Ügynökakták: a nyilvánosság csak a kezdet

A dokumentumok megnyitása csak akkor válik valódi demokratikus értékké, ha megőrzéssel, forráskritikai értelmezéssel és társadalmi feldolgozással párosul – mondta a Népszabadságnak Bertalan Péter kaposvári történész-politológus a jelen állás szerint november 4-én napvilágot látó ügynökaktákról.

A kutató szerint alapvetően négy stratégiai célról beszélhetünk. A nyilvánosság és bizonyíthatóság esetében arról van szó, hogy meg kell teremteni a lehető legszélesebb hozzáférést, de dokumentumtípusonként magyarázattal, ellenőrizhető bizonyítási szintekkel és a sérülékeny személyes adatok védelmével. Az áldozatközpontú történeti igazságtétel során világosan szét kell választani a megfigyelt, illetve az együttműködő személyeket, és lehetőséget kell adni érdemi helyesbítésre és jogorvoslatra.

Kellene egy minimális konszenzus

Fontos, hogy a történészek, politológusok, jogászok, levéltárosok, adatvédelmi, digitális és adott esetben nemzetbiztonsági szakértők együttműködjenek, méghozzá nyilvános módszertan alapján. És végül ott a társadalmi lezárhatóság, ami nem egy kikényszerített egyetértés, hanem minimális konszenzus arról, hogy a tények ellenőrizhetőek, az eljárás méltányos, az áldozatok méltósága védett, a politikai visszaélés pedig intézményileg korlátozott.

A rendszerváltás óta visszatérő viták azt mutatják, hogy az állambiztonsági múlt rendezetlensége nem halványul automatikusan az idő múlásával – állította Bertalan Péter. – A titok és a bizonytalanság önálló politikai erőforrássá vált, s válhat még a jövőben is, hiszen a szelektív kiszivárogtatások, sejtetések, legendák helyettesíthetik az ellenőrizhető történeti tudást. A másik véglet, a kontroll nélküli adatborítás viszont téves azonosítást, aránytalan megbélyegzést és az áldozatok újbóli kiszolgáltatását idézheti elő.

„Soha nem fog minden nyilvánosságra kerülni” – Rainer M. János az ügynökaktákról

A téma szakértője úgy vélte, az úgynevezett ügynökkérdés elnevezése leegyszerűsít, hiszen maga az állambiztonsági rendszer hivatásos állományból, hálózati személyekből, hivatalos, társadalmi és alkalmi kapcsolatokból, fedőszervezeti és intézményi kapcsolódásokból, nyilvántartásokból, tartótiszti irányításból és különböző operatív technikákból állt. A történeti rendezésnek tehát nem egyetlen névlista, hanem az intézményi működés és a kapcsolati mechanizmusok rekonstruálása a tárgya.

– A cél nem személyek kollektív erkölcsi megtisztítása vagy politikai tisztogatás, hanem a bizonytalanság és a rejtett függés csökkentése ellenőrizhető tényekkel, az áldozati nézőpont elismerése, a felelősségi fokozatok differenciálása, az intézményi mechanizmusok megértése, valamint annak megakadályozása, hogy a diktatúra titoklogikája a demokratikus nyilvánosságban új formában tovább működjön – jelentette ki. – A demokratikus szembenézés nem bosszú és nem felejtés!

Nem lehet cél, hogy mindenki ugyanúgy ítélje meg a múlt szereplőit

Viszont fontos az áldozatok információs elsőbbsége, hiszen a pártállami megfigyelés egyik alapvető károkozása az volt, hogy az állam titokban sajátította ki a magánéletet, ezért a demokratikus rendezés első címzettje a megfigyelt ember és családja. A törvény lehetővé teszi, hogy a megfigyelt személy megismerje a róla jelentő, együttműködő és a vele foglalkozó hivatásos alkalmazott azonosító adatait, és kiegészítő nyilatkozattal reagáljon a rá vonatkozó levéltári adatra.

Ez a jogi megoldás nem írja át a történeti forrást – magyarázta Bertalan Péter –, hanem az eredeti dokumentum mellé rendeli az érintett hangját. Azt is meg kell érteni, hogy a forráskritika nem felmentési technika; ám csak akkor lehet komoly felelősséget megállapítani, ha elkülönítjük a sikertelen beszervezést, az egyszeri vagy formális kapcsolatot, a kényszer alatt történő közreműködést, a rendszeres jelentéstételt és a bizonyítható károkozást.

Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

Az sem lehet cél, hogy mindenki ugyanúgy ítélje meg a múlt szereplőit, de alakuljon ki széles körű egyetértés az eljárás tisztességéről: a forrás hozzáférhető, a kategória világos, a bizonyítás ellenőrizhető, az áldozat védett, a helyesbítés lehetséges, a döntéshozó felelőssége pedig számonkérhető. Természetesen a közszereplők múltja erősebb közérdeklődésre tarthat számot, de esetükben is a bizonyítottság arányossága a döntő. A dokumentumokból kirajzolódó tudatos, rendszeres és másoknak kárt okozó együttműködés súlyos közbizalmi kérdés, ugyanakkor a közéleti következmény nem alapulhat puszta nyilvántartási találaton.

A jogszabály szükséges, de nem elégséges feltétel – vélte a történész. – A politikai döntés létrehozhatja a nyilvánosság jogát, az intézményi feladatot és a határidőt, nem helyettesítheti azonban a forráskritikát, az adatminőség-ellenőrzést, a társadalmi edukációt és a regionális-intézményi összefüggések feltárását. Az ügy természeténél fogva egyszerre politikai és tudományos. Politikai, mert közhatalmi döntést, költségvetést, intézményi felelősséget, adathozzáférést és jogi garanciákat igényel. Tudományos, mert a források konspiratív szervezeti környezetben keletkeztek, sokszor hiányosak, egymásnak ellentmondhatnak, és csak intézménytörténeti, társadalomtörténeti és hálózati összefüggésben értelmezhetők. A szenzitív adatok kezelését, az áldozatok és harmadik személyek védelmét, valamint a visszaélésszerű tömeges újraközlést külön protokollban kell szabályozni.

Egy név önmagában nem bizonyít tényleges együttműködést

Bertalan Péter szerint a törvény pozitívuma, hogy szélesebben határozza meg az állambiztonsággal együttműködő személyek körét, és a hivatalos, társadalmi, illetve alkalmi kapcsolatokat is bevonja. Erősíti az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára központi szerepét az iratok átvételében, kezelésében, kutathatóságában és digitális hozzáférésében. Szintén erőssége a jogszabálynak, hogy a minősített adatok legalább kétévenkénti felülvizsgálatát írja elő, és külön szakértői bizottságot rendel a minősítések ellenőrzésének támogatására.

Ugyanakkor kockázatot jelent a forrástípus és személyi státusz esetleges összemosása, hiszen a 6-os karton és a B-dosszié a beszervezett személyek mellett a sikertelenül beszervezni próbált személyekhez is kapcsolódhat, vagyis egy név megjelenése önmagában nem bizonyít tényleges együttműködést. Nem feltétlenül szerencsés az sem, hogy a javaslat a 6-os kartonok és a mágnesszalagos adatok gyors közzétételét írja elő, miközben a B-naplók és B-dossziék, vagyis az értelmezéshez szükséges forrásanyag publikálása később is történhet.

Nagy Ervin az ügynökaktákról: Lesznek a művészvilágban is olyanok, akikre nem gondoltunk

Ráadásul háttérbe szorulnak az M-dossziék, noha ezek dokumentálhatják a tényleges munkát és jelentéseket. Ennek ellenére mégsem tartoznak a kötelezően online közzéteendő fő irattípusok közé, ami viszont aránytalanul a beszervezésre és nem az együttműködés tartalmára irányíthatja a figyelmet. Különösen nem célszerű a hiányos iratanyagból kategorikus következtetéseket levonni, hiszen ha valamire nincs találat, az nem jelenti egyértelműen, hogy nem volt érintettség: iratok pusztultak-tűntek el vagy maradtak más őrzőhelyeken, vagyis ezt minden keresési eredménynél tudatosítani kellene.

A pontosabb értelmezéshez össze kellene kapcsolni a 6-os kartont a teljes fennmaradt kontextussal, vagyis a kapcsolódó B-dossziéval, B-napló-bejegyzésssel, M-dossziéval és más releváns iratokkal. Ha pedig ezek még nincsenek feldolgozva, ezt külön jelezni kellene. Egyértelműen szét kell választani a beszervezési kísérletet, a dokumentált beszervezést és a tényleges együttműködést, hiszen a három kategória történetileg és erkölcsileg sem azonos.

– A történeti értékelésben következetesen külön kell választani a nyilvántartásba vételt, a beszervezést, a kapcsolat fenntartását, a tényleges jelentést, az operatív felhasználást és a következményt – jelentette ki Bertalan Péter. – Külön vizsgálandó, hogy megtörtént-e a beszervezés, milyen motiváció vagy kényszerhelyzet állt mögötte, létrejött-e tényleges együttműködés, fennmaradt-e saját jelentés, milyen gyakoriságú volt az együttműködés, milyen információkat adott át a személy. Majd az, hogy az információkat az állambiztonság felhasználta-e, az együttműködés más személy számára okozott-e dokumentálható következményt. Egy karton, fedőnév vagy egyetlen jelentés önmagában nem teljes életút.

Aktakisokos

• 6-os karton: A beszervezett személy adatait, a beszervezés tényét, idejét, a fedőnevet, a tartótiszt nevét tartalmazta.
  
  
• B-dosszié: Az állambiztonság a hálózati személyekről – ügynökökről, informátorokról, titkos megbízottakról – és a beszervezési jelöltekről nyitott ilyen aktát. Ez tartalmazta az igazi nevet, a beszervezés alapjául szolgáló terhelő adatokat, a kézzel írt vagy aláírt beszervezési nyilatkozatot, önéletrajzot, környezettanulmányt, fényképes kérdőívet, a kiképzési terveket, valamint a tartótiszt jelentéseit arról, hogyan viselkedik az ügynök a találkozókon.
  
  
• M-dosszié: A Munkadosszié rövidítése, mely az ügynöki tevékenység valódi lenyomatát tartalmazta, vagyis a jelentéseket, melyek közül külön jelölték az operatív értékkel bírókat. Emellett ebben rögzítették az ügynöknek kiadott utasításokat, illetve az állambiztonság reakcióit és intézkedéseit az adott információkra vonatkozóan.
  
  
• Ügynök: Olyan hálózati személy, aki nem volt hivatásos titkosszolgálati tiszt, de kapcsolatban állt a szolgálatokkal. Lehetett informátor, titkos megbízott, titkos munkatárs.
  
  
• Informátor: Gyakran kényszerítéssel – zsarolással, kompromittáló adatokkal –, máskor anyagi ellenszolgáltatásért, valamilyen előnyökért – például utazási engedély –, illetve ideológiai meggyőződés alapján szervezték be őket.
  
  
• Titkos megbízott (TMB): Elvi meggyőződésből segítette a hatóságokat, az egyszerűbb feladatok elvégzésére használták őket.
  
  
• Titkos munkatárs (TMT): A nemhivatásos hálózat legmagasabb rangú és legmegbízhatóbb kategóriája, aki elvi alapon dolgozott a szolgálatoknak. Magas fokú áldozatkészséggel és kezdeményezőleg vett részt az együttműködésben, önként és lojálisan segítette a rendszert, nem kellett kényszeríteni. A TMT-k a legbonyolultabb feladatokat kapták, mivel a tartótisztjeik maximálisan megbíztak bennük, rájuk bízták a leginkább konspirált, összetett műveleteket, sőt, adott esetben akár más ügynököket is irányíthattak, vagy rezidensi feladatokat láttak el, azaz összefogták a hierarchiában alattuk álló hálózati személyeket és irányították őket.