Stasi-múlt a német irodalomban

Az ügynökmúlt feltárása próbára tette a német társadalom türelmét. Az aktákhoz való hozzáférés önmagában még nem vezetett a megbékéléshez az áldozatok és az elkövetők között – ahogy azt a Mások élete című itthon is népszerű film is bemutatta. A megrázó múlt feltárása azonban olykor a német irodalom hitelességét is megkérdőjelezte. A keletnémet állambiztonság, a Stasi iratainak megnyitásával a leleplezések nyomán ugyanis korábban nagyra becsült életművek kerültek új megvilágításba. Heves viták bontakoztak ki arról, miként ítélhető meg egy író munkássága, ha titkos múltjára is fény derül.

Christa Wolf és Sascha Anderson története különösen érzékletesen mutatja meg, milyen súlyos erkölcsi dilemmákat hozott felszínre a Stasi-éra feltárása. Christa Wolf életében nehezen feloldható feszültséget jelentett, hogy miközben hosszú éveken át maga is az állambiztonság megfigyelése alatt állt, korábban együttműködött a szervezettel. Az 1979-ben írt, de csak 1990-ben megjelent Was bleibt (Mi marad) egy megfigyelés alatt élő írónő mindennapjaiba enged betekintést. Bemutatja azt az állandó szorongást, amelytől oly sok keletnémet a fal leomlásáig képtelen volt szabadulni. A láthatatlanul jelen lévő hatalom lassanként megmérgezte az emberi kapcsolatokat.

Amikor 1993-ban kiderült, hogy Wolf 1959 és 1962 között „Margarete” fedőnéven maga is kapcsolatban állt a Stasival, korábbi műveire is más szemmel kezdtek tekinteni. Sokan kétségbe vonták, beszélhet-e hitelesen az elnyomás áldozataként az, aki egykor maga is közreműködött az állambiztonsággal. Wolf története azonban rámutatott az akták ellentmondásaira. Az, hogy valaki szerepel a dokumentumokban, még nem jelentette azt, hogy bárkinek ártani akart. Wolf jelentéseit a Stasi kevéssé használhatónak ítélte, később pedig az írónőt és férjét is kiterjedt megfigyelés alá vonta.

Wolf az Akteneinsicht Christa Wolf című dokumentumkötetben nyilvánosság elé tárta a rá vonatkozó iratokat, vállalva, hogy személyes múltja további viták tárgya lesz. Kései regényében, a Stadt der Engel oder The Overcoat of Dr. Freud című műben már saját emlékezetének megbízhatóságával is számot vetett. Arra kereste a választ, miként lehetséges, hogy az ember életének bizonyos eseményei elhalványulnak, mások pedig olyan jelentőséget kapnak, amelyet egykor maga sem tulajdonított nekik.

Más helyzetből szólalt meg Reiner Kunze. A szerző, akinek több művét ültették át magyar nyelvre, a Stasi áldozataként szembesült az állambiztonság működésével. A Deckname „Lyrik” című dokumentumkötetében saját megfigyelési irataiból válogatott. A róla vezetett dosszié tizenkét kötetből, összesen 3491 lapból állt. A dokumentumokból készült rádiójáték szinte kizárólag az állambiztonság feljegyzéseire épült. Kunze az eredeti szövegek közlésével engedett betekintést abba a világba, amelyben egy baráti találkozó, elejtett megjegyzés vagy irodalmi beszélgetés is gyanús eseményként kerülhetett a nyilvántartásba.

Részlet a filmből Forrás: mafab

A Stasi múltjának feltárása különösen megrázta a keletnémet alternatív művészet közegét. Sascha Anderson, a kelet-berlini Prenzlauer Berg irodalmi és művészeti életének egyik meghatározó szervezője 1975-től szolgáltatott információkat az állambiztonságnak. Együttműködésére 1991-ben derült fény. A leleplezés azért váltott ki rendkívüli felháborodást, mert éveken át megbecsült tagja volt annak a közösségnek, amelynek tevékenységéről rendszeresen beszámolt a hatóságoknak. Barátai, pályatársai bizalmas beszélgetéseik során aligha sejthették, hogy szavaik később állambiztonsági jelentésekben bukkannak fel. Anderson esete fájdalmasan világított rá arra, milyen mélyen hatolhatott be a diktatúra gépezete a személyes kapcsolatokba. 2002-ben megjelent önéletrajzi könyve újra fellobbantotta a vitát. Egykori társai közül sokan úgy érezték, a szerző a történtek elismerése ellenére sem adott kielégítő magyarázatot tetteire. A könyv fogadtatása arról tanúskodott: az árulás bevallása önmagában kevés a megrendült bizalom helyreállításához.

Wolfgang Hilbig 1993-ban megjelent „Ich” (Én) című regénye az irodalmi képzelet segítségével közelített ugyanehhez a világhoz. A középpontban az egyes szám első személyű elbeszélő, a Stasi besúgójaként tevékenykedő C. áll (Cambert, illetve különböző fedőneveken Er, W, C) áll, akinek a nyolcvanas évek végének komor, lepusztult Kelet-Berlinjében tartótisztje, Feuerbach megbízásából egy Reader nevű rejtélyes írót kell megfigyelnie. A regény az alkalmazkodás és a kollaboráció következtében bekövetkező identitásvesztést, az erkölcsi leépülést, a rendszerváltás időszakának kelet-berlini társadalmi lezüllését, valamint a szellem, az írás és a hatalom beteges, gyakran rémálomszerű összefonódását tematizálja.

A német állambiztonsági iratok feltárása segített ugyan tisztázni a felelősséget, ám az egykori jelentésekből az emberi kapcsolatok teljes története, a mindennapok feszültsége és szorongásai nem rekonstruálhatóak. Ebben segített a német irodalom, amely ezekkel a művekkel a diktatúra egyik legnehezebben feldolgozható örökségét tette láthatóvá és ma is oly dermesztővé.