„Ne bújj el, ne álljál félre, ne engedd, hogy más vegye a kezébe a te forradalmadat!” – Szubjektív könyvajánló, avagy 1956 és emléke az írók szemével

Esterházy Péter – Harmonia Caelestis / Javított kiadás

„Ijedtséggel és kommunistákkal kezdődik itt minden, s mintha evvel is fogna végződni” – így kezdődik Esterházy Péter kötetének második könyve, az Egy Esterházy család vallomásai. Míg a Harmonia Caelestis első könyve az Esterházy-család történetéről szól 371 számozott mondatban, addig a második a kitelepítésről, a vagyonvesztésről, a család megpróbáltatásairól. Esterházy-módra, a nyelvet és az olvasót próbára téve, sok humorral. Vagy inkább iróniával. És mikor a Harmonia Caelestis végére kikerült a pont („Mégis, amikor belépünk a lakásba, apám már ott ül a Hermes Baby előtt, amely folyamatosan zakatol, akár egy géppisztoly, veri, csépeli, és jönnek és jönnek belőle a szavak, pötyögnek a fehér papírra, egyik a másik után, szavak, melyekhez neki semmi, de semmi köze sincs, nem is volt, nem is lesz.”), Esterházy írni kezdi a Javított kiadást, mert így lehetett bármit is kezdeni azzal, hogy megismerte édesapja ügynökmúltjának részleteit. 1956 maga – és minden, ami utána jött.

 

Déry Tibor – Niki / Szerelem

Két könyv azokról, akik maradtak és arról, hogyan lehet folytatni az életet, ha lehet egyáltalán, azután, hogy valakit igaztalanul vagy akár ok nélkül börtönbe zártak, miközben vannak dolgok, amiket sehogy sem lehet jóvá tenni. A Nikiben egy fiatal pár és a kiskutyájuk életét töri derékba, amikor a férfit börtönbe zárják, s a nőnek úgy kell talpon maradnia és élnie tovább az életét, hogy nem tudja, viszontláthatja-e a férfit valaha. Közben szép csendben felőrlődnek mindhárman, mert az igazságtalanságot még talán, de a reménytelenséget nem lehet ép ésszel túlélni. A Szerelemben szintén egy magára maradt fiatalasszony a főszereplő, csakhogy neki gondoskodnia kell a férje beteg édesanyjáról is. Az idős asszony úgy tudja, a fia külföldön forgat filmet, de nemsokára jön haza. Mi mindent vagyunk képesek megtenni azért, akit szeretünk, és vajon hazugsággal tényleg meg lehet-e óvni a másikat a fájdalomtól? De még ennél is nagyobb kérdés, hogy miként lehet újra egymáshoz ölteni két életet, ha előtte mindkettőt jóvátehetetlenül szétroncsolták?

 

Márai Sándor – San Gennaro vére

Úgy tartják, San Gennaro vére, amit a Nápolyi Dómban őriznek, egy évben háromszor, szeptember 19-én a vértanúsága napján, december 16-án, mikor megvédte Nápolyt a Vezúv kitörésétől, és május első vasárnapján cseppfolyóssá válik. Azonban, ha a vér szilárd marad, valamilyen csapás közeleg Nápoly felé. Ebbe a mély hittel és babonákkal átszőtt világba érkeznek a második világháború poklától üldözött menekültek, köztük egy rejtélyes férfi és az élettársa. Márai regénye valójában saját emigrációjának története, vallomás arról, hogy miért döntött úgy, hogy elhagyja Magyarországot, és miért vállalta az önkéntes száműzetést. Nem ’56-os regény, de csodálatos könyv arról, min mentek keresztül azok, akik kénytelenek voltak elhagyni a hazájukat.

 

Kertész Imre – Az angol lobogó

A Kertész négy rövidprózáját tartalmazó kötet nyitódarabja az 1956-ban játszódó Angol lobogó. Önéletrajzi ihletésű szöveg a fojtogató ’50-es évekről, arról, hogy az egyén miként tudott ép eszét és morálját megőrizve, lelkét egyben tartva, túlélni. Kertész főhőse, aki egyben a szerző alteregója is, egy a Rákosi-korszak mindenre kiterjedő ellenőrzése és cenzúrája elől a művészetekhez, a kultúrához menekülő fiatalember, aki Thomas Mannt olvas és Wagnert hallgat, és próbálja legalább a belső szabadságát megóvni, amennyire lehet, a rendszer totális pusztításától.

 

 

Nádas Péter – Emlékiratok könyve

Nem ’56-os regény és nem is a szerző saját emlékeire támaszkodik, de ha arról van szó, hogyan lehet 1956-ot a szépirodalomban megmutatni, akkor az Emlékiratok könyvét mindenképp meg kell említenünk. Nádas képes arra, hogy mondatokba foglaljon elvont, nehezen megragadható, szavakkal szinte leírhatatlannak tűnő tapasztalatokat, érzéseket. Nála egy álomjelenet nem olyan, mintha álmodnánk, hanem egész pontosan úgy épül fel, mint egy álom. Ahogy az Emlékiratok könyvének ’56-os jelenetében is pontosan azt az intenzív, már-már testi élményt ragadja meg, amit a tüntető tömeg hömpölygése idéz elő. Ahogy azt a fajta elkerülhetetlen, kegyetlen erőszakot is képes nagyon pontosan megragadni, ami, mint valami sötét bura ráborul arra az eufóriára, amit a szabadságukat éppen kivívó tömegek éreznek. Egyébként is érdemes elmerülni Nádas világaiban, de a 70. évforduló még apropót is ad az Emlékiratok könyvéhez.

 

Sánta Ferenc – Húsz óra

Sánta könyvét egykor úgy adták a kezembe, hogy egy újságírónak ezt el kell olvasnia, és máig az egyik meghatározó darabja számomra a XX. századi irodalomnak. Egy újságíró érkezik egy kis magyar faluba, hogy riportot készítsen az elmúlt 20 év eseményeiről. Húsz órát tölt a településen, ezalatt megpróbál minél több szemtanút kikérdezni, hogy magyarázatot találjon egy, a falut érintő tragikus eseményre. 1956 őszén, korábbi jóbarátok végzetes konfliktusba kerültek egymással, később pedig minden megkérdezett a saját igazságát mondja el, és az is kiderül, hogy mindenki más nézőpontból lát rá a történtekre. Tökéletes, ma is érvényes, tömör, eleven szöveg, nem csak október 23. környékén ajánlom elolvasásra. (A cikk címében szereplő idézet is e könyvben szerepel – A szerk.)

 

Kiss Judit Ágnes – Kórház az osztályteremben

A Pagony Kiadó Abszolút töri sorozatában jelent meg Kiss Judit Ágnes könyve, amelyben Lóri, Réka, Hanna és Sanyi átlépik az iskola udvarán álló platán fában rejtőző titkos ajtó küszöbét, hogy 1956 október 23-án, Budapesten, megkeressék Lóri dédapját a tüntető tömegben. Budapest utcáin azonban tankok, puskák, lőtt sebek, halottak – és a felkelők között velük egykorú gyerekek, és nekik, négy 21. századi tinédzsernek, helyt kell állniuk ebben az embert próbáló időszakban.

 

Spiró György – Tavaszi tárlat

A kedvenc Spiró-könyvem. Többek között azért, mert Spiró talált egy egészen speciális nézőpontot ahhoz, hogy beszéljen ’56-ról és az utána kiépülő, félelemre, öncenzúrára építő Kádár-korszakról. Fátray Gyula gépészmérnök az a tipikus figura, aki ma azt mondaná, hogy én nem politizálok. És valószínűleg szentül hinné, hogy ezzel kívül is lehet kerülni az ártó sugarú körökön. Pedig, ahogy Fátraynak Spiró könyvében meg kellett tanulnia, úgy a 21. század embere is megtanulta, hogy ez a mondat nem létezik, mert aki nem foglalkozik a politikával, azzal majd a politika fog foglalkozni, és abban nem lesz sok köszönet.