Megfigyeltként és besúgóként is nagy teher elhallgatásban élni

 „A titkolózásánál mindenképp jobb az események feltárása, mind egyénileg, mind társadalmi szinten. A szembenézést lehet jól és rosszul is csinálni. Ennek lehetnek nehéz, fájdalmas következményei, de még az elkövetők szempontjából is hasznos. Megfigyeltként és besúgóként is nagy terhet jelent elhallgatásban élni. Mind az elkövetőknek, mind az áldozatoknak vannak pszichológiai szükségleteik, és ha ezeket valahogy nem elégítjük ki, nem ismerjük fel, akkor nagyon nehéz továbblépni a konfliktusokból, és nem történhet meg az igazi megbékélés” – véli Kende Anna szociálpszichológus, az ELTE PPK Pszichológiai Intézetének igazgatója.

Az egykori megfigyeltek bizonytalanságban élnek azzal kapcsolatban, hogy pontosan ki, mikor, és milyen információkat jelentett róluk. Az elmúlt évtizedekben nem kapták meg azt a továbblépéshez szükséges igazságtételt, ami számukra járt volna. „Az áldozatiságuk elismerése önmagában olyan elégtétel, ami segít visszanyerni a kontrollt az élettörténetük felett, de a bocsánatkérés is egy fontos igény ebben a helyzetben. Bár ez egyáltalán nem biztos, hogy már megvalósulhat. Annak kimondása, hogy pontosan mi történt, és ki követte el, fontos mérföldkő a feldolgozás, továbblépés vagy akár a megbocsátás felé annak érdekében, hogy ezt a fejezetet lezártnak tekinthessék” – mondja Kende, aki szerint a múlt feltárása még évtizedekkel később is segíthet az egyéni feldolgozásban.

Ügynökkalauz, avagy beavatás a hálózati iratok rejtelmeibe

A szociálpszichológus szerint fontos hangsúlyozni, hogy az egykori ügynökök, besúgók is súlyos teherként élhetik meg a múltjuknak ezt a sok esetben eltitkolt részét, még akkor is, ha nem jelentettek, nem írtak terhelő dolgokat másokról, vagy nem jutottak előnyökhöz az állambiztonsági szolgálatokkal fenntartott kapcsolatuk nyomán. „Ilyen szempontból szinte nincs is különbség aközött, hogy valaki önként, vagy nyomás, fenyegetés hatására lett ügynök. Az ezzel kapcsolatos titkolózás mindkét esetben megfertőzi, tönkreteheti az ember életét, hiszen állandó félelemben él, hogy előbb-utóbb lebukik” – mondja Kende Anna. A helyzetet tovább nehezíti, hogy az információk nagyon hézagosak és hiányosak, az érintettek jelentős része már nem is él. Ők nem tudják elmondani a történetüket a saját szempontjukból, nem magyarázhatják el a motivációikat és nem is vállalhatják a felelősséget a tetteikért. Ez rendkívüli módon megnehezíti a helyzet kezelését. Ez a teher sok esetben a leszármazottakra hárul, akik nincsenek minden részlettel tisztában, sőt elképzelhető, hogy csak most szembesülnek a felmenőjük ügynökmúltjával. A szociálpszichológus szerint mégis fontos, hogy kiderüljenek ezek a történetek, hogy a családok megismerhessék a múltjuknak egy igazabb verzióját. De biztosan sok kérdés nyitva marad, amire talán soha nem kapnak választ, ez pedig megnehezíti a feldolgozást.

A múlt megismerése segíthet megérteni családi dinamikát

Kengyel Gabriella szociálpszichológus, az ELTE egyetemi adjunktusa szerint is fontos, hogy ezek a múltbeli események napvilágra kerüljenek, mert egy ilyen történet a transzgenerációs mintázatok fontos komponense lehet. „Neheztelés, szégyen, és bűntudat is kapcsolódhat az ügynökmúlthoz, ami kihathatott a kapcsolatokra a hozzátartozókkal, és az egész család érzelmi viszonyrendszerére is. A múlt ismerete segíthet megérteni olyan családi dinamikákat, amelyek eddig homályban voltak – például megmagyarázhat testvérek közötti neheztelést, évtizedeken át húzódó feszültségeket, elhallgatásokat”.

A szociálpszichológus úgy gondolja, a családok szempontjából nagyon más a helyzet, ha még élő rokonról derül ki, hogy ügynök volt. Ez esetben az is elképzelhető, hogy már korábban is tudták vagy sejtették, és most csak a külvilág reakcióival kell megküzdeni. Ha eddig titok volt az ügynökmúlt, akkor van lehetőség a beszélgetésre, a közös feldolgozásra. „Viszont ha már nem él az illető, és nem lehet megismerni az ő szempontjait, fontos hogy a családtagok ne hordozzanak tovább egyfajta kollektív bűntudatot, ami sokszor megjelenik például a háborús bűnösök utódainál. Fontos, hogy az érintettek képesek legyenek függetleníteni magukat a felmenőjük tetteitől és döntéseitől, azaz leválni az úgynevezett családi ego-masszáról és érzelmileg differenciálódni. Emellett fontos, hogy próbálják árnyaltan látni a helyzetet. Ha valakinek volt például egy nagyon szeretett nagymamája, akkor ne írja felül teljesen az emlékét az új információ, inkább integrálja azt a róla megalkotott képbe, amiben a jó tulajdonságok és szép emlékek mellett helyet kell kapniuk a hibáknak és tévedéseknek is. Ez nem megy egyik pillanatról a másikra, hosszú folyamat, amiben akár egyéni vagy családterápia is segíthet” – mondja Kengyel Gabriella.

Nem látták a véget, még 1989-ben is próbáltak beszervezni 16 éves fiúkat III/III-as ügynöknek

A legnehezebbek azok az esetek, amikor nem egyértelmű, hogy az ügynöklistán szereplő illető valójában bűnös volt vagy áldozat – az esetek egy részében ez a két szerep összemosódik. Sokakat zsarolással, fenyegetéssel vettek rá az együttműködésre, nem önként vettek részt a hálózatok munkájában. Ők feltehetően áldozatként tekintenek magukra, miközben a külvilág felé most magyarázkodniuk kell, ha még van rá lehetőségük. „Nagyon fontos kérdés, hogy mit fogunk kezdeni azokkal az esetekkel, ahol hiányosak a dokumentumok. Fontos lenne, hogy bölcsen kezelje a társadalom ezeket az információkat, és ne bélyegezze meg automatikusan a listán szereplőket, különösen azokat, akik már nem tudnak védekezni. Nagy a kockázata annak, hogy bizonyos emberek beszennyeződnek, pedig úgy készült róluk karton, hogy esetleg nem is tudtak róla. Vagy megpróbálták őket beszervezni, de ellenálltak, tehát kifejezetten hősiesen viselkedtek” – vélekedik Kende Anna, aki szerint mindenképp nagyon nehéz helyzetbe kerülnek ezek az emberek, akiknek a védekezése magyarázkodásnak tűnik majd. Nem is beszélve arról, hogy ennyi év távlatából sem biztos, hogy szívesen elárulnák, mivel zsarolták őket.

„A rendszer legsötétebb alakjai nem feltétlenül azok voltak, akik jelentettek, hanem akik ezt az egész apparátust működtették, nem szabad elfelejteni, hogy ők az igazi elkövetők” – teszi hozzá. Úgy gondolja, a motivációk megértését segítheti, ha mindenki magába néz, hogy az elmúlt 16 évben hogyan élt és milyen kompromisszumokra kényszerült. „Ez nem ad felmentést az alól, ha valaki besúgó volt, mert döntési lehetőség a legtöbb esetben van. De segíthet megérteni, hogy milyen kisebb-nagyobb morális dilemmák elé kerül az ember egy elnyomó rendszerben.”

A kollektív amnézia nem csak az ügynökakták esetében jellemző

Egyelőre nemcsak az kérdés, hogy egyénileg, de az is, hogy társadalmi szinten mit kezdünk ezekkel az új információkkal. Kengyel Gabriella szerint a társadalomra alapvetően jellemzőek a kollektív áldozati vélekedések, ami versengő áldozati narratívákat képez a szocializmus időszakával kapcsolatban is: kinek volt rossz, de kinek volt még annál is rosszabb. Az akták nyilvánosságra kerülésével úgy tűnhet, hogy végre ténylegesen kiderül, hogy ki volt a rendszer áldozata és kik az elkövetők – holott ez korántsem ilyen egyértelmű. Ellenben ezek az információk felhasználhatók lehetnek arra is, hogy ez a narratíva tovább erősödjön, és mindenki a saját sérelmeit lássa súlyosabbnak (akiket megfigyeltek, illetve akiket mások megfigyelésére kényszerítettek).

Kende Anna úgy gondolja nagy lesz a történészek és a média szerepe abban, hogyan tálalják ezeket a történeteket. Az emberek első reakcióiból már néhány nap után jól látszik, hogy ha olyasvalakiről van szó, aki hozzájuk közel áll, vagy valamiért szimpatikus, akkor hajlamosak felmenteni a felelősség alól és a körülményeket okolni. Ellenkező esetben, ha valaki ideológiai szempontból távol áll tőlük, sokkal gyorsabban és könnyebben ítélkeznek, szinte mérlegelés nélkül. Ez pedig olyan torzítást eredményez, ami gátolhatja az események érdemi feldolgozását.

Itt vannak a segélyvonalak telefonszámai az ügynökakták és a múlt lelki feldolgozásához

Abban ugyanakkor mindkét szakember egyetért, hogy hosszú távon helyes döntés az akták nyilvánosságra hozatala. „A kollektív amnézia nem csak az ügynökakták kapcsán jellemző Magyarországra. Sok mindenről nem beszélünk. A történelmünknek számos eltitkolt fejezete van (például a magyarok szerepe a holokausztban), nem nézünk szembe a múltunknak azokkal a részeivel, amelyek erkölcsileg terheltebbek, ahol tulajdonképpen az elkövetői oldalon álltunk. Csak a dicső múltra vagyunk hajlandók emlékezni, ebből pedig egy nagyon sérülékeny, de túlértékelt nemzeti öntudat keletkezik. Ez a társadalmi ára annak, ha nem beszélünk a történelemnek azokról a fejezeteiről, ahol sötét dolgokat tettünk. Ez egy nehéz szembenézés, és nagy kérdés, hogy most mi fog történni, hogyan fogunk ezekről a dolgokról kollektíven beszélni, tudunk-e tanulni a múlt hibáiból” – mondja Kende Anna.