Rengeteg szintje, formája és oka volt a kollaborációnak

Kit érdekel harminchat évvel a rendszerváltás után? – ha szóba került az ügynökmúlt, gyakran belefuthattunk hasonló véleményekbe. Ehhez képest, miután a nyitottaktak.hu oldalon nyilvánosságra hozták a „hálózati személyek” neveit, nemcsak a sajtó, hanem a közösség média is ezzel a témával volt tele.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) nyílt napot szervezett, a programok nagy részére már a hét elején minden hely elkelt. A regisztrált látogatók szerda kora este az utcán álldogáltak, várva, hogy bejussanak. A terem, ahol Cseh Gergő Bendegúz, az ÁBTL főigazgatója, Rainer M. János és Müller Rolf történész részvételével kezdődött beszélgetés Ügynökakták a történész szemével címmel, kicsinek bizonyult. A szervezők hiába hozták szorgalmasan a pótszékeket, sokaknak csak állóhely jutott.

Fotó: Flajsz Péter / Népszabadság

Az „ügynök” a szovjet típusú rendszerek metaforájává vált – próbált magyarázatot találni a hatalmas érdeklődésre Rainer M. János. Ennek részben a közbeszéd – érthető módon leegyszerűsítő – hajlama az oka. A másik ok az, hogy „fedett” (titkos) történetről van szó. Az állampárt országos, megyei és helyi vezetői mindenki számára ismertek voltak, a beszervezett személyek nem.

Az ügynökmúltat nem lehet teljesen megismerni, az iratanyag csonka, hiányos, soha ki nem egészíthető – ismételte meg Rainer M. János, amire a Népszabadságnak nemrég adott interjújában is felhívta a figyelmet. Tamás Gáspár Miklós nyílt levelét idézte 1999-ből: a filozófus akkor arra a következtetésre jutott, hogy legjobb lenne a meglévő iratanyagot a Duna fenekére süllyeszteni.

„Soha nem fog minden nyilvánosságra kerülni” – Rainer M. János az ügynökaktákról

Görögországban – jegyezte meg Cseh Gergő Bendegúz – lényegében ez történt. Ha nem is a Dunába öntötték, de elégették az iratokat. A történészek tiltakozása ellenére mintegy 17 millió személyi aktát semmisítettek meg. A főigazgató szerint ez óriási veszteséget jelent az ország közös emlékezete szempontjából.

Az ügynökkérdés – állapította meg – a „személyesség” miatt is foglalkoztat sokakat. Az emberek szeretnék tudni, hogy kollégáik vagy családtagjaik között akadnak-e olyanok, akiket annak idején beszerveztek. Cseh Gergő Bendegúz hozzátette, hogy levéltárukban 4,8 kilométer iratot őriznek, de a „hálózati anyag” ennek csak a töredéke, nagyjából 100-150 folyómétert tesz ki. A többi dokumentum a megfigyeltekről, az áldozatokról, a rendszer működéséről szól. Elsöprő erejű társadalmi érdeklődést mégis csak az ügynökügyek keltenek.

Cseh Gergő Bendegúz (Fotó: Flajsz Péter / Népszabadság)

Müller Rolf azt állította, hogy 1989-ben a „kutya se foglalkozott” az ügynökkérdéssel. Legalábbis a városában, Kaposváron így állt a helyzet. Okfejtése szerint a Kádár-korszak „erőszak-alkalmazása” sokkal szofisztikáltabb volt, mint a Rákosi-rendszeré. Az ügynök nem számított a „rendszer arcának”, 1989-ben az egyenruhájáról jól felismerhető munkásőr volt a „bűnös”.

Cseh Gergő Bendegúz kitért arra: az „ügynök” időközben rendkívül negatív tartalmú fogalommá, szitokszóvá vált, ami megnehezíti, hogy az iratokból kiolvasható sorsokról megértéssel beszéljünk. Rögtön hangsúlyozta, hogy a megértés semmiképpen sem elfogadást jelent. Az élet azonban nem fekete vagy fehér. A megfigyelők is lehettek megfigyeltek, és fordítva. A kollaborációnak rengeteg szintje, formája és oka volt.

Nem látták a véget, még 1989-ben is próbáltak beszervezni 16 éves fiúkat III/III-as ügynöknek

A kérdésre, milyen hatással járt volna, ha az iratnyilvánosság már a rendszerváltáskor megvalósul, Müller Rolf közölte: ez igencsak fájt volna az új politikai elitnek. Cseh Gergő Bendegúz úgy vélte, ha 1989-90-ben sikerült volna „zár alá venni” az iratokat – ahogyan a volt NDK titkosrendőrsége, a Stasi esetében –, ha időben lépett volna az ország, akkor sokkal nagyobb lenne a közbizalom az iránt, hogy az ügynökakták nyilvánosságra hozatalával elérhetünk valamifajta társadalmi megtisztulást.

Stasi-múlt a német irodalomban