Dobozi István: Donald Trump a félidős választások után – Gyengébb otthon, keményebb külföldön?

November 3-án Amerikában országos referendumot tartanak. A félidős választásokon eldől a képviselőház valamennyi mandátuma, a szenátusi helyek egyharmada és a kormányzói posztok több mint fele. És bár Donald Trump neve egyetlen szavazólapon sem szerepel, a kampányban mégis az elnökről szól szinte minden. Az Egyesült Államokból követve az eseményeket úgy látom, hogy a választók többsége számára a valódi tét leegyszerűsödött: akarják-e, hogy Trump elnökségének hátralévő két évében továbbra is szabad kezet kapjon Washingtonban.

Jelenleg a Fehér Ház mellett a republikánusoké a kongresszus mindkét háza és az államok többségét republikánus kormányzó irányítja. A jelek szerint egyre több választó mond erre nemet. A felmérések alapján a képviselőházban a demokrata győzelem ma már nem merész jóslat, hanem a legvalószínűbb kimenetel. A szenátus más történet: ott a republikánusok jóval erősebb indulópozícióból folytatják a kampányt. Mégis az történt, ami tavasszal még elképzelhetetlennek tűnt: a szenátusi versengésben is egyre több előrejelzés tartja lehetségesnek a kismértékű demokrata többséget.

Ha a demokraták megszerzik a képviselőházat, Trump törvényhozási programjának jelentős része megbénulhat. Ha a szenátust is elveszíti, a helyzet még súlyosabb: a demokraták ellenőrizhetik a kongresszusi bizottságokat, akadályozhatják az elnöki kinevezéseket és vizsgálatok cunamiját indíthatják a Fehér Ház ellen.

De még egy súlyos félidős vereség sem tenné „béna kacsává” Trumpot a szó szoros értelmében. Az elnöki hatáskörök jelentős része megmaradna és a végrehajtási rendeletekkel való kormányzás még inkább felértékelődne. A Republikánus Párton belül pedig megindulna az utódlási harc. J. D. Vance, Marco Rubio és más potenciális elnökjelöltek figyelme már nem annyira Trump következő két évére, mint inkább az azt követő korszakra irányulna.

És itt jelenik meg a félidős választások legérdekesebb – és potenciálisan legveszélyesebb – paradoxona. Minél gyengébb lenne Trump belpolitikailag, annál nagyobb lehet a kísértés, hogy a külpolitikában kompenzáljon és bizonyítsa erejét. Ha ugyanis súlyos vereséget szenved, Trump arra a következtetésre juthat, hogy elnöksége hátralévő idejében már nem a rövid távú belpolitikai károkat kell minimalizálnia, hanem inkább a világpolitikai örökségét maximalizálnia. November 3-a után Amerika és a világ könnyen egy belpolitikailag meggyengült, külpolitikailag pedig történelmi önképben gondolkodó és még kiszámíthatatlanabb Trumpra ébredhet.

Irán esetében ez különösen veszélyes lehet. A választásokig az energiaárak és a szavazók negatív reakciója a népszerűtlen háborúra visszatartó erőt jelent az elnök számára. November 4-én azonban a választási korlát eltűnik és jelentősen fokozódhat az Irán elleni katonai és gazdasági eszkaláció veszélye. Annál is inkább, mert a fegyveres erők bevetésében és a szankciós politika alkalmazásában az elnök ténylegesen kevésbé függ a kongresszustól, mint belpolitikai programjának megvalósításában. Trump úgy ítélheti meg, hogy elnöki nagysága szempontjából fontosabb az örökös „iráni probléma” megoldása, mint annak rövid távú belpolitikai ára.

Ebben az értelmezésben az iráni háború egy történelmi vállalkozás. Miért elégedne meg Trump egy bizonytalan fegyverszünettel, ha úgy látja, hogy ő lehet az első amerikai elnök, aki közel fél évszázad után – erővel – végleg megoldhatja a megoldhatatlannak tűnő „iráni problémát”? Az 1979-es iszlám forradalom és a túszválság óta hat elnök – Cartertől Bidenig – próbálkozott az USA és Irán konfliktusának kezelésével, tartós rendezés azonban egyiküknek sem sikerült. Trump számára ezért Irán az elnöki örökség egyik kulcselemévé vált. Ami egy választási évben politikai teher, az a választások után történelmi küldetéssé változhat. Veszélyesen személyelvű, eszkalációs project.

Demokrata kongresszusi győzelem esetén aligha változna meg Washingon Washington Izrael-politikája egyik napról a másikra. A kongresszusban azonban tovább erősödhet az a törekvés, hogy az Izraelnek nyújtott katonai támogatás többé ne legyen automatikus politikai reflex, hanem az Egyesült Államok alapvető nemzeti érdekeinek legyen alárendelve.

A gázai háború, a palesztin kérdés és az izraeli telepespolitika egyre közvetlenebbül kapcsolódik az amerikai belpolitikához. A Demokrata Párton belül már jól látható a változás: Izrael feltétel nélküli támogatása egyre kevésbé politikai tabu. A következő két évben a kongresszus aligha tudná átírni az elnök közel-keleti politikáját, de a politikai felügyelet és a nyilvános vita súlypontja érezhetően eltolódhat, s nem Izrael javára.

A választások utáni két évben a világ – szövetségesek és ellenfelek egyaránt – már a poszt-Trump-korszakra készül, kiszámíthatóbb és nem ennyire öncentrikus Amerikában reménykedik. A NATO esetében a változás kevésbé lenne látványos, de stratégiailag annál fontosabb. Egy demokrata többségű kongresszus nem tudná egyszerűen visszacsinálni Trump egyoldalú NATO-politikáját. A választási vereség azonban azt üzenné a szövetségeseknek: az extrém America First geopolitikai modellje már nem élvez többségi választói és kongresszusi felhatalmazást. A NATO-tagállamok ezért valószínűleg még kevésbé vennék készpénznek Trump legkeményebb fenyegetéseit, miközben tovább folytatnák Európa stratégiai autonómiájának és katonai képességeinek erősítését – immár kifejezetten a Trump utáni korszakra készülve.

Az orosz-ukrán háború esetében nehezebb előrelátni a lehetséges következményeket. Trump választási veresége önmagában nem jelentené Ukrajna automatikus támogatásának visszatérését a korábbi szintekre. Az amerikai társadalomban továbbra sincs egyértelmű konszenzus a háború finanszírozásáról. A változás inkább abban állna, hogy a kongresszus nagyobb befolyást gyakorolna az Ukrajnának nyújtott támogatás, az előbb-utóbb várható béketárgyalások és az Oroszországgal folytatott politika fölött.

Jelentős demokrata győzelem esetén Trump Kína-politikájának alapvető iránya valószínűleg nem változna meg, de mozgástere szűkülne. A Kínával folytatott stratégiai versengés ugyanis Washingtonban továbbra is nagyrészt kétpárti konszenzuson nyugszik. A demokraták várhatóan különösen Tajvan ügyében próbálnák Trump kezét megkötni. Elleneznék, hogy a sziget támogatása egy Hszi Csin-pinggel kötendő nagyobb geopolitikai vagy kereskedelmi alku részévé váljon. A kongresszus erőteljesebben sürgetné a tajvani fegyverszállításokat és a sziget elrettentő képességének erősítését.

Trump ugyanakkor továbbra is jelentős önállósággal rendelkezne a szankciós politikában és az exportkorlátozásokban (bár – az alkotmányos felhatalmazással összhangban – a kongresszus nagyobb szerepet követelhet magának a vámpolitikában). Belpolitikai törvényhozási programjának esetleges megbénulása miatt Trump még nagyobb hangsúlyt helyezhet a látványos, személyes csúcsdiplomáciára Hszi elnökkel. Multilaterális nyomásgyakorlásra aligha lehet számítani tőle. Trump számára továbbra is a személyes, egy az egyben kötött „nagy alku” marad a természetes módszer. Gazdasági téren az elnök törekedhet egy átfogó kétoldalú megállapodásra a vámokról, a ritkaföldfémekről és Kína amerikai importjának növeléséről a nagy kereskedelmi mérleghiány lefaragása érdekében.

Egy demokrata többségű kongresszus azonban szigorúbban ellenőrizheti az ilyen megállapodásokat és politikailag megnehezítheti a Kínának tett jelentősebb stratégiai engedményeket – különösen Tajvan ügyében. A legfontosabb kérdés tehát nem a „puhább” vagy „keményebb” Kína-politika, hanem az, hogy Trumpnak jóval nehezebb lenne Tajvant egy nagy amerikai–kínai alku tárgyává tennie.

Mérleget vonva: a nagy kérdés nem pusztán az, hogy Trump elveszíti-e a kongresszust, hanem az is, hogy mit tesz egy olyan elnök, akinek a belpolitikai mozgástere hirtelen beszűkül, miközben külpolitikai hatalma nagyrészt érintetlen marad. Lehet, hogy éppen ezért a választások után nem egy béna kacsa jelenik meg a Fehér Házban, hanem egy veszélyesebb Trump: a belpolitikában megkötözött, a külpolitikában viszont felszabadult, történelmi nagyságban gondolkodó elnök – annak összes veszélyével együtt Amerikára és a világra.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.