat, hogy apa nem volt jelen?

A mai világra nagyon jellemző, hogy soha senki nem hibás semmiért, viszont mindig van valaki, akit nagyon kell sajnálni valamiért. A férfiakat, a nőket, mindig azt, aki az épp aktuális politikai trendbe passzol és akivel több testápolót lehet eladni a nap végén. A végletekig magyarázhatjuk, hogy valaki miért szúrja el a dolgait, vagy miért árt másiknak, de örökké nem lehet kitérni a felelősség elől. Az én tapasztalatom egyébként az, hogy nincs egy követhető recept, mindenkinek magának kell megtalálnia a saját férfiasságát, vagy nőiességét. Nem a feminista bloggerek fogják megmondani, hogy te mitől leszel nő, és nem az idióta Andrew Tate hasonmásoktól fogod megtudni, hogyan legyél férfi. Azt a melót, ami ahhoz kell, hogy megismerjük önmagunkat, nem lehet megspórolni. Ötven éve lehet, hogy sokkal rosszabb volt nőnek lenni, de volt egy minta, azt kellett követni és azzal el volt intézve. Az, hogy neked kell választani, hogy milyen legyél, és minden egyes nap lehetőségek millióit kínálják fel neked, az óriási teher, annál is inkább, mert nagyon nehéz jól választani. A végén pedig nincs kit hibáztatni, hiszen szabadon dönthettél. Ezzel mindannyian küzdünk, de hát ez van.

Minél jobban belelátunk abba, mi zajlik a másikban, annál könnyebb megérteni, de mi van akkor, ha megértés ide, vagy oda, annak, amit tett, mi lettünk a szenvedőalanyai? Az empátia és a „nagyon haragszom rád” megférnek egymás mellett?

A művész nem guru, bár nagyon kényelmes lenne azt mondani, hogy gyertek csak, majd én megmondom, hogy kell élni! Ebben sajnos nem tudok segíteni, de azt ki merem jelenteni, hogy az emberi érzelmek rendkívül összetettek. Ezt a legtöbben nehezen tudják elfogadni, mert ez a fura, félkapitalista rendszer, amiben itt Magyarországon élünk, épp az ellenkezőjét tanítja nekünk, vegyél ezt, vegyél azt, és boldog leszel. Persze a dolog ennél bonyolultabb, ezért lehetséges valakit egyszerre nagyon szeretni és egészen mélyről gyűlölni is. Megértheted, hogy a másik miért csinálta, amit csinált, sőt, még azt is mondhatod, hogy nem tehet róla úgy, hogy közben szívből utálod azért, amit tett. Aztán persze ott vannak azok a dolgok, amiket nem lehet megbocsátani. Én például nem szeretem, ha a fizikai erőszakot elkövető embereket mentegetik. Amikor valaki ilyet csinál, akkor őszintén nem érdekel, hogy ő, hogy nőtt fel, és ugyanígy nem érdekel, hogy mennyit bántották azt, akiről bizonyíthatóan kiderül, hogy nemi erőszakot követett el. Ezek szélsőséges példák persze, az emberek ennél kisebb sérelmekért gyűlölik valójában egymást, mert a közösségimédia, ami mindent egyszerű képekké és egymondatos szlogenekké redukált, kiölte az emberekből a valódi empátiát. A legtöbbeknek csak a látszat empátia maradt, de az élethez az nem elég.

 

Névjegy

 

Horváth András Dezső (1986) író, forgatókönyvíró, újságíró. Olasz nyelv és irodalom szakon végzett. Számos sikeres film és sorozat (Nagykarácsony, Tündérkert, Cella) társszerzője, a Legjobban a nőktől féltem és az Új tenger című regények szerzője. Írásaiban a modern párkapcsolatok, a férfi identitás, a hűség és a sérülékenység kérdéseit kutatja.