Kiss László: A kerületek léteznek. De létezik-e Budapest?

Meghökkentő, de ott kell kezdenünk, hogy a kétszintű fővárosi közigazgatás a rendszerváltás egyik legmodernebb értéke. Számos megszólaló e vitában mintha nem venné észre azt a tényt, miszerint a rendszerváltók nagyon bölcsen azért hozták létre ezt a helyzetet a fővárosban, mert azt gondolták, hogy az ügyeket az emberekhez minél közelebb kell intézni, ez a gondolat a szubszidiaritás elve. A rendszerváltók abban is egyetértettek, hogy a főváros egységessége azt is jelentené, hogy az önkormányzatiság túlzottan eltávolodik az embertől.

A kétszintű közigazgatást rossz kompromisszumnak tekinteni olyan abszurditás, mintha arról beszélnénk, hogy összevonjuk-e a településeket, vagy ha nem veszük észre az tényt, hogy az Európai Unió tagjai vagyunk, amelyben pontosan olyan közigazgatási szervező elvek érvényesülnek, mint amilyen elvek korábban létrehozták ezeket a közigazgatási kereteket – vagyis a kerületeket.

Jelen – a sajtó hasábjain is zajló vitának a számomra a leginkább döbbenetes eleme az, hogy az önkormányzatiságot kizárólag a lényege szempontjából nem szemléli. Az önkormányzat világa a megszólalók szerint a hatalom gyakorlásának színtereként, vagy egyfajta „szolgáltatásszervező” szerepben jelenik meg. A valóságban az önkormányzat egyik sem, hanem az emberek önigazgatásának legalacsonyabb szintje, amelyen keresztül a lehető legközvetlenebbül gyakorolják jogaikat.

Az önkormányzatiság tehát nem szolgálatszervezés, hanem önigazgatás. A kétszintű közigazgatás megszüntetéséről beszélni tehát valójában a magyar önigazgatás gyengítéséről vagy nem gyengítéséről szóló disputa, miközben a budapesti kétszintű közigazgatás fenntartása ellen érvelők ezt a szempontot figyelembe sem veszik.

Az uniós csatlakozásunk előtt elkezdődő közigazgatási vita alapja éppen az volt, hogy a fejlesztések optimalizálásához szükséges közbülső közigazgatási szint – a megye – ehhez elégtelen, ezért szükségesnek látszik a régiók, mint önkormányzati szint létrehozása.  A jelenlegi magyar kormány ezt a vitát kezdi el – helyesen – újra. Mindebből következne a megyék közigazgatási megszüntetése és a régiók létrehozása, amely egyszerre lehetne egy dekoncentrált közigazgatási és egy a fejlesztéseket összehangoló önigazgatási – vagyis önkormányzati egység. Ehhez természetesen szükséges a megyei önkormányzatok helyett regionális önkormányzat létrehozása.

A „baj” ott van, hogy ez pont a Közép-magyarországi régiót nyomja agyon, ahol Budapest túlsúlya érvényesül. Amennyiben Budapestet kivesszük, akkor pedig egyetlen megye marad, amely régióként értelmezhetetlen, ráadásul a problémái ezer szállal kötődnek a fővároshoz.

Tehát ha az uniós jogi követelmények, vagy a demokrácia szempontjából nézzük, akkor az a kép bontakozik ki, hogy a természetes vita NEM a kerületek, hanem a főváros közigazgatási megszüntetése kellene, hogy legyen.

A megoldás adja magát – a korábbi brit modellhez való visszatérés – a főváros, mint politikai szint megszüntetése. Könnyű belátni, hogy a III. kerület közlekedési problémáinak több köze van Üröm, Szentendre, vagy a Pilis településeihez, mint Soroksár problémáihoz, miként Budafok, vagy Újbuda problémái is nehezen értelmezhetőek pl. Budaörs nélkül.  Ezek összehangolása politikai feladat. A jelenlegi kormányzat bölcsen létrehoz egy agglomerációs budapesti közlekedésfejlesztési szintet, de nem nyitja meg azt a gondolatiságot, ami e mögött van, vagyis azt a tényt, miszerint regionális szinten kell a közlekedést koordinálni. Csak hát ebből az is látszik, hogy itt a „harmadik kerék” nem a kerületi, hanem a fővárosi szint.

Miután nincs és nem is lehet olyan szándéka a kormányzatnak, hogy felszámolja a legalapvetőbb önkormányzati egységeket, a kerületeket, így ebből a dekoncentrációból a főváros, mint közigazgatási egység feleslegessége látszik. Az új alkotmányozásnak álláspontom szerint napirendre kell tűzni a megyéknél nagyobb közigazgatási egységek, a régiók létrehozásának kérdését és ezzel együtt a Fővárosi Önkormányzat megszüntetése mellett egységes Közép-magyarországi régió létrehozását.

Mindezekből jól látszik, hogy nagy szükség van a közigazgatás reformjára, de annak az iránya nem az, amit a megszólalók javasolnak. Sajnálatosnak tartom azt is, hogy az ebben a kérdésben megnyilvánulók sem a közigazgatás valódi működése szempontjából, sem pedig annak történeti múltja szempontjából sem vizsgálják meg az átszervezés kérdéseit, hanem pillanatnyi és önkényes dolgokat vizsgálnak – sajnos azt is rosszul.

Szintén minimum fura, hogy a jelenleg zajló eseményeket helytelenül a „rosszul gazdálkodó kerületek – hatékony, egységes főváros” szempontjából vizsgálják meg, miközben ilyen állítás érvényesen nem tehető meg.

A valóság ezzel szemben az, hogy a kerületek közigazgatásszervezési hatékonyságát azok létrehozása óta soha és senki nem kérdőjelezte meg, a fővárosét viszont minden kormányzat – politikai hovatartozás nélkül. Csak a most bejelentett kompromisszumrendszer is arról szól, hogy a főváros likviditását a kerületek és az állam rovására erősítik meg, döntési kompetenciáiát pedig csökkentik. A minap megkötött megegyezés eredménye, hogy a főváros megszűnik kizárólagos döntéssel rendelkezni a saját közlekedésének szervezéséről és a csatornázásának folyamatairól, miközben állami infúziót kap és egy pénzügyi helytartót is. Ez az alkurendszer annak a nyílt belátása, hogy a főváros feladatait önállóan ellátni képtelen, politikai és közigazgatásszervezési szempontból a működése fentarthatatlan.

Mindez alulnézetből is látszik. Az egyéges parkolást a főváros jelenleg is létrehozhatná, a törvény mindössze azt mondja, hogy annak a végrehajtása kerületi feladat. Ehhez képest a főpolgármester 2019-2024 között képtelen volt az ehhez szükséges politikai alku létrehozására, pedig szilárd többsége volt, 2024 óta pedig meg sem kísérelte azt. Most a kormányzat mögé bújva megy neki a feladatnak, pedig erre jelenleg is megvan minden lehetősége.  Szintén sokat mondó, hogy – miközben a kerületeket is sújtották az elvonások – csőd közeli helyzetben kizárólag a főváros van, a kerületek nem. Annak ellenére sem, hogy a legtöbb kerület milliárdos forrásokat költ arra, hogy a főváros helyett feladatokat oldjon meg. A teljesség igénye nélkül gyakorlatilag mindennapos az, hogy a kerületek fővárosi utakat újítanak fel, takarítanak, vagy közterületeket gondoznak és számos „közös” tevékenység is úgy néz ki, hogy a kerületek által finanszírozott programokból áll össze egy „összbudapesti” sorozat. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy számos kerületi önkormányzat egyedül többet költ kultúrára, vagy pl. civil pályázatokra, mint a főváros maga.

Azt állíthatom, hogy a III. kerületi önkormányzat majd minden évben több forrást fordított a saját útjai fenntartására, mint a főváros, az pedig teljesen bizton állítható, hogy a kerületünk legtöbb stratégiai problémája éppen a főváros miatt nem oldható meg – pl. 10 éve képtelen megvalósítani Aranyhegy vízelvezetését, aminek hiányában a kerületi önkormányzat pedig utat nem tud építeni. Hasonló probléma a Testvérhegy vízelvezetésének kérdése, csak az nem 10, hanem 30 éves, és akkor a Római partról nem is beszéltünk, aminek szabályozását el is vették a kerületünktől.

Amikor azt látjuk, hogy pl. a XVIII. kerület már nem tud várni a fővárosra és saját maga újítja fel az Üllői utat, akkor csak megmosolyogtató az, hogy bárki komolyan gondolja azt a blődséget, miszerint a kerülettől jövőre elvont 1,6 milliárdos parkolási bevételből majd Óbuda útjai fognak fejlődni. Elég nehezen hihető. Miután a Fővárosi Önkormányzat gyakorlatilag egy petákot sem költött a kerületünk főútjaira, képtelen gondoskodni az utasvárók és a főútvonalak tisztaságáról, biztonságáról, az utak melletti területekről, az aluljárókról, most azt „kell elhinni”, hogy a kerületek forrásainak einstandja árán majd emellett a többletfeladatokat is el fogja látni.

A magam részéről ezt nem hiszem. Nem hiszem, mert a Fővárosi Önkormányzat évtizedes tehetetlensége miatt csak kerületünkben több százmilliárd forintnyi fejlesztési kötelezettség van, amelyet teljesíteniük kellene és amelyet nem tudnak, vagy nem akarnak.

Mindebből látszik ennek a szervezetnek – „Budapestnek” – a folytatólagos, ciklusokon átívelő tehetetlensége. Éppen ezért van a főpolgármester kényszerhelyzetben, mert az előző kormány pusztításai nyomán már nem volt képes „kimozogni” az alapvető bajt: egy olyan közigazgatási egység élén áll, amely sem identitásában, sem valóságában nincs, fent sem tartható, és előbb-utóbb összeomlik.

Ez az összeomlás politikailag néhány napja megtörtént. A következmények vélhetően maguk alá temetik.

A szerző Óbuda-Békásmegyer polgármestere

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.