Lakner Zoltán: Magyar Péter antalli pillanata

Orbán Párizsban: egyetlen képen a NER vége.

A volt miniszterelnök nemcsak kormányon, de korábbi ellenzéki korszakaiban is definiálni akarta és tudta a magyar politika szimbolikus tartományát. Kirekesztő szavai rendszerré szilárdultak, nyelvet teremtettek, követőkre találtak, és még azoknak a gondolkodását is meghatározták, akiket kirázott tőle a hideg.

Most pedig október huszonharmadika, a hetvenedik évforduló kávézva, telefont nyomkodva külföldön – arról nem is szólva, hogy az egyik legbűnösebb bűnös városban az orbáni retorika alapján. Szinte felfoghatatlan ez a politikaiérzék-vesztés; minthogyha egy vadászkutya elveszítené a szaglását.  

Ha a kétharmad nem lett volna elég, a párizsi fotóval Orbán kiszállt a politikai világteremtés versenyéből, teljesen átadva a teret annak, aki immár egyedül maradt versenyben. Lehet, s reméljük, hogy nem örökre egyedül, de Orbánt végképp maga mögött hagyva.  Magyar Péter hónapok óta nem hagyott kétséget afelől, hogy fontos szerepet szán a huszadik századi forradalom és szabadságharc huszonegyedik századi megünneplésének, amit saját Magyarország-története kezdőpontjának tekint.

 

Kezdet és jelen

 

1956 először is: eredettörténet. Törvény szól róla, hogy az 1990-es első szabadon választott parlament az ötvenhatos függetlenségi szabadságtörekvések folytatójának tekinti magát, s ily módon minden demokratikus kísérlet a forradalom történelmi hatású alig két hetére tekint vissza. A Magyar-korszak számára 1956 és 2026: két kezdet. A hetvenedik évforduló: kapocs a két szabadságkísérlet között.

Demokratikus hagyomány a NER után csakis 2010 nélkül folytatható Magyarországon, 1989 jószándékú, nagyszabású, tisztességes kísérlete viszont éppen a kudarca miatt ellentmondásos a 2026-os rendszerváltók számára. A tiszta forrás: 1956.

Ami azzal a járulékos haszonnal is jár, hogy szót sem kell ejteni az 1989-es rendszerváltás baloldali és liberális főszereplőiről: a mostani történet nem tőlük ered ebben a szimbolikus keretezésben. Képviselőik felé lehet gesztusokat tenni például azzal, hogy a miniszterelnök méltatólag emlékezik meg a negyvenedik évforduló megünnepléséről, ami bizony a Horn-kormány alatt történt, amiként az október 23-i kitüntetések listája is tett gesztusokat balra is, a demokratikusan konzervatív jobbra is, s a liberálisok felé is.

Mivel azonban a 2026-os választási forradalom a régi politikai osztály és megmondó értelmiség minden ágazatát leváltotta, Magyar Péter a szimbolikus politikában – a például e sorok írója számára is – fontos és meghatározó 1989-et és annak embereit zárójelbe tette.

 

Régi jelképek, új ünnepek

 

Mi a nemzedékváltás, ha nem ez: egy új politikai garnitúra viszonyításai is újak. Kétféle értelemben is. Az újak számára a demokratikus történelem már nem 1989-ben kezdődik, alapélményeik újabbak. Vagy pedig éppen azáltal hoznak innovációt, hogy figyelmen kívül hagyják az ősi szimbólumok korábbi kisajátításait.

A Tisza-mozgalom legfontosabb szimbolikus kötőanyaga a nemzeti jelképek visszaszerzése volt. Nem álltak le vitatkozni arról, ki szabad-e, ki kell-e tűzni az Orbán által 2002-ben pártjelvénnyé korrumpált kokárdát, ahogy nem volt kérdés számukra az sem, mihez kezdjenek a nemzeti zászlóval a rendezvényeiken: egyszerűen magukkal vitték, mert szerették, és nagyon helyesen, a sajátjuknak is érezték.

A régi – és rossz – szabályok felmondását követte az új tradíciók megteremtése: a bemerevedett formákra épülő, a vezetőre nyakmerevítően fölfelé nézős iskolai ünnepséges dramaturgia helyett a 2025-ös tiszás Nemzeti Meneten szcenizált forradalomjeleneteket mutattak be, idén augusztus 20-án meg bulihangulatra biztattak. A legfőbb változás a néppel ténylegesen találkozni akaró populista vezető országjárása és ünnepi térbejárása, megközelíthetőségének folyamatos demonstrálása. Ez értékelhető személyes politikusi attitűdként, feltöltődési igényként (Ivan Krasztev szerint a jó politikus, amikor fáradt, találkozni indul a választóival, mert ebből merít energiát), vagy jól koreografált színházi jelenetként, politikai termékként.

Akármelyik is, mindenképpen ez a legnépszerűbb politikai viselkedési mód a jelenkor Magyarországán. Ami ráadásul alkalmas lehet arra, hogy változást indítson el az ünnepekhez és a vezetőkhöz való társadalmi viszonyrendszerünkben; keresetté teheti az egymáshoz kapcsolódást, elgondolhatóvá a közös élmények átélését.

És még olcsóbb is, mint egy olimpia.

 

Szimbolikus rendszerváltás, személyes küldetés

 

Ötvenhat és a hetvenedik évforduló fontosságában Magyar Péter számára nyilvánvalóan fontos szerepet játszik a polgári jobboldali családi szocializáció is, és biztosan nagy hatást gyakorolt rá az október 23-i ünnepi beszédben is felemlített ötvenedik évforduló, ami az 1989-es köztársaság egyik mélypontja, bukásának drámai mérföldköve, és egyáltalán nem mellesleg, a mai miniszterelnök közéleti tevékenységének kezdete volt, a 2006. október 23-i rendőrattak áldozatainak nyújtott önkéntes jogsegélyben történő részvétel formájában.

A húsz évvel ezelőtti szégyen azonban ma már kétszeres: nemcsak az akkori kormánynak felróható morális botrány, hanem az ennek kihasználására építő, az erre az igazságtalanságra hivatkozó orbáni hatalmi berendezkedés morális botránya is igazságtételt igényel. A Magyar-féle hetvenedik évforduló ebben az értelemben is a „Gyurcsány-Orbán-korszak” lezárását tűzi ki célul, és egyben ennek a lehetőségét kínálja a magyar társadalomnak.

A rendszerváltásnak utat nyitó parlamenti választás és a forradalom kerek évfordulójának egyazon évre való egybeesése a szimbolikus politika praktikumát hordozza, szinte kínálja magát a politikailag használható párhuzam. Egyúttal dramaturgiai keretet kínál Magyarnak saját politikusi programjának küldetésszerű személyes átélésére.  

Ez az influenszer politikus „antalli pillanata”: Magyar Péter nemcsak az óránkénti hírciklusba, hanem a történelembe is akarja ágyazni az új kezdetet. (Az „antalli pillanat” Szűcs-Zágoni Zoltán Gábor 2010-es könyvének címe.)

Hatalmas ambíció ez, a történelemcsinálás hübriszének rizikójával.

A szimbolikus politikai narratívaalkotás egyben a rendszerváltó projekt negyedik dimenziója az elszámoltatás és igazságtétel végrehajtása, az új jogállam megteremtése, valamint az új alapokra helyezett költségvetés és gazdaságpolitika mellett.

Antallnak nem sikerült a korszakalkotás, Horn kétharmaddal sem jutott el egy végleges alkotmányig, Orbán gránitja végre összetört. Most Magyar előtt nyílt meg a történelemcsinálás lehetőségének ablaka. A talán nem is olyan távoli jövő dönti el, hogy a hetvenedik évforduló egy újabb félsikerű kísérlet emlékeként szilárdul szimbólummá, vagy pedig ez most kivételesen alakulhat jól is.