Beck Tamás: A német kormány elhibázott stratégiája

Tulajdonképpen biztonságpolitikai szakértőnek sem kell lennünk. Laikusok is tudhatják a 20. század történelméből, hogy magára valamit is adó állam nem bocsátkozik tárgyalásokba terroristákkal, hacsak nem időhúzás és figyelemelterelés céljából. Hiszen már maga a tárgyalás annak jele lenne, hogy legitim, velünk egyenrangú tárgyalópartnernek tekintjük a terror eszközével élő bűnözőket. A szóban forgó hibát szeptember végén mégis elkövette a jelenlegi berlini külügyér, amikor az ENSZ New York-i közgyűlésének margóján teljesen értelmetlenül és feleslegesen leült orosz hivatali kollégájával megvitatni az ukrajnai háború ügyét – az északkeleti szomszédunk elleni teljes körű invázió megindítása óta először. A két fél álláspontja természetesen jottányit sem közeledett egymáshoz, így Johann Wadephul sokadszorra is megállapíthatta Moszkva készségének hiányát a konfliktus diplomáciai rendezésére.

Felmerül persze a kérdés: mi alapján minősítek terroristának egy olyan hadviselő felet, amely egyúttal állami szereplő? Könnyű erre a kérdésre válaszolni. A Bucsában és egyéb megszállt településeken elkövetett genocídium, az ukrán gyermekek tömeges elrablása és tudatos eloroszosítása, a hadifoglyokkal szembeni dokumentált kegyetlenkedések, vagy a civil célpontok: kórházak, lakóépületek, áruházak elleni tüzérségi és légicsapások önmagukban háborús és emberiesség elleni bűncselekményeknek minősülnek. Ezeknek a tetteknek nem csupán az elkövetői, hanem elrendelői is bízvást terroristáknak tekinthetők.

Bizonyos szempontból persze érthető, hogy Friedrich Merz kabinetje miért szánta rá magát a Putyin-rezsimmel folytatott eszmecsere kísérletére. Nem csupán Németországra, hanem az egész öreg kontinensre nézve ijesztő fejlemény a nacionalista AfD előretörése a pártpreferencia-mérések eredményei alapján, illetve a szóban forgó formáció sorozatos győzelmei az egyes tartományi választásokon. A pánikba esett kereszténydemokraták pedig egyelőre azzal próbálják kifogni a szelet a szélsőjobb vitorlájából, hogy átveszik annak retorikáját, sőt: hovatovább együttműködnek vele. A bevándorlás kérdésében már markánsan megkeményedett az álláspontjuk, s egy keletnémet város önkormányzatában arra a gyalázatra is hajlottak, hogy támogassák a holokauszt áldozataira emlékeztető botlatókövek eltüntetését. A jelek szerint immáron külpolitikai kérdésekben is igazodnának a Moszkva-barát Alternatíva igényeihez.

Holott a második világháborút megelőző történések arra tanítanak bennünket, hogy a nemzetközi közösség békülékeny magatartása az agresszorokat mindössze további bűncselekményekre sarkallja. A vak is látja például, hogy Putyin vérszemet kapott a New York-i Wadephul-Lavrov találkozót követően: hadserege már a civilek elűzésére összpontosít az ukrán városokból, a közlekedési és közüzemi infrastruktúra szisztematikus lerombolása révén. A berlini kabinet tehát jobban tenné, ha nem az orosz terrorállammal folytatna tárgyalásokat, hanem radikális gazdaságpolitikai irányváltással megpróbálná visszaszerezni a szélsőjobbhoz pártolt szavazóit.

A szerző publicista

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.