Lakner Zoltán: Jön a Tisza-kormány első költségvetése, kiderül, hogy építkezés kezdődik-e vagy barkácsolás

Az elmúlt másfél évtized legfontosabb költségvetése előtt áll a kormány, a parlament és az ország.

Még talán a Költségvetési Tanács is, amelyet régi összetételében, de új – azaz szűkített – jogkörrel ér a megtiszteltetés, hogy a büdzsé tartalmát megismerhesse. A KT a Tisza-éra egyik első alaptörvény-módosítása alapján immár nem tartóztathatja fel a költségvetést benyújtásának folyamatát, ezzel az abszurd jogkörrel tehát már nem rendelkezik, de elsőként mondhat róla hivatalos véleményt. Izgalmas magatartáspróbája lesz ez az új kormánnyal többé-kevésbé kiegyező, holott az elmúlt évek fiskális széteséséért felelősséget viselő Varga Mihály jegybankelnöknek, volt pénzügyminiszternek, valamint a Magyar Péterrel éppen mostanában verbális csatározásba fogó Windisch László számvevőszéki elnöknek is.

Náluk sokkal lényegesebb azonban, hogy a 2027-es költségvetésből kiderül majd, merre, mármint milyen gazdaságpolitika és társadalomkép irányába fordítja az országot a rendszerváltással megbízott kormány. Azok a gazdasági elemzők, akik szerint egy ilyen felhatalmazással bíró kormány akkor cselekszik helyesen, ha lényegében megbuktatja saját magát a következő választásra, mivelhogy – egy régi kifejezéssel élve – „reformok kritikus tömegét” hajtja végre, bizonyosan csalódni fognak. De valószínűleg azok is, akik a cinikus politikai szólás-mondás alapján úgy gondolják, a kormány nagyon rosszul teszi, ha megszegi az ígéreteit, annál már csak azzal járhat rosszabbul, ha betartja azokat.

Aki azt várja a Magyar-kormánytól, hogy egy csapásra átalakítja a rezsitámogatás rendszerét (ha már túléltük a NER-t, legalább utólag ne használjuk a nyelvi hazugságait), leválasztja az adórendszerről a kedvezmények és mentességek ballasztját, netán hozzányúl a járulékbefizetéssel meg nem alapozott tizenharmadik és tizennegyedik havi nyugdíjakhoz, szóval, aki ilyeneket gondol, az másik mozit néz. Vagy legalábbis nem olvasta a Tisza Párt programját, amiben semmi ilyesmi nem szerepelt, s most az is látható, hogy nem csupán a kampánybeli támadhatóság miatt. Sokkal inkább arról van szó, hogy a Tisza-kormány politikai agytrösztje abban gondolkodik, hogy a széles társadalmi csoportoknak előnyöket jelentő támogatási rendszereket legfeljebb kis lépésekben lehet megváltoztatni, de talán még úgy sem.

Egy politikus nézőpontjából ugyanis a saját széleskörű támogatottsága nem arra szolgál, hogy beledarálja egy nagyszabású, sokak életét kéretlenül megváltoztató reformkurzusba, hanem arra, hogy megőrizze azt, a minél nagyobb politikai mozgástér megtartása céljából. A Tiszának most is abszolút többsége van a magyar társadalomban, amit nem egy feláldozható erőforrásnak tekint, hanem annak biztosítékaként viszonyul hozzá, hogy lényegében egymaga határozza meg a közélet napirendjét, kontroll alatt tartva az események haladási irányát. Ezt ráadásul a speciális rendszerváltó helyzet is indokolja: ha a Tisza támogatottsága beszakadna, mondjuk, egy adóváltozás miatt, azzal az elszámoltatási, alkotmányozási program kivitelezhetősége kerülne veszélybe.

Ez a politikai levezetés természetesen elemzői értelmezés, mindenesetre abban nagyjából biztosak lehetünk, hogy politikusi észjárás szerint a megszerzett támogatottság arra való, hogy megőrizzék, és nem arra, hogy felszámolják.

Van ezen kívül egy másik oldala is egy néppárti – értsd: társadalmi csoportokon szélesen átívelő szavazó bázissal rendelkező, s nem egy világosan definiált ideológia mellett elkötelezett – kormány működésének. Ezt valahogy úgy lehetne megfogalmazni, hogy a kormány nem nem ért még oda ehhez vagy ahhoz a feltételezett célhoz, hanem vélhetően nem is oda tart. Egyszerűen nem az a célja, mint a piaci liberálisoknak, a jólétiállam-hívő szociáldemokratáknak vagy az értékkonzervatívoknak, a célja inkább az, hogy ugyan mindegyik lássa magát valamennyire visszatükrözni a kormányzati lépésekben, de azért a legfontosabb, hogy az elvárásaikat felülírja a kormány narratívája: szóljon másról a történet.

A néppárti politika eleve értékrendi és szakpolitikai mix, az ehhez illeszkedő politikus pedig nem ideológus és igehirdető, hanem influenszer és ezermester. Az ilyen politikus a szerszámkészletből mindig azt használja, amire éppen szüksége van, s teljesen mindegy neki, hogy mi annak az eszköznek az eszmetörténeti előzménye. Alapvetően félreértjük a helyzetet, ha ezzel nem vagyunk tisztában, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ezt el is kell fogadni: aki másképp gondolja, joga van elmondani, netán követelni, hiszen éppen ezért csináltunk rendszerváltást.

Mindennek alapján a 2027-es költségvetés sem abban az értelemben fog eligazítani, hogy most aztán kiderül, a Tisza eddig milyen vegytiszta világnézetet rejtegetett, de hogy az egyes kérdésekben merre húz, és hogy milyen prioritásokban gondolkodik, az mégiscsak ki fog derülni. Ez pedig az egész kormányzati ciklusra nézve meghatározó lesz, könnyen lehet, hogy még tovább is. Érzékelhető orientációs pont az euró melletti elköteleződés és az egészségügy évi plusz 500 milliárdjáról szóló megerősített ígéret, jelezve, hogy az Orbán-rendszer dúlása teret hagyott arra, hogy most egyszerre lehessen a fiskális szigorról és a közszolgáltatások felélesztéséről beszélni. Ugyanennyire beszédes lesz azonban az is, ami halasztást szenved, ahogyan máris feltűnő, hogy a programbeli „azonnal” kifejezés értelmezésének milyen fajta lábjegyzetelése történik az utóbbi hetekben.

Az ezermester politikus nagy előnye, hogy nem kötik ideológiai béklyók, sem az eszközökben, sem a célok kitűzésében. Kockázata pedig az, hogy képes-e az összeválogatott módszerek koherenciáját megvalósítani, s passzolnak-e azok egymáshoz, mert ha nem, akkor nem csak a „dogmatikusok” céljait nem éri el, de a sajátjait sem. Az új költségvetés a pénzügytechnikai megoldásokon túl elsősorban annak az első kézzelfogható jele lesz, hogy barkácsolás vagy építkezés kezdődik-e.