A professzor álnéven zsidózik

Olvasom a könyvet, jól szórakozom a történeteken, közben kérdések mardosnak. A fentiekre valószínűleg nem fogok tudni válaszolni, de talán van, amire meg igen.

1. Miért akar a történészprofesszor bekerülni a szépirodalomba?

Szvák Gyula írt-szerkesztett ötvennél több könyvet elsősorban Oroszország történetéről, nagyon alapos Európa- és világtörténeti kitekintéssel, közép-európai szemmel. Megalapította és több mint egy évtizedig vezette az ELTE Ruszisztikai Intézetét/Központját, egyetemi tanárként több generációnyi tudós tanára és pályára állítója. A híres-hírhedt orosz cárok, IV. (Rettegett vagy az ő szavával: Félelmetes) Iván és I. (Nagy) Péter a világban ismert szakértője. Kutatási területe tehát a középkor és a kora-újkor, de saját élete is a történelem része, amelyről – a XX. század második feléről és a XXI. század első évtizedeiről is – beszélnie kell. A történész eszközei azonban nem megfelelők a megélt korról, a jelenről való íráshoz. Tudása más formában talán bemutatható.

2. Miért használ álnevet?

Az irodalomban nagyon sokan írtak-írnak álnéven. Férfiak női, nők férfinéven. De legtöbbször valamilyen polgári foglalkozást fedtek el vele, például Marie-Henri Beyle, aki Napóleon diplomatájaként írta könyveit. A legismertebbekhez a Stendhal nevet használta, de volt másik száz (!) neve is. Van is olyan, hogy beylizmus: a név a mű része, a szerzői nevek mögött eltérő karakterek jelennek meg, befolyásolják a szövegek megírását. Az, hogy Kvász Iván, utal a szerző kötődésére az orosz kultúrához és irodalomhoz, könyvbéli alteregójának neve, Hirsch Jenő pedig az identitását próbálja magába sűríteni.

3. Ha álnéven ír, a végén miért leplezi le magát?

Tényleg! Miért fontos neki, hogy tudják, ki is ő? Ez már nagyon személyes ügy. Csak találgatni tudok. A könyv fő figurája nagyon karakteres személyiség. Ismerjük az életét, a pesti külvárosban és a család mongóliai kiküldetésekor szerzett tapasztalatait, a futballtudását és az őt körülvevő világra való rácsodálkozását. Tudni lehet, hogy tanít az egyetemen, amelynek sajátos világa diákkorában beszippantotta, és hozzáállását szinte semennyire sem változtatta meg az, hogy a katedra másik oldalára került. Ambicionálja a szoros kapcsolatot a hallgatókkal, ismeri iskolán kívüli problémáikat, tudja, hogyan lehet megnyerni őket a tanulásnak, a tárgy iránti fokozott érdeklődésnek. Játék neki ez az egész. De nem játék maga a tudomány.

4. Végül: kik azok az újlipótvárosi fiúk?

Az újlipótvárosi is egy álnév? Az a kérdés van mögötte, hogy mi a személyes zsidóság, hogyan tudja meg valaki, hogy ő zsidó, egyáltalán hogyan lesz valaki zsidó? Vagy lesz-e egyáltalán zsidó? Nem előzmény nélküli a saját identitás és a társadalmi stigmatizálás ellentmondásának feltárása. Elég csak Németh Gábor Zsidó vagy? című művére gondolni. Az Újlipótvárosi fiúkban semmilyen tragikus felhang nincs. Hétköznapi és magától értetődő, hogy a legkülönbözőbb pillanatokban váratlanul és értelmetlenül zsidónak tekintenek bárkit, és ebből valamiféle következtetést vonnak le. A közeli társ, Bächer Iván Gold Jenője vállalja is a zsidóságát, úgy közlekedik „Újlipóciában”, Hirsch Jenő viszont újra és újra rácsodálkozik, hogy ezzel kell szembenéznie. Miben áll az ő zsidósága azon kívül, hogy a nürnbergi (azaz náci) törvények szerint rá lehet bizonyítani? Mit kezdjen vele? Hogyan viselkedjen azok között, akik laposan pillantanak rá, és hogyan, ha mások meg maguk közül valónak gondolják emiatt? A szövegben a magyar, a pesti, a Pozsonyi út körüli valóság kis színesei sorakoznak egymás után, és csak fölsejlik mögöttük a megkerülhetetlen probléma, hogyan határozhatja meg magának az ember, kicsoda is ő. És ha eldöntötte, hogyan bírja elfogadtatni a külvilággal, egyáltalán el bírja-e fogadtatni, érdemes-e próbálkoznia az elfogadtatással? Nem mondom meg, mi a válasz. Hogy van-e válasz. Olvasni kell.

Infó:

Kvász Iván: Újlipótvárosi fiúk

Pannonica Kiadó

2026.