Lehet írni dalt doktori disszertációról is – Zenei ajánló a hétvégére

Cameron Winter nem született rossz korba. Akármennyire is próbálják ráégetni, hogy pár évtizeddel ezelőtt lehetett volna ő olyan, mint Bob Dylan, James Taylor vagy Joan Baez, a Geese együttes frontembere zsigerileg nyughatatlan, zenéjében unikális és ugyanúgy rácáfol azokra, akik szerint a zene határai végesek, mint a nagy elődök. Emellett, ahogyan ezek a nagy elődök is, ő is pofátlanul fiatalon adott teltházas koncertet a legendás New York-i Carnegie Hallban, egy szem zongorával, javarészt saját önálló dalainak feldolgozásával. Winter 2024-ben úgy talált ugyanis valahogy a nap 24 órájából még időt egy saját szólólemez, a Heavy Metal összerakására is, hogy mellette Geese nevű zenekarával valószínűleg épp próbálták kitalálni, hogyan képesek elvinni a hátukon a rájuk szakadt hatalmas rajongói tömeget és a kritikusok elismerését. De úgy néz ki, kisujjból kirázza, elvégre Winter gyerekkora óta dalokat ír. Az esthez nem mellesleg koncertfilm is készült, amelyet az amerikai filmrendező Paul Thomas Anderson (Egyik csata a másik után, Vérző olaj, Licorice Pizza) jegyez.

Fontaines D. C. – Dopamine Chamber

A Fontaines D. C. rég nem feltörekvő zenekar, bár sokaknak úgy tűnt, mikor 2024-ben a Romance című lemezükkel a nemzetközi zenei színtérbe is igazán belépőt nyertek. Az ír posztpunk együttes Nagy-Britannia alternatív előadó közegének meghatározó szereplője volt évekig, mielőtt jött az áttörés, na meg a klubkoncertek helyett az igazán nagy színpadok, ami nemhogy radikális változást hozott volna az együttes zenei világában, hanem még inkább felerősítette az eredeti elképzeléseiket. Csak a rajongótábor egy része sírja vissza még mindig a klubkoncertes időszakot és ágál minden olyan próbálkozás ellen, amely egy kicsit is az A-listás nagyzenekar felé tolja el a csapatot: ezért is elégedetlenkedik olyan, az új lemezen helyet kapó vendégelőadó hírének hallatán, mint Rosalía. Pedig az, hogy a spanyol énekesnő egy dal erejéig (Where Is Gone?) igent mondott a közös munkára és ezzel egyesek szerint a mainstream popzene felé tolja el a csapatot nem állhatna távolabb a valóságtól. (Elég csak meghallgatni az énekesnő Lux című, nagyon nem átlagos popzenei albumát.)

Az álomvilág-szerű, teátrális hangzásba keveredő torz gitár és az olykor gondosan elnyújtott tőmondatok, meg a megfelelő helyeken nyomatékosított jelzők miatt ezer közül is felismerhető a Fontaines D. C. zenéje, ami úgy tud nyers és indulatos maradni, hogy közben marad benne valami szentimentális szépség is. 2025 augusztusában, miután hónapokig a Palesztina mellett kiálló zenészek egyik meghatározó alakjaiként vonultak be a köztudatba, a tagok alkotói szabadságra vonultak a nyilvánosság elől. Az elmúlt hónapok eredménye a Dopamine Chamber, amelyről előzetesen Grian Chatten frontember annyit árult el, a lemez a jelen disztópiájának lenyomata, megkérdőjeleződik vele a megváltás hazug ígérete is. A Dopamine Chamber üzenete sötét: a letargia, a nihil, amit lefest, már-már túlzóan pesszimista.

Karen y Los Remedios – Bestiaria

A cumbia kolumbiai eredetű tánc- és zenei műfaj, amely az afrikai, az őslakos amerikai és az európai zenei hagyományok találkozásából alakult ki a gyarmati időszakban. Azóta egész Latin-Amerikában elterjedt, és számtalan helyi változata született – többek között a Karen y Los Remedios zenekar stúdiójában is. A mexikói születésű énekesnő, Ana Karen G. Barajas gyerekkora óta rajongója a műfajnak, elmondása szerint a családi események szerves részét képezte a cumbia, de a háromtagú formációval tovább kísérleteznek vele. Az eredmény ezúttal a Bestiaria című lemez, amely egy kicsit cumbia, kicsit trip-hop és kicsit dream pop is, a dalok témáját tekintve pedig épp annyira változatos, mint amennyire egy újragondolt, minimum több százéves műfajjal való kísérletezést annak gondolnánk: akad szó szülésről, a járvány alatti karantén feldolgozásáról, sőt, még egy doktori disszertáció megírásáról is – merthogy Ana Karen G. Barajas az éneklés mellett még társadalomtudományi kutató is.

Danielle Ponder – Everything Has Changed

Semmi újdonság nincs abban, ha valaki a társadalom peremén egyensúlyozó embercsoportokról és a rajtuk élősködő hatalombitorlókról énekel. De azért az, hogy valaki mindehhez az ihletet konkrétan a száraz büntetőjogban találja meg már annál inkább figyelemreméltó. Az amerikai Danielle Ponder ugyanis az éneklés mellett ügyvédnek tanult és évekig kirendelt védőként dolgozott Rochesterben, New York államban, így mondhatni, látta a kisemmizett lét szinte minden rettenetét. Zenéje ezért is sorsokról szól és erősen történetközpontú: Ponder egyszer még úgy is fogalmazott, az ügyvédi hivatástól nem is áll igazán távol a soul és R&B műfajok keretein belül való alkotás. Új albuma, az Everything Has Changed érett, megfontolt, méltóságteljes és erős – valószínűleg épp olyan, amilyennek formálja az embert egy olyan élet, amely alatt évekig testközelből tapasztalja meg, mit okoz a nyomor.

BALTHVS – Manifest

Mint a zenei színtér sok-sok új hangját, a bogotai BALTHVS zenekart is a járvány alatti bezártság szülte még 2020 tájékán. Aztán éveket kellett várnia a nagyobb nemzetközi áttörésre: a trió rajta is volt az ügyön, 2022-ben megjelent a szakma által is méltatott Cause & Effect, majd 2024-ben Harvest című lemezük és el is jutottak többek között Kolumbia egyik legnagyobb, több százezer embert vonzó fesztiváljára, a Rock al Parque-ra és az amerikai SXSW-re is. A BALTHVS hivatalosan a neo-pszichedelikus zenei színtér egyik feltörekvő zenekara, de szűkösnek tűnik a trió világát egyetlen szóba sűríteni. A jazz, a rock, a funk keveredik elektronikus zenei elemekkel és nem utolsó sorban a latinos, sőt az etióp zenei hangzással. Az ének csak nyomokban jelenik meg, a főszerep a hangszereké, azok közül is leginkább a gitár húz maga után minden mást: nem is meglepő hát, hogy az együttes maga is bevallotta, Santana, Eddie Hazel és Alice Coltrane gyakorolt igazán nagy hatást művészetükre. A zenekar egyik tagja az új lemez kapcsán úgy fogalmazott, a spiritualitás számukra az, amit nem láthatunk, miközben ez minden kézzelfogható létezés lényege: a Manifest ezúttal két évnyi intenzív munka és rengeteg utazás élményét foglalja össze.