„Soha nem fog minden nyilvánosságra kerülni” – Rainer M. János az ügynökaktákról

A Kádár-korszakban Fényes Elek álnéven szerzője volt a Beszélőnek, a demokratikus ellenzék szamizdat (illegális) folyóiratának. Gondolom, kikérte az önről készült ügynökjelentéseket. Érték meglepetések?

Semmilyen meglepetés nem ért, lévén, hogy nem maradtak fenn rólam szóló részletes ügynökjelentések. Annak ellenére sem, hogy bizonyíthatóan szerepeltem a célszemélyek nyilvántartásában. Napi információs jelentések fellelhetők ugyan, de ezek olyanok, mint a rövidhírek: kivel találkoztam, milyen külföldi látogatóm volt és ehhez hasonlók. Nem derült ki, hogy a velem kapcsolatos információk kiktől érkeztek, sem az, hogy kik írták a rövid jelentéseket. Egyedül a Mécs Imrével való első találkozásomról lehet tudni, hogy a szolgálatok erről az ő lakásának lehallgatása révén szereztek tudomást. Az én nevemet akkor még nem is ismerték, úgy neveztek, hogy „egy fiatal levéltáros”.

Fordult a kocka, megfigyeltből a megfigyelők kutatójává vált. Érez elégtételt?

Azzal a korszakkal, ami engem is érintett, pont nem foglalkoztam. Amit én kutattam, az egy jóval korábbi időszak állambiztonsági munkája volt. A kétezres évek elején egy levéltárban dolgozó ismerősöm hívta fel a figyelmemet arra, hogy előkerültek akták Antall József néhai miniszterelnökről és az édesapjáról. Az iratok részben 1956 előtt, részben 1956 után, a hatvanas évek elejéig keletkeztek. Ügynöki jelentések voltak róluk, nagyon nagy számban. Erről írtam a 2008-ban kiadott Jelentések hálójában című könyvemet. A következő évben aztán a még létező, általam vezetett 1956-os Intézet végrehajtott egy kísérletet a nyilvánossággal. 1989. június 16-a, Nagy Imre és társai újratemetése huszadik évfordulója alkalmából összeállítottuk egy weboldalt – akkor úgy hívtuk, hogy internetes tartalomszolgáltatás –, amely dokumentumokat, visszaemlékezéseket, elemzéseket, képeket közölt az eseményről. Az egyik aloldal annak a vaskos dossziénak az elemzése volt, ami arról tanúskodott, hogy mekkora hálózatot próbált megmozgatni az állambiztonság az újratemetés úgymond biztosítása érdekében.

A „nyilvánossággal végrehajtott kísérletük” annak idején igen nagy figyelmet keltett.

Akkora volt az érdeklődés, hogy megbénult a szerverünk, két teljes napig nem is sikerült helyreállítani. A dossziéban, amiből dolgoztunk – több dosszié is volt, de ez az egy maradt fenn –, a titkosrendőrség mindenféle ága-bogából 181 fedőnév szerepelt. A legtöbben a Belügyminisztérium III/III-as csoportfőnökséghez tartoztak, amelynek feladata a „belső reakció elhárítása” volt, de akadtak közöttük hírszerzők, kémelhárítók is. A 181 fedőnévből 110-et azonosítottuk, az oldalunkra kitettük az úgynevezett 6-os (beszervezési) kartonjukat. A hatalmas munkából, amit elvégeztünk, mindenkit csak ez érdekelt: az „ügynöklista”. Tanulságos eset volt. Négyen pert indítottak, mások ezzel fenyegetőztek. Évekig jártam a bíróságra. Nem csak ezért, de ezért is úgy éreztem, hogy elegem lett. Elhatároztam, hogy főhivatásként nem fogok többet az ügynökkérdéssel foglalkozni.

Az élet azonban felülírta az elhatározását. Álmából felkeltve is tudja, mi a neve annak a bizottságnak, amely a parlament döntése nyomán, az ön elnökletével jött létre?

Persze: Minősített Iratok Átadását Segítő Tanácsadó Bizottság.

Majdnem tökéletes a válasz, mindössze az „átadását” kell kicserélni arra a szóra, hogy „felülvizsgálatát”.

Jó, valóban körülményes a neve a bizottságnak, de előnye, hogy pontosan meghatározza, miről van szó. Az „átadás” is helyénvaló kifejezés lenne amúgy.

A kacifántos elnevezés alapján egyértelmű, hogy a bizottságnak nincs döntési jogköre.

Egyik hasonló bizottságnak se volt soha. Ennek sincs.

Akkor mivel foglalkozik?

Jelenleg semmivel. Bár a tagokat már kinevezte a kormány, a bizottság még nem kezdte el a tevékenységét. A törvény szerint ehhez előbb mindenkit át kell világítani. A tizenhárom tagból négyre és az elnökre a nemzetbiztonságért felelős honvédelmi és belügyminiszter tett javaslatot, hatra a kulturális miniszter, kettőre az ellenzéki parlamenti frakciók. Az átvilágítás most folyik, a procedúra eltart egy ideig.

Rendben, módosítom a kérdést: mivel fog foglalkozni a bizottság, ha vége az átvilágításnak?

Júliusban a kormány elrendelt egy rendkívüli vizsgálatot az 1990 előtti állambiztonsági iratok titkosítása vonatkozásában. A nemzetbiztonsági szerveknél bizonyos periódusonként, ötévente eddig is meg kellett vizsgálni a náluk őrzött iratok minősítését, aminek a feltételeit most a kormány szűkítette. A felülvizsgálat eredményeként az iratok egy részét átadják a levéltárnak. Itt jön képbe a bizottságunk. Mi azt vizsgáljuk majd, hogy milyen iratokat akarnak továbbra is minősített, titkosított dokumentumként megtartani a szolgálatok. Két eset lehetséges: ha helybenhagyjuk a titkosítás fenntartását, akkor nincs vele több dolgunk, ha viszont úgy látjuk, ez indokolatlan, akkor javaslatot teszünk a kormánynak, hogy az adott iratok esetében szüntessék meg a titkosítást, és azok kerüljenek át a levéltárhoz. Nyilvános jelentésben kell beszámolnunk a munkánkról.

Magyar Péter miniszterelnök eredeti bejelentése szerint október 23-a előtt egy nappal hozták volna nyilvánosságra hozni az ügynökaktákat. Azóta van egy új időpont, november 4-e, a forradalom leverésének gyásznapja. Mi a menetrend?

A nyilvánosságra hozandó iratok mind az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában vannak. Az első ütemben nyilvántartási adatokat tesznek közzé. A köznyelv ezeket nem iratként tartja számon. Kartonokról és „bázisadatokról” beszélünk – név, anyja neve, születési idő –, tehát olyan adatokról, amelyek alkalmasak a beszervezett személyek azonosítására. A nyilvántartás tartalmazza a valamilyen okból sikertelen beszervezéseket is. Nem valószínű, de előfordulhat, hogy az illető nem is tudott arról, hogy be akarják szervezni. Aztán vannak másfajta adatok is, például lakásokról, amelyeket azért tartottak fenn – vagy arra használtak –, hogy ott találkozzon ügynök és tartótiszt.

A lényeg: a megadott határidőig, február 25-éig, ami a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja, minden nyilvánosságra kerül?

Dehogyis. Soha nem fog minden nyilvánosságra kerülni. Nincs mindenről adat.

Nyilván a levéltár birtokában lévő, nem titkosított adatokra gondoltam. Cseh Gergő Bendegúz, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója is arról beszélt a minap, hogy a szocializmus évtizedeiben összesen legalább 150 ezer „hálózati személy” volt, sok irat azonban eltűnt, ma 50-60 ezer embert lehet azonosítani. Közülük becsülhetően 5-8 ezren vannak életben. Ha a teljes igazságot nem lehet feltárni, mi értelme a részigazság megismerésének?

A semminél minden információ több, és ezt mára a politika, a jelenlegi kormány is elfogadta. Nem lehet az „egészet” megismerni, talán még megközelítőleg sem. Körülbelül 13 ezer ember beszervezéséről maradt fenn részletes dokumentáció, úgynevezett B-dosszié, ami környezettanulmányokat, beszervezési nyilatkozatokat, jegyzőkönyveket, jellemzéseket is tartalmaz. A hálózati személyek jelentései nem kerülnek nyilvánosságra, hiszen azokban a megfigyeltek személyes adatainak sokasága szerepel, amit meg kell védeni. Mindenki el tud képzelni egy személyzeti aktát a munkavállaló adatairól, amit a munkáltató vezet és őriz. Azok az iratok, amelyeket február 25-éig közzétesznek, ilyen személyzeti akták: csak a munkáltató az állambiztonság volt, a „munkavállalók” pedig titokban – ahogy a szervben nevezték, „fedésben” – dolgoztak.

Annyi legalább kijelenthető, hogy a rendelkezésre álló teljes ügynöknévsor nyilvánosságra kerül?

Igen, ez kijelenthető.

A korábban kormányra került pártok – az SZDSZ kivételével – nem mutattak politikai akaratot arra, hogy szembesítsék a társadalmat az ügynökmúlttal. A Tisza-kormány ellenben elkötelezett a nyilvánosság mellett: ezek szerint a meglévő ügynöklista csorbítatlanul felkerül majd a nyitottaktak.hu oldalra. Nem tart attól, hogy átesünk a ló másik oldalára?

Helyeslem azt, ami történik. Amikor megkérdezték a véleményemet, mindig elmondtam, hogy az ügynöknévsort teljes egészében nyilvánosságra kell hozni. Azzal a kiegészítéssel, hogy aki további részletekre kíváncsi, és van hozzá dokumentum, ismerje meg azt. Lényeges része a mostani törvénynek, hogy többé nincs bürokratikus akadálya a kutatásnak. Bárki, aki kérelmet ad be, megkapja az engedélyt, nem kell támogatói nyilatkozatot beszereznie valamilyen intézménytől. Fontos, hogy megismerjük a múltunkat, ennek egyik szelete az ügynökmúlt is.

Voltak, akik önként, készségesen jelentettek, életeket tettek tönkre. És voltak, akik kényszerből, zsarolás vagy fenyegetés hatására végeztek hálózati munkát: igyekeztek nem ártani másoknak. Léteznek még árnyalatok. Az ügynöknévsor közzététele mellett kapunk valamilyen kapaszkodót ahhoz, hogy ki melyik kategóriába sorolható?

Ahogyan közeledik november 4-e, bizonyára sokan és sokszor hangsúlyozni fogják, hogy az ügynöklista egy adattár, önmagában nem tartalmaz élettörténeteket. A kapaszkodó az lesz, hogy a névsort ellátják majd mindenféle magyarázatokkal, amelyek eligazítást nyújtanak arról, hogyan is kell ezt olvasni. Nem lenne jó fehérben és feketében nézni a világot. Abba viszont bele kell törődni, hogy nem tudjuk meghatározni, milyen legyen a befogadók hozzáállása. A politikai kultúra és az általános viselkedési kultúra nem az emberekkel születik, hanem egy edukációs folyamat, nevelés eredménye. Továbbra is meggyőződésem: ha ügynökügyben az egyik oldalon semmi nincsen, legfeljebb időnként egy-egy botrány vagy kiragadott példa, akkor a mostani megoldás – bár járhat sérelmekkel és konfliktusokkal – sokkal jobb a lehetséges kollektív önismeret szempontjából.

Lassan annyi idő telik el az 1989-90-es rendszerváltás óta, amennyi ideig az államszocializmus tartott. Okozhat még társadalmi katarzist, netán politikai következményeket az ügynökakták közzététele?

Egyikre se számítok. A politikai következmény azért is felettébb valószínűtlen, mert a rendszerváltáskor színre lépő politikai generáció nagyjából-egészéből távozott a közéletből, már csak az akkori legfiatalabbak aktívak. A katarzishoz pedig a közzétett adatok nem lesznek elegendők, ilyen értelemben a hiányérzet megmarad. Tényleg sok idő telt el. Nemzedékeknek, magyarok millióinak kell elmagyarázni az alapokat: milyen helyzetben volt az ország 1945-ben, hogyan kerültünk szovjet érdekszférába és hogyan épült ki a rendszer. A kilencvenes évek elején még sok minden evidencia volt, mert a társadalom rendelkezett személyes benyomásokkal. Ma már nem. Azok, akik a rendszerváltáskor kisgyerekek voltak, vagy utána születtek, a családi történetekhez a tankönyvekből szerzik be az alapismereteket. Az ügynökkérdés érzelmi telítettsége és az ebből fakadó erkölcsi feszültsége nagyon lecsökkent. A lista közzététele bizonyára felkavarja az állóvizet, de társadalmi méretű katarzisra nem számítok.

Mégis: mit tanácsol azoknak, akik közeli ismerősük, barátjuk, esetleg családtagjuk nevét is megtalálják az ügynökök között? Forduljanak pszichológushoz?

Azt javaslom, hogy kérdezzenek.

Kitől?

Bárkitől. Vannak lehetőségek. Először is a családjuk tagjaitól kérdezzenek, vagy olyanoktól, akik ismerték az illetőt. Kérdezzenek a történészektől, olvassanak el hasonló történeteket, nézzenek utána az interneten. Ha úgy látják jónak, akkor forduljanak a tanárukhoz, a lelkészükhöz vagy akár, igen, a pszichológusokhoz. Bárkihez, akiben bíznak. Tegyék fel a kérdéseiket nekik, nem mint erkölcsbíróknak, hanem kívülálló, gondolkodó embereknek. És beszélgessenek velük.

Az ügynöklista nyilvánosságra hozatala szimbolikusan kötődik az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulójához. A korszak szakértőjeként hogyan látja, mennyiben különbözik a mostani évforduló attól, ahogyan a fideszes kormány ünnepelte ötvenhatot?

Abban biztosan más lesz, hogy megszűnik az a tizenhat évig tartó nagyon erőteljes emlékezetpolitikai diktátum, ami próbálta megszabni, hogyan kell szemlélni 1956-ot. Most nem lesz olyan, hogy egy politikai erő centruma eldönti, éppen mi áll az ötvenhatos értelmezés középpontjában. Ha nem mondja meg senki, mit kell ünnepelni és mit nem, akkor az emberek talán elgondolkodnak azon, mit is jelent nekik 1956. október 23-a. Egyáltalán jelent nekik valamit? Azt is várom, hogy az ünnep ne görcsös és merev legyen, hanem felszabadult. Hiszen október 23-a nem a gyász, hanem a szabadság megtapasztalásának napja volt.

 

NÉVJEGY
Rainer M. János 1957-ben született Budapesten. 1975-ben érettségizett a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban, 1981-ben szerzett diplomát az ELTE bölcsészkarának történelem-könyvtár szakán. Az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem professzora, az MTA rendes tagja, a Fidesz által önálló intézményként felszámolt 1956-os Intézet volt főigazgatója. Monográfiát írt Nagy Imréről, kutatási területe a 20. századi történelem, elsősorban az ötvenhatos forradalom. A Széchenyi-díjas történész idén augusztus 20-án rangos állami kitüntetést is kapott, a közelmúltban a Minősített Iratok Felülvizsgálatát Segítő Tanácsadó Bizottság elnökévé nevezték ki.