„A legtöbben vesznek egy nagy levegőt, kint hagyják az elveiket, és bemennek az irodába mímelni a munkát”

Madridban épp tüntetések zajlanak a várost, illetve az országot sújtó lakhatási válság miatt, és bár a tiltakozást egy 87 éves nő, Maricarmen Abascal kilakoltatása indította el, ez nagyon aktuális probléma a fiatalabb generáció, de akár a Marisához hasonló harmincasok életében is.

Marisa, a könyvem főhőse egyedül képes fenntartani egy kétszobás lakást Madrid közepén, aminek még egy kis terasza is van. Akik most olvassák a regényt, és ismerik a madridi viszonyokat, egytől egyig azt mondják, hogy ez képtelenség, és igazuk is van. De hat éve, amikor az Elégedetlenséget írtam, ez egyáltalán nem volt elképzelhetetlen. A lakhatás költségei mostanra durván megemelkedtek, a fizetések viszont nem követték ezt a változást. Rengeteg embert érint ez a helyzet, viszont nem mindenkinek ugyanazok az érdekei, a kormány pedig nem tesz semmit. Azt mondják, a jóhoz könnyű hozzászokni, szerintem viszont az ember azt is nagyon gyorsan meg tudja szokni, ha épp rosszabbak a körülményei. Tapasztalataim szerint ez nemcsak az egyénre igaz.

A Puerta del Solon most mégis sátortáborral tiltakoznak a fiatalok.

„Elfáradtunk. Bizalmat szavaztunk a baloldali kormánynak, de már nem igazán bízunk ezekben az emberekben. Teszünk valamit, keressük a helyzet megoldását!” – mondták ők. Mi pedig azt mondjuk, hogy nem csináltatok semmit. Hét éve kormányoztok, és sehol az eredmények, a helyzet pedig egyre rosszabb. Tény, hogy elsősorban a fiatalok kerültek nehéz helyzetbe, de ez a probléma valójában mindenkit érint az országban.

 

 

Mivel fogsz foglalkozni? Mikor fogsz megházasodni? Mikor alapítasz családot? Mikor állsz a saját lábadra? Lehet egyáltalán érdemben bármit felelni ezekre a kérdésekre, ha valaki hirtelen arra sem tudja a választ, hogy hol fog lakni?

A lakhatás az alap, és stabil alapok nélkül nem lehet építkezni. Az én felnövésemben, az önállósodásomban, a családomról való leválásban, a gyerekkorom elengedésében óriási szerepe volt annak, hogy egyedül éltem. Tudatosabbá tett, segített megérteni, mi a különbség az egyedüllét és a magány között, és megtanultam beosztani a pénzemet. Mert akkor kezdünk el valójában felnőni, amikor elkezdünk egyedül élni. Egyszerre te leszel az, akinek gondolnia kell arra, hogy legyen étel a hűtőben, be legyen fizetve a lakbér és a számlák. Vagyis megérted, hogy mennyibe is kerül az önálló élet. Ehelyett most sokan arra kényszerülnek, hogy a kelleténél tovább lakjanak a szüleikkel, vagy lakótársakkal közösen béreljenek lakást. Azon túl, hogy egy idő után ez rém kényelmetlen, ezáltal sajnos kihagyják a felnövés egy nagyon fontos állomását is, azt hiszem.

Mindeközben épp a kitolódott életkezdés miatt a húszas-harmincas generációnak rengeteg megszégyenítést kell elviselnie. Halmozzák a diplomákat az egyetemen, csak dolgozni ne kelljen, de haszontalan a munkájuk. Nem költöznek ki a mama-hotelből, de közben az is baj, hogy miért nem spórolnak, noha az önálló élet az ember minden vagyonát fel tudja emészteni.

És ha valaki erre panaszkodik, akkor megkapja, hogy túlérzékeny, és hogy hópihe (pejoratív kifejezés, olyan személyre – leggyakrabban a fiatalabb generációk tagjaira (Z generáció, millenniumiak) – használják, akit túlságosan érzékenynek, sértődékenynek, a kritikát vagy az eltérő véleményeket elviselni képtelennek tartanak) módjára viselkedik. Az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején születettek generációja az utolsó, amelyik még úgy nőtt fel, hogy a jövőt reménytelinek láthatta. A családban én voltam az első, aki diplomát szerzett, és a szüleim mindenben támogattak a tanulmányaim során. Számukra az oktatás jelentette a lehetőséget egy jobb életre. Aztán épp akkor jött a 2008-as válság, amikor elsőéves voltam, később pedig egy olyan piacon kellett állást keresnem, amely még mindig mélyponton volt. Nekünk meg kellett szoknunk, hogy sokszor éveken át kell gyakornokoskodni, vagy legalábbis nagyon kevés pénzért sokat dolgozni, ha rendes munkaszerződést akarunk kapni. Tizenkét órákat dolgozunk egy nap, miközben – lássuk be – a munkánk sokszor értelmetlen. Mindezt azért, hogy a végén rájöjjünk: a jövő, amit ígértek nekünk, sosem fog eljönni. A fiatalabbak már nem is álmodtak erről, eleve remény nélkül kellett felnőniük. A tüntetéseket elnézve ez talán jobb is így.

Amennyiben?

Mert ha már nincs remény, akkor igenis ki fognak menni az utcára, és hallatni fogják a hangjukat. Lássuk be, mióta ezek a fiatalok kint sátoroznak a Puerta del Solon, a belváros közepén, az emberek elkezdtek odafigyelni rájuk, a politikusok pedig dolgoznak, keresik a megoldásokat. Mert dühösek, mert bosszantó, hogy ott vannak a város közepén, és senki nem akar a sátraik között áthaladni a téren. Idegesítik az embereket, és én ezt lenyűgözőnek találom. Idegesítsenek csak mindenkit, ha ez az ára annak, hogy végre történjen valami. Tudja, Franco óta Spanyolország azt üzeni a világnak, hogy jöjjenek hozzánk, örömmel látjuk a turistákat, Spanyolország más, mi pedig közben a szolgáltató szektorra épülő országgá váltunk. Csakhogy a turizmusnak megvan a sötét oldala, és érdemes lenne elgondolkodni rajta, hogy mit áldozunk fel érte. Úgyhogy aki most keresztülmegy a téren, hogy megigyon valahol egy italt a belvárosban, annak azt mondom: tegye! Érezze jól magát! De közben lássa meg azokat a sátrakat, bennük a tüntetőket, és gondolkodjon el rajta, mivégre történik mindez.

Leszámolás a bohém dél illúziójával?

Jelenleg Madrid biztosan nem felel meg annak a romantikus képnek, amit sokan kialakítottak magukban a mediterrán városokról. Aki idejön, az nem maradhat közömbös aziránt, hogy valami történik az országban, hogy az emberek frusztráltak, mert rosszak az életkörülményeik, és ezt már nem is akarják elhallgatni.

 

 

Ami a rossz közérzetet illeti, az Elégedetlenség főszereplője, Marisa a reklámszakmában dolgozik, és meggyőződése, hogy mindenki csak mímeli a munkát, épp ezért mindenki retteg attól, hogy ez egyszer kiderül, feleslegessé válik, és kirúgják. Vagyis ezt a munkahelyi rendszert a félelem működteti. De hogyan lehet nap mint nap úgy bemenni az irodába, hogy az ember retteg?

Amikor a könyvet írtam, nagyon sokat gondolkodtam a morálról, az elveinkről. Megvannak az értékek, amelyekben hiszünk, az elvek, amelyek mentén felneveltek minket. Azt hisszük, hogy erős morális tartásunk van, aztán bekerülünk egy olyan munkahelyre, amely mindennek az ellentétét képviseli. Mit lehet csinálni? A legtöbben vesznek egy nagy levegőt, kint hagyják az elveiket, és bemennek az irodába mímelni a munkát. Azért helyeztem Marisát a reklámszakmába, mert szórakoztatónak találtam, hogy egy hozzá hasonló nőnek a hazugságok, az elégedetlenség és a konzumerizmus ördögi körében kell dolgoznia.

Végül is a reklámok is az emberek szorongásaira építenek.

Pontosan! Az egyik jelenetben Marisa meg akar venni egy ruhát a Zarában, mert úgy érzi, hogy a ruha egy ígéret, annak az ígérete, hogy elérheti önmaga egy tökéletesebb verzióját. Aztán rájön, hogy ezek az ígéretek nem léteznek: valójában olyan emberek találták ki őket, és hitették el nők tömegeivel szerte a világon, mint ő. A történet szempontjából fontos volt, hogy olyan munkája legyen, amely nemhogy nem hasznos, de kifejezetten ártalmas a társadalomra, és hogy ő maga is tisztában legyen azzal, hogy amikor dolgozik, tulajdonképpen az emberek gyenge pontjaira, a bizonytalanságaikra vadászik. Miközben az alkalmazottaival sem bánik jobban. Ezt is meg akartam mutatni, és a reklámszakma tökéletes terepet jelentett hozzá. Abban a nyolc órában, amit a munkahelyünkön töltünk, rengeteg agressziót, bántást kell elviselnünk, és sokszor még csak észre sem vesszük. Hány olyan szituáció adódik egy munkahelyen, amit a magánéletünkben nem tűrnénk el? Ha a kedvesünk leidiótáz minket, akkor otthagyjuk. Ha a barátunk azt mondja, hogy hülye vagy, visszakérdezünk, hogy miért mond ilyet. De ha a főnökünk azt mondja, hogy „Maga egy idióta!”, akkor otthon elsírjuk magunkat, és másnap a legtöbben ismét bemegyünk dolgozni.

Ott van a regény másik karaktere, Natalia, aki ugyan teljesen alkalmatlan rá, hogy bármilyen kreatív pozíciót betöltsön, de legalább nagyon akarja csinálni. Marisa mégis megveti, és bár látja a rendszer hibáit, többé-kevésbé ugyanazt csinálja ő is vele.

Mert tíz évvel korábban Marisa is ilyen volt. Lelkes, naiv és ambiciózus. Én például mostanra meglehetősen cinikus lettem, de mikor újságírónak tanultam, biztos voltam benne, hogy jobbá tehetem a világot a munkám által. Lelkes voltam, elkötelezett, igazi idealista, és meggyőződésem, hogy csak így érdemes elkezdeni az életet. Aztán a munkahely, meg általában a hétköznapok úgyis lenyesegetik rólunk ezeket a lelkes kis hajtásokat.

 

 

De muszáj ennek így lennie, vagy csak elfogadjuk, hogy ilyen az élet?

Tapasztalataim szerint nem nagyon lehet másképp csinálni. Beszéltünk az előbb róla, hogy milyen erőszakos, agresszív tud lenni a légkör némely munkahelyen. Sok szempontból ezek a rendszerek is csak úgy működnek, mint egy bántalmazó kapcsolat. Kihasználják, hogy az ember tartozni szeretne valahová, és ezért sok mindent hajlandó megtenni. Bárki, aki magányosnak érezte magát a gimiben, felszabadul, mikor azt érzi, hogy most olyan emberek között van, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak, akikkel közösek az érdeklődési köreik, akik maguk közé fogadják. Egy munkahely meg tudja adni mindezt, vagy legalábbis el tudja hitetni, hogy megadja, és a legtöbben ezért nagyon sokat hajlandóak feláldozni.

Az ördögi kör pedig egyre csak nő és nő? Amit a munkahely elvesz, azt fogyasztással pótoljuk?

Igen, azért vásárolunk, mert elhitették velünk, hogy egy bizonyos életstílushoz ezeken a tárgyakon keresztül hozzá lehet jutni. Egy olyan életstílushoz, ami anyagi biztonságot nyújt, amihez tartozik egy ház, egy biztos állás, meg amit még el tudunk képzelni. Na most ehhez az első lépés, hogy vedd meg azt a valamit, hogy idd meg azt a drága koktélt azon a felkapott helyen, azokkal a menő emberekkel, akikkel amúgy nem szeretnél időt tölteni, de hát valamit valamiért.

Szintén Natalia kapcsán Marisa azon töpreng, hogy a másik nő nemcsak hogy átlagos életet él, de még be is éri ezekkel a teljesen kispolgári örömökkel, ami számára teljesen elképzelhetetlen lenne. Mikor kezdtünk el ennyire félni attól, hogy átlagosak legyünk? Mikor lett a hétköznapi ijesztő?

Hallotta már azt a kifejezést, hogy „normi”, igaz?

Legutóbb a Wednesday sorozatban, de igen, hallottam már.

Micsoda becsmérlő kifejezés vált belőle! Normi, vagyis a mi korunkban házas, két gyereke van és éli az életét. De mi is a baj ezzel? Ítélkezünk, minden erőnkkel azon vagyunk, hogy rendkívül különlegesek legyünk, amivel semmi baj nincs, mindenki szeretné különlegesnek érezni magát, de közben elfelejtjük, hogy végül mégiscsak emberek vagyunk. Én értem, hogy senki nem akar átlagos lenni, de mi a baj a normálissal? A normális stabil, a normális jó és kiszámítható, szerintem ennél többre nem lehet ma vágyni.

Névjegy

Beatriz Serrano (1989, Madrid) spanyol újságíró és író. Pályafutása során többek között olyan neves lapoknak írt, mint a BuzzFeed, a GQ, a Vanity Fair és az El País, emellett a népszerű, Ondas-díjas Arsénico Caviar podcast társ-műsorvezetője. Nemzetközi áttörést hozó első regénye, az Elégedetlenség (El descontento), a fiatal felnőttek kiégését, a toxikus munkahelyi kultúrát és a kortárs magányt boncolgatja fanyar iróniával, magyarul a Magvető Kiadónál jelent meg, Nemes Krisztina fordításában. Második regényével (Fuego en la garganta) 2024-ben a legrangosabb spanyol irodalmi díj, a Premio Planeta döntőse volt.