„Minden mozdulatsor olyan legyen, mint egy szabadvers, tiszta költészet”

A színlap szerint az előadásban a gyökereihez nyúl vissza. Pontosan mihez?

Nem tudom megtagadni, hogy Étienne Decroux tanítványa is voltam, tehát a mim hatása az indulásomtól kezdve állandóan jelen volt. Most direkt visszanyúltam ehhez, nem nosztalgiából, hanem mert negyven év munka után kicsit újragondolom és újraértékelem, mik voltak fontosak számomra. Ilyen Decroux szellemisége, ahogyan a távol-keletről behozott indonéz táncból csinált egy saját mozgásnyelvet, és a testmarionett – én így értelmezem – számomra nagyon fontos technika is.

Utána a legerősebb hatás a butoh-tánc volt, a japánok, ahogy megjelentek a nyolcvanas évek elején Párizsban. Velük is dolgoztam, amikor már kezdtem kicsit megcsömörleni a posztmodern amerikai tánctól, mert a franciák főleg erre voltak érzékenyek. Pina Bausch táncszínháza még egy külön világ volt, de azt rögtön tudtam, hogyha én őket megközelítem, akkor ott évekre le lettem volna kötelezve. Szó sem lehetett arról, hogy csak egy kicsit megmerítkezel és elmész, úgyhogy arra nem is gondoltam. Később ezt bepótoltam, mivel Dominique Mercyvel, Bausch főtáncosával csináltam egy duót, de erre kellett vagy 20-30 évet várni. (Ez volt a Kis reggeli zsoltár, franciául Petit psaume du matin, melyet 1999-ben mutattak be az Avignoni Fesztiválon – A szerk.)

Visszatérve, a butoh mint jelenség nagyon erősen megfogott, főleg a műhelymunkáikon keresztül. Az a fajta megközelítése a testnek, a mozgásnak, annyira különbözött attól, amit addig tanultam, hogy az nekem szinte létfontosságú volt. Azután éreztem úgy, hogy most már fölvérteződtem mindenféle tapasztalattal ahhoz, hogy a saját dolgokat alkossak, hogy magamra figyelhessek, úgy igazából.

A gyökerek kapcsán nemcsak színházról, vagy táncról kell beszélnünk, hiszen mindig is fontos inspirációja volt a zene és az irodalom, ezen belül is a költészet.

Ki voltam szépen szolgálva már a Vajdaságban is, ott volt Tolnai Ottó költő, jó barátom, akivel egy városból is származunk. Mielőtt elkezdtem volna foglalkozni színházzal, nekem már nagyon fontos volt az ő nyelvezete. A mi délvidéki világunkat, amit én megtapasztaltam, éltem, azt ő föl tudta emelni egy költői világba. Most az utolsó egy-két évben, megint nagyon fontossá váltak számomra a versei, főleg miután Ottó már elment, nincs közöttünk. Kétszer is fordultam Tolnai világához, az Orfeusz létrái (1992) és a Wilhelm-dalok (2013) című darabjaimban meg is formáltam kettő versciklusát.

Ezután jött az 5-6 éves afrikai kitérés, amikor az afrikai táncosokon keresztül az a világ vonzott magához – mert szükségét éreztem, hogy ezt a friss energiát érezzem, amit már kezdtem hiányolni a nyugat-európai tánckörökben, és tőlük megkaptam ezt az őserőt, ezt a kedvet, hogy gyerünk, akkor csináljuk. Ebből lett két darab, az Omma (2021) és a Full Moon (2025), ezekben volt az asszisztensem Ivan Fatjo, egy Costa Rica-i táncos. Vele húsz éve dolgozunk együtt, több darabomban játszott és két duót is csináltuk korábban, és most úgy döntöttük, megint összedugjuk a fejünket.

„Hogyha élővé válik az az anyag, amiből majd darab lesz, akkor arra is figyelni kell. Mert ő is jelez nekem vissza, ő mondja meg, hogy most már beengedlek, csinálhatod, amit te kezdtél el.” Fotó: Ladóczki Balázs / Népszabadság

Miként zajlott az alkotómunka?

Elővettük a zen buddhizmus irodalmát, a butoh-videókat, Hijikata Tatsumi régi fölvételeit, és a kabukiba, a japán tradicionális színházba is belemerültünk. Onnan kiemeltük a ningjoburinak nevezett játékmódot, amikor a színészek bábokat játszanak élőben, bábszerű mozgással. Behoztam John Cage zenéjét, akire szintén nagy hatással volt a zen kultúra, és elkezdtünk dolgozni a darabon. Szinte világos volt, hogy csak is Cage zenéje lehet, a preparált zongora- és az ütős darabjaiból raktuk össze a zenei hátteret.

A végére Akira Sukata zenéjével még egy kis kabuki-paródia is belekerült. A játékban is van egy átbillenés, mert fehér maszkokkal kezdjük – e két figurában az ősikreket próbáltam megformálni, még együtt vannak, hasonlítanak, de már nyitottak a változásra, a befogadásra. Ezek még európai kinézetűek, a maszkjaikon keresztül is, és egyszer csak az előadás végén átbillenünk egy japán színházi világba, tehát maszkcsere következik. Ez így egy utazás – azért megyünk minél távolabb, hogy közelebb kerüljünk magunkhoz.

Hogyan érnek össze önben ezek a közeli és távoli kultúrák?

Nekem a japán kultúra mindig is fontos volt, a vajdasági vagy a magyar kultúránk mellett. Mivel Franciaországban éltem az életem java részét, ott dolgoztam, azért nagyon hálás vagyok, hogy francia nyelven tudtam az új filozófiát követni, tehát Gilles Deleuze, Roland Barthes munkásságát, és még sorolhatnám. Ez a fajta kifinomultság, amit a franciák fel tudtak mutatni az irodalmukon és a filozófián keresztül, nálam egy igazodási pont volt, hogy nem kell lejjebb adni, tehát ide kell fölnőni.

Tolnai Ottó volt nekem az irány, az ő költészete, meg akikre ő utalt, és nem véletlen, hogy Paul Celant és Vladimir Holant emlegette, ők a másik két költő, akiket nem tudok megkerülni, és akik állandóan táplálnak. A költészet a fogalmazáshoz fontos számomra, mindig ott lebeg előttem, hogyha egy mozdulatsort összerakok, akkor a több sor olyan legyen, mint egy szabadvers, tiszta költészet. Ha ez már megjelenik, utána a tiszta zenének kell jönni. És amikor a darab összképét próbálom nézni, akkor jönnek be a barthes-i vagy a deleuze-i dimenziók, hogy a nagy forma vagy a fogalmazás minősége is ott legyen.

Mi fogta meg a zen buddhizmusban, és hogyan találkozik ez össze a kelet-európai szürrealizmussal?

A zen az abszolút mindentől függetlenítés, de engem nem ez az oldala fogott meg, hanem a zen mestereknek a hihetetlen groteszk humorral telített bölcsessége, az az abszurditás, ahogyan ők kezelték a misztériumokat. Mert a lényegi kérdésekre nem lehet direkt válaszolni, csak mellé, vagy csak meg lehet kongatni, hogy mindig másképp kell megérteni a dolgokat, mint ahogyan például szavakkal próbálnánk, vagy amilyen kérdéseket tudunk feltenni. Ehhez a darabhoz egy 13. századi japán zen mester, Musō Soseki könyvét vettük alapul, onnan is jön a címe. Musō mester egyszer csak úgy döntött, hogy válaszol a kérdésekre normálisan, és akkor az iszonyatos tudását egyszerűen megosztotta, írt egy egész könyvet, ami egy folyamatos beszélgetés egy tanítványával. A legutolsó kérdés, amit a tanítvány feltesz neki, hogy akkor hogyan is lehetne összegezni mindezt a tudást, amire csak annyit mond: „éjjel is süt a nap”, és visszatér ahhoz az attitűdhöz, amit annyira szerettem a zen mestereknél.

Dógen mester Sóbógenzóját pedig már húsz évvel ezelőtt egyszer elővettem, mert ő is egy akkora kaliberű zen mester volt, és olyan íráskészséggel volt megáldva, hogy tiszta költészetként olvastam az írásait. (Ez a darab volt a Sho-bo-gen-zo – Az igazlátás ösvényei, melyet 2008-ban mutatott be a magyarkanizsai Nagy József Regionális Kreatív Műhely. A színpadon Szkipe és Cécile Loyer francia táncosnő adta elő a rituális mozdulatokat, a darabbal bejárták a világot a Bastille Színháztól kezdve a szegedi THEALTER fesztiválig – A szerk.).

„E két figurában az ősikreket próbáltam megformálni, még együtt vannak, hasonlítanak, de már nyitottak a változásra, a befogadásra.” Fotó: Laurent Phillippe

A darabban ketten vannak a színpadon. Az ön számára mit jelent az, hogy ott van a folyamatban egy partner, egy társ, vagy akár egy ősiker?

Ivan a tanítványom és egyben barátom is, az alkotótársam, aki bárhová elkísér, számíthatok rá, és próbál követni. Már húsz éve ezt csinálja, ezért úgy gondoltam, „megérdemli azt”, hogy akkor még egyszer színpadon is találkozzunk. A darabjaimban legtöbbször én is színpadon vagyok, csak az Ommát csináltam kívülről a nyolc afrikai táncossal, a Teliholdban már én is feljöttem a színpadra. Számomra ez természetes, hogy miközben koreografálok, magamat is építem be a darabba. Ezekben a napokban épp megint egy szólón kezdek dolgozni, tehát megint magammal szemben ülök le. Vagyis kiteszem a videókamerát és felveszem magamat, mert az a külső szem, amikor egyedül dolgozom.

Most ezzel a munkával, ami most fog kiterebélyesedni, úgy érzem, egy nagy kört bejártam, ami végül bezárul ezzel a darabbal, amit Tolnai Ottónak fogok ajánlani, a nemrég elhunyt költő barátomnak. Még egyszer megmártózom a költészetében, így térek vissza ahhoz a miliőhöz, a vajdasági léthez. Egyben ez a világ körüli bolyongásaimnak is összegzése, hogy most hol vagyok. Ez egy végtelen történet, ezt is a japán mesterektől tanultam meg, hogy itt nincs vége, de a korral előrehaladva egyre könnyebben tisztázódnak le dolgok. Amikor már nem arra koncentrálok, hogy mekkorát tudok ugrani, hanem a belső zenékre figyelek. Ez egy végtelen csiszolás, egy folyamatos munkálás. Itt nincs törés, csak az előre van. Ehhez viszont több idő kell, mint amikor csoporttal dolgozom vagy másokkal.

Nemcsak táncban, hanem képzőművészetben is alkot. Hogyan változott az idővel a viszonyulása ezekhez a területekhez, és hogyan alakulnak most a hangsúlyok?

Ez mindvégig jelen volt, nem távolodtam el ettől sohasem, a rajzot és a fényképészetet is párhuzamosan műveltem. Itt-ott belefűztem a darabokba is, például kisfilm formájában, vagy valamiféle nagyobb formátumú rajznak vagy vizuális megközelítésnek felnagyítottam a gesztusait, és színpadra tettem. Ezzel folyamatosan foglalkoztam, és most a következőben megint visszanyúlok ide. Volt már két olyan előadásom, A hollók (Les Corbeaux, 2009) és a Paso Doble (a Miquel Barceló képzőművésszel közös, világhírű agyag-performansz 2006-ban), amikor két nagy tablót készítettem, az volt a darabnak a szíve, aköré lett az egész kitalálva.

Most is hasonlóképpen gondolkodom, tehát a színpadon egy képet próbálok összehozni, és közben az összekötő részeket mozgásban oldom meg. Az utóbbi hónapokban egyre erősödik bennem a vágy, hogy a műteremben is több időt töltsek. Eddig a rajzolás passzolt inkább az életmódomhoz, de most a festészetre is visszatérek. Hatalmas örömmel tölt el, hogy ez megint egy külön kaland, mások a színek, a festék is más, mint a toll. Még rengeteg területet vázoltam föl magamnak, amikbe most belevágok, úgyhogy új szóló fog következni, meg a műtermi munkából is ki fog nőni egy-két kiállítás.

Most nagyon energikusnak érzi magát?

Mindig is annak érzem magamat. Most az időkezelésem kezd a javamra fordulni, éppen a nemzetközi meg egyéb kulturális problémák miatt, hogy kevesebb pénz jut mindenre, kevesebb a turné is. Másoknak persze ez még mindig elég soknak tűnhet, de nekem már azt jelenti, hogy vannak több hetes szünetek a föllépések között, amikor tényleg be tudom magam ásni a műtermi munkába.

„Egyszer csak az előadás végén átbillenünk egy japán színházi világba, tehát maszkcsere következik.” Fotó: Laurent Phillippe

John Cage a preparált zongoradarabjai készítése során betett a húrok közé különböző tárgyakat, köztük szögeket, csavarokat, gumidarabokat, hogy újfajta hangzást érjen el. A koreográfiáiban mik azok a szokatlan, vagy oda nem illő dolgok, amiket be tud illeszteni?

Mindenféle mozdulat, amik nem a táncból jönnek, hanem különböző megfigyelésekből. Például, amikor az imádkozósáskák táncát megfigyelem, vagy ami most ebben a darabban megjelenik, a tiszavirág mozgása, amit le is filmeztem, ezt is beépítjük a koreográfiába. A természet, az állatok, az elemek, mint az esőcsepp, vagy a szél, ezek felé mindig is nagyon nyitott voltam, a fotográfiában is. Nem csak mesterektől tanultam, hanem az életben, kávéházakban töltött órák során megfigyelt emberektől. Főleg a sérült emberektől, akik kicsit kivetettek, tőlük nagyon sokat tudok ellesni. Nem úgy, hogy próbálom utánozni őket, hanem igyekszem megérteni, honnan jön az az originális mozgásvilág, amit megfigyelek.

Mit jelent az ön számára maszk, akár rituális értelemben, vagy a mai kontextusban, amikor az emberek avatárok és netes perszónák mögé rejtőznek?

Ez utóbbit próbálom figyelmen kívül hagyni, nem is követem. A maszk története az ősidőkre nyúlik vissza. A barlangok falán nagyon kevés az emberábrázolás, de a maszk már ott is megjelenik. Szinte minden tradicionális kultúrában hihetetlen erős szerepe volt, mint az átváltozásnak, a metamorfózisnak a legerősebb kísérője vagy kelléke. Amikor az ember próbálta magát elhelyezni máshová, ha nem is „az istenek”, hanem mondjuk valamiféle teremtő erők közé, mint közvetítő, vagy még inkább befogadó, úgy érezte, hogy szüksége van valamiféle takarásra, valamilyen maszkra. Én magamon úgy figyeltem meg, hogy ez bevált. Évek óta már csak maszkkal tudok dolgozni, néha úgy érzem, szinte nem is tudok a maszk mögül kibújni többet. A maszk és az élő marionett problematikája nagyon érdekel. Én így hallom igazából magamat, amikor maszkot viselek. Avagy ekkor válik a mozgásom olyanná, amilyennek belülről hallom.

Az emberi marionettekkel kapcsolatban, ki vagy mi az a titokzatos erő, ami mozgatja ezeket?

Ez a titkok titka. Ezek a bennünk rejtőzködő én-ek az én gondolatomban. És több van belőlük, amiket fel kell fedezni, és nem is tudom, mikre emlékeznek ezek. Nem vagyok misztikus, de érzem, hogy sejtszinten is hihetetlen emlékezethálókat hordunk magunkban. Nem titok, hogy az atomjainkban is több milliárd évesek vagyunk. Mi a csillagok közepében születtünk, a vas, a szén, és minden, ami a szervezetünkben van, iszonyú régi. Valamiféle kapcsolat megőrződhetett a világegyetem történetével, ami még bennünk van. Ezeket előbányászni, vagy ezekhez viszonyulni már azt jelenti, hogy egy kicsit kint is vagy, meg a múltban is, meg a jelenben is. Itt vigyázni kell, hogy ne agyalja túl az ember, ne essen bele valami ködös miszticizmusba, hanem egyszerűen csak próbálja – vagy ne is próbálja megérteni, csak megérezni azt, amikor meglepi magát, hogy honnan jönnek ezek a különböző impulzusok.

„Azt vallom, hogy ha a szellem friss marad és fiatal, akkor a test követi.” Fotó: Ladóczki Balázs / Népszabadság

Mennyiben más most, 69 évesen a színpadon lenni, tud-e például ugyanúgy parancsolni a mozdulatainak, mint korábban?

A válasz rövid: igen. Sőt, még jobban is. Ez most van, de ki tudja, hogy a közeljövő mit tartogat. Nagyon sok korombéli társamnak már fel kellett adni ízületi vagy különböző testi problémák miatt. Hál’ Istennek nekem még nem kell ilyenekkel szembesülni. Azt vallom, hogy ha a szellem friss marad és fiatal, akkor a test követi.

Milyen különleges élményt kaphatnak a nézők az új darabjától?

Ezt nem tudom megmondani, ehhez nézni kell. Az az igazság, hogy ezt még én sem fejtettem meg, mert a darab annyira friss. (A Dialogues in the Dream – Beszélgetések az álomban bemutatója júliusban, a Montpellier Danse fesztiválon volt – A szerk.)  Magamnak nem akarom magyarázni, meg értelmezni. Mindig arra figyelek, hogy minden a helyén legyen. És amikor a darab visszajelez, hogy oké, most már nyúlj hozzám, akkor azt megéljük együtt, csináljuk. De van egy idő, és itt vannak a nagy titkok – én nem konceptuális művészetet csinálok, hogy előre elgondolok mindent, és azt egy az egyben kivetítem, hanem valamit elindítok, és élőnek nevezem. Hogyha élővé válik az az anyag, amiből majd darab lesz, akkor arra is figyelni kell, mert ő is jelez nekem vissza, ő mondja meg, hogy most már beengedlek, csinálhatod, amit te kezdtél el. És majd talán megértjük egy nap, hogy mi is záródott, vagy mi is sűrűsödött ebbe bele. Hogyha nem lenne benne titok, akkor nem lenne érdekes.

Névjegy

Nagy József/Josef Nadj „Szkipe” (Magyarkanizsa, 1957) világhírű vajdasági származású koreográfus, táncművész és képzőművész, a kortárs mozgásszínház egyik legegyedibb, nemzetközi szinten elismert úttörője. Párizsban a pantomim legnagyobb mestereitől, Marcel Marceau-tól és Étienne Decroux-tól tanult, majd 1986-ban megalapította a legendás JEL Színházat. Több mint négy évtizedes pályafutása során több mint negyven darabot hozott létre, amelyekben a nyugati avantgárdot, a közép-európai szürrealizmust, a japán zen filozófiát és az afrikai rituális mozgáskultúrát ötvözte. Húsz éven át (1995–2016) vezette a rangos franciaországi Orléans-i Nemzeti Koreográfiai Központot (CCN d’Orléans), ezzel párhuzamosan 2012 és 2017 között a Trafó Kortárs Művészetek Háza ügyvezető igazgatója is volt, amit tudatosan arra használt, hogy nemzetközi kapcsolatokat és kulturális hidakat építsen. Jelenleg Magyarkanizsán él és nemzetközi koprodukciókban (Atelier 3+1) alkot.

Infó: Dialogues in the Dream (Beszélgetések az álomban).Rendezés: Josef Nadj. Koreográfia: Josef Nadj, Ivan Fatjo. Zene: John Cage. Álarcok: Anaëlle Impe. Megtekinthető a Trafó Kortárs Művészetek Házában november 10-11-én, 19 órától.