Lendvai Ildikó: Lemosni a gyalázatot

Nem arra a gyalázatra gondolok, amelyet Petőfi szerint a századok kentek ránk. Arra, amit az utóbbi pár év – nagyjából az Ukrajna elleni orosz orvtámadás óta. De azt se könnyű lemosni.

Mert nemcsak arról van szó, hogy Európa szégyenpadján pirulhattunk Orbánék jóvoltából, akik a gyakorlatban minden lehetséges eszközzel az agresszor ügynökeiként viselkedtek. Hanem arról is, hogy megmérgezték a két nép viszonyát, a kapcsolatokat legnagyobb területű és népességű szomszédunkkal, ami nemcsak a szolidaritás morális parancsának, de a politikai önérdeknek is ellentmond.

Még ha csak annál az érvnél maradtak volna, hogy szükségünk van az orosz gázra és olajra. Bár ez sem volt túl erős mentség, hiszen mások megoldották a legalább részleges leválást. Vagy megelégedtek volna azzal, hogy az ukrajnai magyar kisebbség tényleg méltatlan nyelvi helyzetét bírálják. Bár annyira azért nem volt erős a magyarságért érzett fájdalmuk, hogy Munkács bombázását szóvá tegyék.

De ezek még a racionális vita keretében megtárgyalható kifogások voltak. Több kellett. Össznépi utálat, érzelmi alapú félelem és viszolygás. Különben kik ellen védene meg az Orbán-kormány, épp úgy, mint 2018-ban a menekültek, 2022-ben a háború elől? Ne nézegesd a halott ukrán gyerekek, lebombázott civil célpontok képeit, egy könnyet se ejts értük, nem érdemlik meg!

Azt sulykolták: Ukrajna ellenség. Az állítás egyre több negatívummal gazdagodott: Az ukránok háborúba akarnak sodorni, a vérünket és a pénzünket kívánják. Az Aranykonvoj kapcsán új jelzőt kaptak: pénzmosók, maffiózók. Az Orbán által gyerekei és unokái bevonásával előadott „fenyegetés-ügy” szerint akár orgyilkos merénylők is. Plusz még puccsisták is, hiszen – ők és nem Putyinék! – beavatkoznak a magyar választásba, hatalomra segítenék az „ukránsimogató”, „ukránbérenc” bábjaikat. Akiket ők pénzelnek – emlékszünk, hogy az Aranykonvoj útvonalát először áthazudták az M5-ös autópályára. „Magyarország soha nem lesz ukrán gyarmat”. Isten ments, hogy valaha is” közös integrációs keretbe tartozzunk Ukrajnával!” – így Orbán. „Mi fizetjük az ukrán nyugdíjasok nyugdíját. Mi tartjuk el az állami alkalmazottakat” – nem átallotta mondani az a miniszterelnök, aki közben a magyar állami alkalmazottak, pedagógusok magasabb bérét csak uniós pénzadományból volt hajlandó kifizetni. Nem számított (ugyan mikor számított?), hogy régen mást mondott. Hogy 2016-ban még úgy nyilatkozott: „Magyarország támogatja Ukrajna EU-tagságát.”

A 2022 óta szórt méreg java felszívódott. Volt itt minden. Képregény a Zelenszkij-bérenc Magyar Péterről – akinek ábrázatja kék-sárga színekben tündökölt. Gyengébbek kedvéért… Jött a mémek sora, amelyeken a Tisza elnökét Ursula von der Leyen, Manfred Weber és Zelenszkij  mozgatja. Élvezhettük a hasonló podcastokat, Megafon-videókat, rajtuk Magyar Péter éppen eladja az országot az ukránoknak. A merészebbek Soros pénzét is belekeverték, ne érezze magát szegény elhanyagolva.

Ne higgyük, hogy nem hatott. Láthattuk Putyin növekvő magyar népszerűségén, az ukránokat hibáztató posztokon – és nemcsak a megrendelt sajtócikkekben. A szokásos kormányzati voksoltatáson 95 százalék, kb. egymillió polgártársunk Ukrajna uniós csatlakozása ellen szavazott – főleg, hogy azzal fenyegették: a dolog holnapután bekövetkezik. A részben Putyin kedvéért, részben választási érdekből felhízlalt fantom órásra dagadt. Ha pszichologizálni akarnék, azt mondanám, talán része volt ebben Orbán személyes féltékenységének is. Hiszen valaha ő akarta magának a nemzeti hős, a népe védelmezője (a szovjet csapatok kiűzője) szerepét. Zelenszkij akart lenni, de csak Orbán lett. Most is dühödten szajkózza, tanácstalan csapatával együtt: őt csakis a beépült ukrán kémek vádolják.

A méreg magától nem ürül ki. Ott munkált a beszűkült tudatú fekete pólós drukkerek füttyszavaiban, amikor kifújolták az ukrán nemzeti himnuszt. 

Ha valamiért haragudtam a Tisza-kormányra, az éppen Ukrajna miatt volt. (És miért ne haragudhattam volna? Rájuk szavaztam, drukkolok sikerüknek, de attól még nem fogadtam teljes egyetértést). Értettem, hogy a kampányban és még most, a konszolidáció előtt sem volt célszerű megosztó témákat előszedni. És ez megosztó ügy, hála Orbánéknak. De miután a kiutasításokkal sikeresen világossá tették a putyini politika elutasítását, azt vártam, gyorsabban hozzák helyre a magyar-ukrán viszonyt, ezzel együtt persze a magyar kisebbség helyzetét is. Most némi felesleges szócsata után megtörtént, és ezzel nagy kő esett le a szívemről. A gyalázat lemosódott.  

De hátra van még valami. Az ország ukrángyűlöletre bőszített felének meggyőzése. Nem arról, hogy Ukrajna (mint minden posztszovjet ország) ne volna még átitatva korrupcióval. De a kormánypárt tagjai – a népszerűségükkel élve – elmagyarázhatnák: ezen épp az európai integráció reménye segíthet leggyorsabban. Ahogy az Unió követelheti meg tartósan a kisebbségek jogait, az Európa Tanács Nyelvi Chartájának kötelező betartását is. Mondják el, hogy a magyar gazdák árainak letörésével fenyegető (bár a fogyasztóknak nem olyan rossz) olcsóbb ukrán gabonaimport szabályzására pl. az átmeneti kvótákkal már van részletes javaslata az Európai Bizottságnak. 

Hogy Petőfi után az ukrán Petőfinek nevezett Sevcsenkót is idézzem, a „fényesebb a láncnál a kard” szellemében ő azt írta: „Zúzzatok szét valamennyi láncot!” A belénk táplált hazugságok, hamis fantomképek láncait is. Az is egyfajta szabadságharc. 

A Fidesz legfeljebb közben vitézül kivonul a folyosóra kávézni, mint Orbán tette az Ukrajnát tagjelöltté fogadó uniós szavazásnál.